Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés dátuma: 1978. 09. 28.
Produkció: Black Sabbath
Az album hossza: 45.41 perc
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 7.0 / 10
A „Never Say Die” a klasszikus, Ozzy-korszakos Black Sabbath búcsúlemeze és a legkevésbé meggyőző nagylemezük volt ebből az időszakból, amely a megszokott „doom & gloom” metalszótártól való szokatlan hangzásbeli elkanyarodásai miatt minden, csak nem népszerű a hagyományos rajongótábor körében. Mondhatni, a legkedveltebb felállás alkonyát jelenti: a banda egy klasszikus identitásválság közepén találta magát, amikor a nehézmetál ősatyái címke egyszerre kezdett szorítani, ezért váratlanul visszatértek a blues gyökerekhez, miközben a progresszív rock világának különféle hangzásárnyalataival is kísérleteztek, a „legyen, ami lesz” jegyében. Ebben több tényező is közrejátszott, élen a hírhedt énekessel, Ozzy Osbourne-nal, akinek a bódítószerekkel kapcsolatos gondjai ekkorra tetőztek, annyira kiütötte magát, hogy rendszeressé vált nála a koncertek kihagyása.
A „Never Say Die” felvétele előtt, amely a remek „Technical Ecstasy” (1976) utódja, Ozzy saját kezdeményezésére úgy döntött, hogy otthagyja a bandát, így a gitáros újító Tony Iommi, a basszusgitáros különc Geezer Butler és a dobos vadóc Bill Ward Dave Walkerben találta meg a helyettesét, aki korábban a Savoy Brown és a Fleetwood Mac énekese volt. Walkerrel a soraikban egyszer még élőben is játszottak, méghozzá a BBC egyik promóciós fellépésén, ahol a „Junior’s Eyes” korai változatát adták elő. Csakhogy a minden hájjal megkent Ozzy az utolsó pillanatban, mielőtt a többiek stúdióba vonultak volna, meggondolta magát, és rábeszélte a régi haverjait, hogy vegyék vissza, mégpedig azzal a feltétellel, hogy újraírják azokat a dalokat, amelyeken Walker is dolgozott.
Ilyen szokatlan körülmények között hozták létre azt az albumot, amely többnyire pajkos hangulatával és nem hagyományos hangzásbeli vállalkozásaival szinte teljes ellentéte a megszokott, sötét Sabbath-féle „doom & gloom” mércéknek, és alig van köze a heavy metalhoz, hiszen visszatértek a blues rock gyökerekhez, kísérleteztek ugyanakkor a szimfonikus hangzással, sőt még a jazzel is. A legjobb esetben klasszikus hard rockról beszélhetünk, art rock kísérleti elemekkel.
Mindez önmagában nem lenne baj, de a „Never Say Die” néhány szerzeményén át krónikusan szenved egyes feldolgozások ihlethiányától, lendületét pedig elsősorban Ozzy olykor egyenesen apatikus énekmegközelítése veszi el. Ozzy később az interjúkban többször is kifejezte elégedetlenségét a „Never Say Die” miatt, amelyet a kanadai Torontóban vettek fel. Az album persze korántsem erények nélküli, itt-ott felvillan az elvárt Sabbath-zsenialitás, ilyenkor lenyűgöznek az egyes tagok hangszeres finomságai, és Ozzy is, aki fejben már félig a szólókarrierjénél járt, helyenként életjeleket mutat. Jól használták fel a hosszú ideje velük együtt dolgozó Will Malone zenekari hangszereléseit is, a billentyűknél pedig a legendás Don Airey remekel (ma a Deep Purple tagja), akit Ozzy pár évvel később meghívott a szólózenekarába.
A „Never Say Die” jobb pillanatai közé tartozik mindenképp a szolid címadó dal, az utolsó Sabbath-kislemez, amelyet még Ozzyval közösen írtak (egészen a „Reunion” albumig, 1998), és az album legismertebb száma, amelyben ugyan ismétlődő refrén uralkodik, „veszett” gitárriff fűszerezi, és álmos, bluesos ritmusra fektették, a végeredmény mégis meglepően intenzív hangulat. A szöveg meglehetősen ironikus, hiszen a fennállásuk elmúlt tíz évére utal, és arra a gondolatra, hogy sosem szabad feladni, még akkor sem, ha Ozzy az album megjelenése után immár másodszor hagyta ott őket. A „Johnny Blade” szintetizátoros, szakrális bevezetőt kapott, és fatalista gitárriffjével, ismétlődő ritmusával, valamint az őrült gyilkosról szóló szövegével az egyetlen pillanat az albumon, amely kissé a sötét, hátborzongató Sabbath hagyatékára emlékeztet. Iommi mint mindig, most is kiváló az újszerű gitárfrázisok és szólók szövésében, és ott menti a helyzetet, ahol Ozzy a meggyőző érzelmek átadásában csődöt mond.
A hatalmas hard rock szám, a „Junior’s Eyes” meggyőzően az egész album legjobbja, amelyből könnyen érezhető, hogy több erőfeszítést és érzelmet fektettek bele, mint a „Never Say Die” többi dalába. Geezer dallamos basszusvonalai szépen fokozzák a melodramatikus hangulatot, rájuk határozott gitárpasszázsok épülnek, közben pedig szintetizátoreffektek kalandoznak. Ozzy éneke is meggyőzőbben szól itt, miközben egy tragikus családi történetet mesél el, mint a legtöbb másik dalban. Az összetett hangszeres szekció, élén az ínycsiklandó gitárszólóval, szép bemutatója a zenekar három hangszeresének technikai tudásának.
Az album második kislemeze, a blues rockos „A Hard Road” című szám arról nevezetes, hogy ez az egyetlen dal a Sabbath addigi történetében, amelyben a kísérő vokálharmóniákat a zenekar minden tagja énekli, így Iommi is, akinek ez a mai napig az egyetlen énekes próbálkozása a pályafutásában. Sajnos ennek ellenére az egyik leggyengébb, legkevésbé inspirált darabjuk a történetükben. Ozzy nyögdécselő éneke, amelyet ismétlődő ritmusra és csípős gitárfrázisra dobtak, ezúttal inkább egy falusi részeg nyögdécselésére emlékeztet, mint minden idők egyik legvadabb „gonosz” énekesére. Na, legalább Iommi gitáros finomságai itt is lenyűgözően szólnak.
A „Shock Wave” szolid hard rock szám pajkos hangulattal és szokatlanul felgyorsított ritmussal, ami főleg Ward dobtölteleire igaz. A jó ötletek ellenére azonban hangulatilag sehogy sem tud teljesen kibontakozni. A progresszív rockos meglepetés, az „Air Dance”, a „Never Say Die” másik ritka gyöngyszeme, epikus gitárhangzást, valamint szép akusztikusgitár- és zongorahangszerelést tartalmaz, ami kissé felidézi a legszebb időiket, miközben Ozzy érzelmi szempontból megint csak úgy énekel, ahogy éppen kedve támad. A záró, összetett hangszeres rész gyönyörű szimfonikus feldolgozásokkal igazi art rock csemege. A végeredmény intenzív, kifejezetten éteri hangulat, amilyenből sajnos túl gyakran hiányt szenved a „Never Say Die”.
Az „Over To You” újabb érdekes kísérlet, egész jól sikerült hibrid a hard rock és a szimfonikus hangzás között, zenekari hangszerelésekkel és határozott gitárriffel, amelyet jól egészítenek ki a ritmikai finomságok, élen a dinamikus cintányérhanggal. Ozzy a felvétel végére láthatóan annyira elege lett az egészből, hogy az album utolsó két számát már nem volt kedve elénekelni, amelyek inkább a progresszív rock rajongóit érdekelhetik, mint a metalosokat, vagyis a hagyományos Sabbath-hívőket. A rövid jazz rock fúziós instrumentális „Breakout” a pályafutásuk egyik legfurcsább, mondhatni merész kísérlete, amelyben Iommi gitáros finomságai ingerült fúvósaranzsokkal társulnak Will Malone rendezésében, és összhangban hoznak létre egy ismétlődő dallamot. A záró blues rockos hibridben, a „Swinging the Chain”-ben már egyáltalán nem Ozzy énekel, hanem az utolsó pillanatban Ward ugrott a mikrofonhoz, aki énekesként már a „Technical Ecstasy” klasszikusában, az „It’s All Right”-ban is kiválóan megállta a helyét. Ward éneke ezúttal mintha a bluesra teremtődött volna, olyan, mint egy megvadult bandita egy cowboykocsmában, miközben a háttérben szájharmonika-hangok visszhangoznak. Meglehetősen ihlettelen lezárása a klasszikus Black Sabbath-érának, ami szépen megmutatja, hol tartottak akkoriban a dolgok.
A „Never Say Die” skizofrén természetével, azzal, hogy elromlott iránytűvel a kezében a kihalt blues gyökerek között kutatott, a klasszikus Black Sabbath-felállás búcsújának hírnöke volt. Annak ellenére, hogy a Sabbath-tradicionalisták szinte mind a mai napig hátat fordítanak neki, a kísérletező hangvételét és ritka, ragyogó pillanatait mindazok értékelni tudják, akiknek a zenei horizontja túlnyúlik a szigorú heavy metal keretein, hiszen összességében még mindig elfogadható teljesítmény, legnagyobb baja pedig az, hogy az erényei gyorsan elhalványulnak az Ozzy-éra többi hagyatékához mérve. A Black Sabbath, ahogy a nehézrock-rajongók többsége „időtlen idők” óta tudja, Ozzy szólóútra lépése és a helyettesének, a legendás Ronnie James Dióval (1942-2010), a nagy hangú kis emberrel való érkezése után gyorsan talpra állt, és belépett pályafutásuk rövid, de egyik legsikeresebb korszakába. A „Never Say Die” pedig sokáig, egészen 2011 novemberéig, amikor bejelentették, hogy az eredeti felállás új albumot szándékozik felvenni, a klasszikus Black Sabbath utolsó terméke maradt. Úgy tűnik, ezt a státuszát meg is tudja őrizni, hiszen Ozzy, Tony és Geezer 2012-ben a kijátszott Bill Ward nélkül vonultak stúdióba, és így gondoskodtak a hányattatott, hol felfelé, hol lefelé ívelő, fenséges karrierjük egy újabb dicstelen fejezetéről.
szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Never Say Die
2. Johnny Blade
3. Junior’s Eyes
4. A Hard Road
5. Shock Wave
6. Air Dance
7. Over to You
8. Breakout
9. Swinging the Chain
Felállás:
Ozzy Osbourne – ének
Tony Iommi – gitár, háttérvokál az „A Hard Road” című számban
Geezer Butler – basszusgitár, háttérvokál az „A Hard Road” című számban
Bill Ward – dobok, ének a „Swinging the Chain” című számban, háttérvokál az „A Hard Road” című számban
Közreműködő zenészek:
Don Airey – billentyűs hangszerek
John Elstar – szájharmonika
Will Malone – fúvósaranzsok
