Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Tide
Kiadó: Cela Pametna Založba
Megjelenés: 2012
Játékidő: 30:55
Értékelés: 3.5/5
A Tide, a szlovén újhullámos hard rockerek, akik 2005-ben a „Seven Days” című stúdiódebütjükkel tűzték ki alkotói pályájuk első karóját, a negyedik albumukkal térnek vissza a színtérre, amelyet sokatmondóan „No.4”-nek kereszteltek. A „Regeneration” (2009) után, amellyel a srácok meglepték a közönséget, hiszen a várakozásokkal ellentétben bátran kacérkodtak a retró hangzáskísérletekkel, az album kifejezésmódjában még a nyolcvanas évek második felének poszt-punkos, úgynevezett dark rockos nosztalgiája is felderengett, mintha az elektronikus, programozott, samplerezett hangzás sminkje borította volna be különben kemény rockjukat.
Mivel a „Regeneration” stílusbeli kitérője a megjelenéséig a finomabb hallású gurmék fülében kétségkívül a zenekar legérdekesebb teljesítménye volt, a tinédzsergeneráció tömegeinek „megvásárlása” szempontjából viszont biztosan érdektelen, a Tide az új albummal újra ahhoz fordult, amihez hűen elkötelezte magát. A rockos közvetlenséghez. Ha más nem, a kísérletező „Regeneration” az alkotói bátorság lenyomata, Kevin Koradin kétségtelen zenei tehetségének érettségéről és tapasztalatáról szóló dokumentum.
A negyedik album kiváló hangzást kapott! Koradin ugyanis maga mellett tartotta a stúdióban a holland hangmérnököt, Clifford Goilót, így az új lemez a „Regeneration”-höz képest teljesen más hangzásbeli és stilisztikai történet. A „No.4”-gyel a Tide végre megérett, felnőtt, és teljes magabiztossággal már csak fenntartania, ápolnia és ezen a fejlődési fokon megterheltség nélkül tovább építenie kell ezt a minőséget. Amikor megszólal a nyitó Riot Act (az album első bemutatkozó kislemezeként is megjelent), az ember pillanatok alatt elveszíti az érzést, hogy szlovén zenekart hall: az új hangzás révén a Tide teljesen nemzetközinek, sőt amerikainak hat, és amikor Kevin Koradin hangja is becsatlakozik, ez az érzés még erősebb. Nem felesleges megjegyezni, hogy a Tide ezzel az albummal megérett az állandó MTV-s videórotációra. Mind a „mainstreamség”, mind az alkotói hitelesség szempontjából. Tekintve, hogy a zenekar státuszát és ismertségét sikeresen építette a „Seven Days” c. debütalbum, bár egy kicsit provokatívan hangzik, talán helyénvaló a megjegyzés, hogy a „No.4”-nek valójában a „Seven Days” második albumaként kellett volna követnie. Az új lemez tehát hangzásában, a világ rock-„mainstreamjének” trendjeiben forrón aktuális, a szerzeményeit tekintve pedig tele van hitelességgel. Vagyis megvan benne minden alapfeltétel, amely egy zenekar, jelen esetben a Tide hallgatótáborát tovább szélesítheti, sőt akár a nemzetközi siker kapuit is megnyithatja, miközben a zenekritikusoknak ezúttal nagyon nehéz lesz bármiféle komolyabb kifejezésbeli „csuklást” vagy „bakit” felróni nekik.
A „No.4” alig 31 percnyi játékidejével is eléggé változatos album. A Riot Act olyan szám, amely azonnal magára vonja a régi vágású rockerek és a fiatalok figyelmét is. Igazi közvetlen lázadó-dübörgés, amelyben a gitárriffek hangfalának kifejezetten masszív, terjedelmes képébe kiválóan beleágyazódik Kevin dühösen hajthatatlan éneke. Habzó szájú rock-gyújtogató, nyers, vakmerő, arrogáns, amely a maga nyelvén hatásosan hívja a „szürke tömeget” a bűn kipróbálására! Az albumon ez az a pillanat, amely a legnyilvánvalóbban követi az old school rock revival jelenlegi trendjét, de a mai időkhöz illően divatos produkcióba öltöztetve. Amerikai hangzással. A szám azt is azonnal jelzi, hogy ez olyan album, amelyen a zenekar kerül előtérbe! A Tide mint kvartett. A zenekar zenéjének kifejező erővonalai egyenletesen oszlanak meg a négy tag között! A nyitószám ebbe kérlelhetetlenül berántja az embert. A Tide élőn és hitelesen szól a stúdióban. Mintha koncertet adtak volna benne! Jön a telitalálat Mud, amelyben az egyszerű, stoner illatú QOTSA-riffbe némi ex-grunge érzelmesség lopakodik, mondhatjuk, egy csipetnyi Alice In Chains-féle romboló hangulat is, Kevin éneke pedig jóval kétségbeesettebbnek és megtépázottabbnak hat, de teljesen meggyőző! A szám megőrzi az album nyitányának izzó természetét, ám ugyanakkor egészen más hangulati állapotot varázsol elő.
Az olyan számokban, mint a Love Is Gone, a Believe, a Hold On, az instrumentális „prelúdium”, az Awakening, valamint a záró Low, érezhető, hogy a zenekar kacérkodik a Kings Of Leon-féle kereskedelmi sikertörténetek nemzetközi mainstream trendjeivel. Mit jelent ez? Több dallamosság a motívumokban, Kevin hangjának igazítása a közepes, illetve mélyebb fekvésű, tisztán csengő falszett énekformához, az hangszerelésbe pedig billentyűs minimalizmusok, sőt programozott hanghurkok lopakodnak be, valamint harmonizált „Oh-oh” énekdallamok szerepelnek a dallamosság hangsúlyozására. A hangzásmanipuláció terén részben úgy fogalmazhatunk, hogy a Tide minimális adagokban átvette ezt az elemet az előző albumról, a tudásnak és a tapasztaltságnak megfelelően újracsomagolta, és így vésett be az új stílusképbe. A gitárriffek viszont úgy uralkodnak a hangzáson, hogy nem kell attól tartani, hogy az egész bármilyen módon „elaltatna” titeket.
A Love Is Gone után viszont hatásos, új, kompromisszumok nélküli rockos támadást hoz az albumon a Don’t Look Back és a Make Me Feel! Mindkettő, egymás után sorolva az albumon. Mindketten kiváló hangszerelési megoldást őriznek: kiegyensúlyozottan ötvözik a dallamos ragadósságot (a csúcspontot a refréndallamok jelentik) a rockos vakmerőség és arrogancia élességével, amit a zenekar játéka és az új album hangzása tükröz. Az álmodozó záró Low után igazán hiányzik még egy Riot Act-, Mud-féle szám, vagy a két említett, hogy az album megtarthassa azt a habzó rockintenzitást és tüskésséget, amelyet a zenekar a négy említett számban oly hatásosan kifejez és kamatoztat.
A balladás Believe ritka ballada a zenekar történetében. Talán vele próbálnak sikert aratni a Waiting For The Rain (a „Nothing Left To Loose”, 2007 albumról) nyomán. Meglátjuk, mit hoz az idő, hiszen a Believe-et már ki is választották a „No.4” második bemutatkozó kislemezének.
A „No.4” több mint sikeres és meggyőző visszatérés a zenekar számára az igazi rockerterepre! Egy újra megtalált, szilárd integritású és összeforrott kvartett lenyomata! Világosan érezhető rajta, hogy a csapat tagjai ugyanazon a hullámhosszon vannak, és a szekerek ugyanabba az irányba húznak. A „No.4” a zenekar karrierének olyan pillanata, amely a Tide-nak szilárd, hiteles támaszt és határozott rugózású ugródeszkát ad, amelyen a zenekar tovább ápolhatja zenei kifejezésmódját és művészileg fejlődhet, teljesen felszabadultan és megterheltség nélkül. A számok hangszerelésükben végig hitelesek, ami számos tapasztalat és az alkotáshoz való hozzáállás bölcsességének tükre. Mint ilyen, a „No.4” album ugyan még nem a zenekar karrierjének csúcsa, mégis éppen az a cím, amely után a zenekar ilyen hozzáállással, amilyet a „No.4”-en megalapozott, a jövőben teljes mértékben megvalósíthatja kreatív csúcsát! A „No.4” tehát a zenekar művészi érését olyan minőségben mutatja, amelynek végül meg kell nyitnia a zenekar előtt a nemzetközi színtérre való betörés kapuját.
Felállás
Kevin Koradin – ének, gitár
Tine Čas – gitár
Matej Batelič – basszusgitár
Blaž Sotošek – dob
Produkció
Clifford Goilo & Kevin Koradin
Számlista
1. Riot Act
2. Mud
3. Love Is Gone
4. Don’t Look Back
5. Make Me Feel
6. Believe
7. Awakening
8. Hold On
9. Low
