Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Circus Maximus
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 59:28
Értékelés: 4.5/5
A Circus Maximus norvég formáció, amely 2005-ben a „The 1st Chapter” című stúdiódebütjével olyan kellemesen, sőt kifejezetten váratlanul lepett meg minket, hogy rögtön az induláskor felkerült a nagy fiatal ígéretek közé, akikre a modern progresszív metal nagykövetének szerepe várhat a jövőben. Mindössze két évvel később megjelent az „Isolate” (2007), amely még világosabban kijelölte a Circus Maxlmus zenei ösvényét: még határozottabb profilú hangszerelésben, a nagy kifejezőerőt a fülbemászó dallamosság és a szerzői összetettség ötvözésében érte el. Még ugyanabban az évben, azaz a réges-régi 2007 decemberében a Circus Maximus turnéja során ellátogatott az olasz határszéli Ronchiba, közvetlenül a trieszti repülőtér mellé. Ha valaki közületek véletlenül elkapta őket akkor, a skandináv zenei perfekcionizmus csúcsprodukciójával találkozhatott.
Azóta öt év telt el. Jó öt év kellett ahhoz, hogy a csapat végre kihozza a harmadik stúdióalbumát. Mondanom sem kell, hogy a várakozás többszörösen megérte. A „Nine” ugyanis megszilárdítja a Circus Maximus pozícióját, hiszen az album bizonyítja, hogy továbbra is a legjobban hallgatható progresszív metal zenekarok élvonalába tartoznak. Ha csak a skandináv progresszív metal vonalat nézzük, azt mondhatjuk, hogy a Circus Maximus a laikus fülek számára való befogadhatóság csúcsán áll, és nem tévedünk nagyot, ha ezt az egész európai progresszív metal mozgalomra kiterjesztjük.
A „Nine” a várakozásoknak megfelelően szokványosan teátrális kezdéssel indul. Már az első szám elárulja, hogy a Circus Maximus sok mindent (meg)tanult a Dream Theatertől. Az „Architect of Fortune” az új album összetettebb szerkezetű kompozíciói közé tartozik, a zenekar ugyanakkor rögtön megmutatja kivételes érzékét a dallamkövetéshez és a vezérfonal megtartásához a kompakt dallamok sorolásakor, amelyeket összetett átvezető hangszeres bravúrokkal váltogat. Persze a váratlan fordulatok is megvannak, de ezek a Circus Maximusnál nem olyan mélyrehatóak, mint néhány más prog metal együttesnél. A „Namaste” (nepáliul ez „üdvözlés”) úgy nyílik, mint a Rainbow „Gates Of Babylon” száma egy új korszakban, később még több gitárzajt hoz, a torzítás masszív falán át még több atmoszférikus drámai pillanatot csikar ki, hiszen az új album egyik legsötétebb dala, ha nem a Circus Maximus egész eddigi pályájának legsötétebbje. Ez megerősíti az érzést, hogy a „Nine” gitárközpontúbb, agresszívebb, és a produkciót tekintve is gitárokkal megtűzdelt album, mint két elődje! A billentyűk szinte rendre a gitároknak adják át a helyet, hogy azok vegyék át a hangkép dominanciáját, amely körbefogja Mikael Eriksen tisztán dallamos, tekintélyt parancsoló, jellegzetes énekét.
Ha már az éneknél tartunk: érezhető, hogy Eriksen hangja kissé mélyebbre ereszkedett és vastagabb lett. Már nem keresi a hangsorok kifejezőerejét a legmagasabb fekvésekben, de kifejező erejével gondoskodik a valódi drámai hatásról, a vágyakozó melankólia állandó érzetével, amely végigvonul az albumon. Eriksen különösen fertőző az album közepén lévő számokban. Ezek rövidebbek, ezért a strófa–refrén kapcsolat kompakt jellege jobban érvényesül bennük, s vele az énekdallam is, amelyet Eriksen olyan hatásosan fejleszt és mélyít el. Ezek a dalok egymás után sorakoznak: „Game of Life”, „Reach Within” és „I Am”. Mindhárom kicsiszolt briliáns, amely a fülbemászó dallam kibontakozásának ad abszolút elsőbbséget, bár érezni, hogy mellette ott áll egy progresszív metal zenekar. Töredezett átvezetők, gitárszólók szonikus kitörései… Ebben a társaságban a billentyűk feladata az atmoszférikus, egyszólamú díszítések kiterítése, amelyek fekvő szólamokként úsznak a masszív riffháttéren, és ragadozó atmoszférát teremtenek, amely egy egyedülálló hangulatvilágba lő ki téged: a Circus Maximus világába. A felsorolt három közül az „I Am” refrénje tökéletesen kimunkált, ami a dallamos kiaknázást illeti. Ez a szám ugyanis ideális single-kiadásnak. Az album legszebben megformált refrénéneke van benne. A „Game Of Life” ebben a tekintetben veszedelmesen a nyakában liheg.
A progresszív oldal ismét kitör a „Used” című számban, amelyben kivételes gitárszóló hallható az album második felében, ezt a szintet pedig a „The One” tartja utána.
Az igaz, hogy a szólózásban érezhető a Dream Theater-lecke. Ez nem csak a gitárszólókra és riffekre igaz, hanem a billentyűs szólókra is, a Kevin Moore-korszakos Dream Theater-szintetizátorok időnkénti bőséges használatával. Bár sok rész a felállított sebességmániában az iskolai tankönyvek nagy gyakorlásából merít, a hangszeres játékhoz neoklasszicista kitörések szép fűszerezése is társul, ami közvetlenül bizonyítja, hogy európai zenekarral van dolgunk. Az amerikai prog metalosok ilyesmit nem képesek ilyen hatásosan visszaadni. Hogy desszertként tálalják neked a tányérra ezt a megrázó játékot, „Bachot elektromosan”. A „Burn After Reading” progresszív értelemben kivételes tájkép a Dream Theater-féle őrületből, amelyet a következő szakaszban szinte black metalos blast beat géppuskázás követ, a végén pedig, a nyugodt részben az énekdallam szakasza után, a zenekar tipikus neoklasszicista betéttel fűszerezi a számot, amely visszavezet a fináléig. Tehát a gitárjáték skandináv iskolája. Az első, aki lelkesen hirdette a bolygón, Yngwie volt.
A számok közül mindazonáltal a győzelmet egyértelműen az utolsó progresszív metal eposz, a „Last Goodbye” viszi el. Pozitív hangulatú hangszeres felvezetés kíséri. A számban az ott lefektetett vezérmotívum kifutó részében a gitár végül teljesen hátrahúzódik, a billentyűk pedig elárasztják a hangképet, a szám kifutása így a modern progresszív rock zenekarok felfedezései felé hajlik. Ez a szám tartalmazza a legtöbb különböző hangulatállapotot egy helyre (egyetlen számba) zsúfolva. Az 5 perc 12 másodpercnél kezdődő hangszeres betétben az energia teljesen átfordul olyan amerikai neo prog rock együttesek, mint a Flying Colors, Neal Morse szólóban vagy a Spock’s Beard hangulatának megidézésébe. A gitár itt szellemesen végigvonul egy enyhe blues-reflexió játékán, mintha egy pillanatra Steve Morse (Dixie Dregs, Deep Purple) ragadta volna meg a gitárnyakat. Ez a betét mindössze fél percig tart, de elég ahhoz, hogy alaposan felrázza a hallgatót. Mint ilyen, tele van gyújtással, ahogy merészen beépül az egyébként stílusában tiszta skandi prog metal nyelvbe!
A könnyedebb dallamos részek hangszerelése értelmes párhuzamokat mutat néhány modern skandináv melodic rock zenekarral, mint a W.E.T., a Work Of Art, vagy mindazzal, amihez a csodatévő multiinstrumentalista, Magnus Karlsson hozzányúl a hangszerelésben számos zenei projektjében (köztük a Lande/Allen projektben). Ebből tehát nem nehéz arra következtetni, hogy itt a domináns dallamok keresésének skandináv elvéről van szó. Ilyen trükkökkel más „scandi prog metal” zenekaroknál is találkozunk, mint a Seventh Wonder, a Vindictiv, a Mind’s Eye, a Platitude,…
A „Nine” kiváló album. Mindent hozza, amit a Circus Maximus névtől elvárunk. Elmélyíti a zenekar érettségét, amely pályafutása legkontrasztosabb albumát hozta össze, remekül átitatva a fülbemászó dallamosság és a progresszíven kimunkált, összetetten kibogozott kitörések fűszerezésének megfelelő adagjával. A „The 1st Chapter” debütalbumot jellemző Symphony X-hatás kikopott a hangzásból, a „Nine” pedig kifejezetten zajosnak, élesnek, agresszívnek hat a hangzás tekintetében. A hangzásban a gitároké az elsőbbség. Mindannyian, akik az összetettség és a vezérmotívumok dallamos kerekségének harmóniáját keresitek, mindenképp hallgassátok meg a „Nine” albumot. Ha a Dream Theater mellett más csapatokat is hallgattok, amelyek nagyobb hangsúlyt fektetnek a hallgathatóságra, és amelyek mind a bolygó más-más sarkából jönnek: Vanden Plas, Angra vagy Symphony X, akkor ez a lista hamar megnő még egy új zenekarral. A „Nine” albumról azt mondhatom, hogy az egyik legszebben folyó progresszív metal album, a fülbemászó dallamosság és a progresszíven kimunkált akrobatika kivételes egyensúlyával. A „Nine” a progresszív metal igazi remekműve, amelyet sokáig fogsz rágcsálni, és cserébe a megmutatott rokonszenvedért nagyon hálásan, még sokáig jutalmaz majd, és kifejező erejével erős benyomásokkal tölt el.
Felállás
Mikael Eriksen − ének
Mats Haugen − gitár
Lasse Finbråten − billentyűk
Glen Cato Møllen − basszusgitár
Truls Haugen − dob
Produkció
Mats Haugen
Számlista
- Forging (1:17)
- Architect of Fortune (10:33)
- Namaste (4:10)
- Game of Life (5:11)
- Reach Within (5:08)
- I Am (4:30)
- Used (5:02)
- The One (4:09)
- Burn After Reading (9:06)
- Last Goodbye (10:21)
