Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Black Sabbath
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 45:41
Értékelés: 3/5
A »Never Say Die« a klasszikus, Ozzy-korszakos Black Sabbath búcsúlemeze volt, és egyben a legkevésbé meggyőző teljesítményük ebből az időszakból, ami a felismerhető „doom & gloom” metalnyelvtől való szokatlan hangzásbeli kitérők miatt a hagyományos rajongótábor körében is minden, csak nem kedvelt. Mondhatni, a legnépszerűbb felállás alkonyát jelenti, amely éppen klasszikus identitásválságba került: a nehézmetál ősatyái címke egyszer csak szűk lett nekik, ezért váratlanul visszatértek a blueswurzelekhez, miközben a prog rock világának különféle hangzásárnyalataival is kísérletezni próbáltak, a „legyen, ami lesz” jegyében. Több tényező is közrejátszott ebben, élen a hírhedt énekessel, Ozzy Osbourne-nal, akinek bódítószer-problémái ekkorra érték el a csúcspontjukat, és annyira kiütötte magát, hogy rendszerré vált nála a koncertek kihagyása.
A »Never Say Die« felvételei előtt, az remek »Technical Ecstasy« (1976) után saját elhatározásából otthagyta a zenekart, így a gitáros újító Tony Iommi, a basszusgitáros különc Geezer Butler és a dobos mutatványos Bill Ward Dave Walkerben találta meg a helyettesét, aki korábban a Savoy Brown és a Fleetwood Mac énekese volt. Walkerrel a felállásban egyszer még élőben is játszottak, mégpedig egy BBC-s promóciós fellépésen, ahol a »Junior’s Eyes« korai verzióját adták elő. Csakhogy a minden hájjal megkent Ozzy az utolsó pillanatban, mielőtt a többiek elindultak volna a stúdióba, meggondolta magát, és rá tudta venni régi haverjait, hogy fogadják vissza, mégpedig azzal a feltétellel, hogy újraírják azokat a számokat, amelyeken Walker dolgozott.
Ilyen különös körülmények között készült el az album, amely többnyire kelekótya hangulatával és nem konvencionális hangzásbeli merészségeivel gyakorlatilag az ellentéte a megszokott, komor Sabbath-féle „doom & gloom” szabványoknak, és kevés köze van a nehézmetálhoz, hiszen visszatértek rajta a blues rock gyökerekhez, kísérleteztek szimfonikus hangzással, sőt még jazzel is. A legjobb esetben klasszikus kemény rockról beszélhetünk, art rock-os, kísérleti elemekkel.
Mindez önmagában nem lenne baj, de a »Never Say Die« egyes kompozíciói révén krónikusan szenved néhány hangszerelés ötlettelenségétől, lendületét pedig főleg Ozzy időnként egyenesen apatikus énekmódja veszi el. Ő később számos interjúban kifejezte elégedetlenségét a »Never Say Die« kapcsán, amelyet a kanadai Torontóban vettek fel. Az album azért korántsem erények nélküli, itt-ott felvillan a várt sabbathos ragyogás is, amikor lenyűgöz a tagok hangszeres finomsága, és Ozzy is, aki fejben már félig a szólókarrierjénél járt, helyenként még mutatja az „élet” jeleit. A hosszú ideje velük dolgozó Will Malone vezényelte zenekari hangszerelések szintén jól sikerültek, a billentyűknél pedig a legendás Don Airey remekel (ma a Deep Purple tagja), akit Ozzy pár évvel később a saját szólózenekarába hívott.
A »Never Say Die« jobb pillanatai közé tartozik mindenképp a szolid címadó sztenderd, az utolsó Sabbath-kislemez, amelyet Ozzyval közösen írtak (egészen a »Reunion« albumig, 1998), és az album legismertebb száma. Ebben ismétlődő a refrén, amelyet „veszett” gitárriff kenegett át, és álmos bluesos ritmusra fektettek, a végeredmény mégis meglepően intenzív atmoszféra. A szöveg meglehetősen ironikus, hiszen a fennállásuk elmúlt tíz évére utal, és arra a gondolatra, hogy sosem szabad feladni, pedig Ozzy az album megjelenése után már másodszor hagyta ott őket. A »Johnny Blade« szakrális szintetizátorbevezetőt kapott, és végzetszerű gitárriffjével, ismétlődő ritmusával, valamint az őrült gyilkosról szóló szövegével az egyetlen pillanat az albumon, amely kissé a sötét és hátborzongató Sabbath hagyatékára emlékeztet. Iommi, mint mindig, kiváló az innovatív gitárfrázisok és szólók szövésében, és ott rántja ki a szekeret, ahol Ozzy az érzelmek meggyőző átadásánál cserben hagyja.
A fenséges kemény rockszám, a »Junior’s Eyes« meggyőzően az egész album legjobbja, ahol könnyen érezni, hogy több energiát és érzelmet fektettek bele, mint a »Never Say Die« többi dalába. Geezer dallamos basszusvonalai szépen fokozzák a melodramatikus hangulatot, miközben föléjük határozott gitárpasszázsok épülnek, és közben szintetizátoreffektek kalandoznak. Ozzy éneke is meggyőzőbben szól itt, miközben egy tragikus családi történetet mesél el, mint a legtöbb másik dalon. A komplex hangszeres rész, élén az ínycsiklandó gitárszólóval, szép bemutatója három hangszeres társa technikai tudásának.
Az »A Hard Road« blues rock szám, az album második kislemeze, azzal híres, hogy ez az egyetlen dal a Sabbath addigi történetében, amelyben a kísérő vokálharmóniákat a zenekar minden tagja énekli, Iommi is, akinek ez a mai napig az egyetlen énekes próbatétele a pályafutásában. Sajnos ennek ellenére az egyik leggyengébb, azaz legkevésbé ihletett darab a történetükben. Ozzy énekes nyögése, amelyet ismétlődő ritmusra és csípős gitárfrázisra dobtak, ezúttal inkább egy falusi részeg nyöszörgésére emlékeztet, mint az összes idők egyik legördögibb énekesére. Legalább Iommi gitáros finomságai itt is lenyűgözően szólnak.
A »Shock Wave« szolid kemény rockszám kelekótya hangulattal és szokatlanul felgyorsított ritmussal, ami különösen Ward dobos forgatagaira igaz. A jó ötletek ellenére azonban hangulatilag soha nem tud igazán kibontakozni. A prog rockos meglepetés, az »Air Dance«, a »Never Say Die« egyik ritka gyöngyszeme, epikus gitárhangzást, szép akusztikusgitár- és zongorahangszereléseket kínál, ami kissé felidézi a legjobb időiket, miközben Ozzy érzelmi szempontból megint úgy énekel, ahogy éppen kedve szottyan. A záró komplex hangszeres rész gyönyörű szimfonikus hangszerelésekkel igazi art rock-csemege. A végeredmény intenzív, kifejezetten éteri atmoszféra, amilyen sajnos túl gyakran hiányzik a »Never Say Die« lemezről.
Az »Over To You« újabb érdekes kísérlet, meglehetősen sikeres hibrid a kemény rock és a szimfonikus hangzás között, zenekari hangszerelésekkel és határozott gitárriffel, amelyet jól egészítenek ki a ritmikai finomságok, élükön a dinamikus cintányérhanggal. Ozzy a felvételek végére láthatóan annyira megcsömörlött az egésztől, hogy az album utolsó két számát már nem volt kedve elénekelni, ezek pedig inkább a prog rock szerelmeseinek érdekesek, mint a metalosoknak, vagyis a hagyományos Sabbath-rajongóknak. A rövid jazz rock fúziós hangszeres szám, a »Breakout« a pályafutásuk egyik legkülönösebb, mondhatni merész kísérlete, ahol Iommi gitáros finomságai a Will Malone rendezte feldúlt fúvós hangszerelésekkel társalognak, és együtt hoznak létre egy ismétlődő dallamot. A záró blues rock hibriden, a »Swinging the Chain«-en már egyáltalán nem Ozzy énekel, hanem az utolsó pillanatban Ward ugrott a mikrofonhoz, aki énekesként már a »Technical Ecstasy« klasszikusán, az »It’s All Right«-on is remekül megállta a helyét. Ezúttal Ward éneke kifejezetten bluesra teremtettnek hangzik, egy megvadult banditára emlékeztet egy cowboykocsmában, miközben a háttérben szájharmonika-hangok visszhangoznak. Meglehetősen ihlettelen lezárása a klasszikus Black Sabbath-korszaknak, amely szépen megmutatja, hol tartottak akkoriban a dolgok.
A »Never Say Die« skizofrén természetével és az elhalt blueswurzelek közt elromlott iránytűvel való kutakodásával a klasszikus Black Sabbath-felállás hírvivője volt, aki a vég közeledtét jelezte. Annak ellenére, hogy ma is hátat fordít neki szinte minden Sabbath-hagyományőrző, kísérleti jellegét és ritka briliáns pillanatait mind értékelni tudják, akiknek a zenei látóköre túlnyúlik a szigorú nehézmetál kereteken, hiszen egészében véve még mindig elfogadható teljesítmény, amelynek fő balszerencséje, hogy az erényei gyorsan elhalványulnak az Ozzy-korszak többi hagyatékához képest. A Black Sabbath, ahogy a nehézrock-rajongók többsége „ősidők óta” tudja, Ozzy szólópályára lépése és a helyére érkező legendás Ronnie James Dio (1942-2010), a nagy hangú kis ember után gyorsan talpra állt, és egy rövid, de pályafutásuk egyik legsikeresebb korszakába lépett. A »Never Say Die« viszont sokáig, egészen 2011 novemberéig, amikor bejelentették, hogy az eredeti felállás új albumot készül felvenni, a klasszikus Black Sabbath utolsó terméke maradt. Úgy tűnik, ezt a státuszt meg is fogja tartani, hiszen Ozzy, Tony és Geezer 2012-ben a becsapott Bill Ward nélkül vonultak stúdióba, és ezzel újabb dicstelen fejezetet írtak a felemelkedésekkel és bukásokkal tarkított, nagyszerű pályafutásukba.
Felállás
Ozzy Osbourne – ének
Tony Iommi – gitár, kísérő ének az „A Hard Road” dalban
Geezer Butler – basszusgitár, kísérő ének az „A Hard Road” dalban
Bill Ward – dobok, ének a „Swinging the Chain” dalban, kísérő ének az „A Hard Road” dalban
VENDÉGZENÉSZEK:
Don Airey – billentyűk
John Elstar – szájharmonika
Will Malone – fúvós hangszerelések
Produkció
Black Sabbath
Számlista
1. Never Say Die
2. Johnny Blade
3. Junior’s Eyes
4. A Hard Road
5. Shock Wave
6. Air Dance
7. Over to You
8. Breakout
9. Swinging the Chain
