Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Who, The
Kiadó: Brunswick Records
Megjelenés: 1965
Játékidő: 36:13
Értékelés: 3.5/5
A klasszikus rock legendái, a The Who 1965-ben mutatkoztak be először a szélesebb közönségnek a „My Generation” című stúdiódebütjükkel, amelynek eredeti változatán tizenkét szám szerepelt, és ezek közül mindössze négy volt hosszabb három percnél. A „My Generation” csaknem öt évtized távlatából minden bizonnyal szerény kezdetnek hat a The Who későbbi, jóval ambiciózusabb és többnyire koncepciós jellegű vállalkozásaihoz képest, mégis joggal tartják a rocktörténet egyik legfontosabb albumának, hiszen megjelenésekor derekasan megrázta az akkori zenei életet.
Az első The Who kislemez, a „My Generation”, amely a zenekar karrierjének egyik legismertebb örökzöldje lett, még a névadó album előtt megjelent. A fiatal banda, amely 1965-ben The Detours néven kezdett, majd átnevezte magát The Who-ra (rövid ideig The High Numbers volt a nevük), nem sokkal a zseniális, de problémás dobos, Keith Moon érkezése után villámgyorsan szerezte a híveket az új hallgatónemzedék soraiban, akiknek az akkori viszonyok között forradalmi, lázadó szövegek tetszettek. Ezeket elsősorban a már említett lázadó sláger és az örökzöld „The Kids Are All Right” jellemezte, amelyek egy szempillantás alatt „közkinccsé” váltak, és lerakták néhány későbbi műfaj alapjait is, amelyekre a The Who jelentős hatással volt, például a hard rockét, a heavy metalét és a punkét.
A The Who a „My Generation” lemezen az r’n’b, a pop és a korai rock keverékével még messze járt későbbi eredményeinek eklektikusságától, de a zseniális gitáros és dalszerző, Pete Townshend már ekkor megmutatta magát kilenc saját szerzeményével, amelyeken már kivehetők voltak bizonyos hangzásbeli és lírai jellegzetességek, amelyeket később tovább csiszolt és építettek. A The Who ekkor valamiféle középutat talált a The Beatles dallamossága és jóindulatú hangvétele, valamint a Rolling Stones nyers energiája és vulgaritása között, helyenként pedig már a későbbi, jóval intellektuálisabb ízű vállalkozásaik csírái is megjelentek. A „My Generation” három más előadótól átvett feldolgozást is tartalmazott, ami nem volt túl előremutató, de az akkori idők meglehetősen tipikus húzása volt, annál újszerűbbre sikerült a záró instrumentális szerzemény, a „The Ox”, amelyet a The Who az alkalmi billentyűssel és zeneszerzővel, Nicky Hopkinsszal közösen írt és játszott fel.
A „My Generation” az egyszerű r’n’b-számmal, az „Out In The Street”-tel nyit, amelyet eredetileg kislemezként szántak, de ez végül nem történt meg. Igazán érdekes hallani, mennyire más énekstílust képviselt Roger Daltrey pályája elején, amikor még az amerikai fekete r’n’b-énekesek utánzásával próbálkozott. Az „I Don’t Mind”, egy újabb klasszikus r’n’b-alkotás, a híres funk- és soulzenész, James Brown dalának feldolgozása, amelyet ugyanabban az évben a The Moody Blues is feldolgozott a „The Magnificent Moodies” (1965) című stúdiódebütjén. A „The Good’s Gone” már valamivel jellegzetesebb The Who-szám, érdekes gitárakkordszerkezettel és kissé nihilista szöveggel, miközben Roger hangja kicsit tompán szól, mintha egy megrepedt fazékon keresztül énekelne. A kissé elcsépelt poprockos „La-La-la Lies”, amely semmilyen tartósabb érzelmi nyomot nem hagy maga után, az album egyik gyengébb pillanata.
Valamivel érdekesebb a „Much Too Much”, a következő szerelmes dal, enyhe folkos felhanggal és minőségi vokális harmóniákkal. A címadó slágerről, amelyben a hard rock, a power pop és a punk is megjelent kezdetleges formában, az évtizedek során már rengeteg szó esett és rengeteg szó íródott, így tényleg nincs értelme itt hosszan belemenni. Townshend szavai szerint a The Who egyik legismertebb dalához úgy kapott ihletet, hogy feldühítette: II. Erzsébet királynő az utcáról elvitette az autóját, mert az szerinte egyszerűen túl ronda volt ahhoz, hogy London utcáin közlekedjen közben. A szöveg egyébként nagyon egyszerű, és egy olyan egyénről szól, aki a helyét keresi a társadalomban. A lázadó himnusz legvonzóbb eleme a többszólamú refrén, amely – elsősorban a szöveg miatt – a maga korában valóban forradalmi volt, és pillanatok alatt megfertőzött egy teljesen új hallgatónemzedéket.
Ezt egy újabb ismert The Who-klasszikus követi, a „The Kids Are All Right”, amely a „My Generation”-nel ellentétben kellemes, a The Beatles stílusát idéző dallamával jóval barátságosabb poprocker, és itt sem hiányzik a rockzene történetének egyik leghíresebb refrénje. A „Please, Please, Please”, az r’n’b és a rock’n’roll hibridje, egy újabb feldolgozás a néhai James Browntól, ahol Roger hangja ismét érezhetően másképp szól, mint ahogy a legtöbben megszokták a pályafutása során. Az „It’s Not True”, egy újabb kifejezetten „amerikai” színezetű dal, nem tartozik az album legihletettebb pillanatai közé, mert erős country bélyeget visel, így a legcsekélyebb mértékben sem sorolható a jellegzetes The Who-teljesítmények közé.
Az „I’m A Man”, a következő, nem túl lenyűgöző merülés az r’n’b és a rock’n’roll vizeibe, a híres blueszenész, Bo Diddley dalának feldolgozása, amelyben leginkább a rövid instrumentális jam sikerült érdekesre, ez amolyan előfutára volt a későbbi, jóval hosszabb The Who-koncertjameknek. Az „A Legal Matter” című számban, amely szórakoztató és meglehetősen újszerű gitárriffet tartalmaz, Pete próbálkozik az énekkel, valószínűleg azért, mert Roger éppen akkoriban vált el első feleségétől, a szöveg pedig két tinédzser válásáról szól, vagyis neki az egész nyilván túl személyesnek tűnt. A „The Ox” instrumentális szerzemény, amelyben szenvedélyes improvizációk követik egymást Townshend, Moon, a basszusgitáros John Entwistle és a vendég billentyűs, Nicky Hopkins között, és amely amolyan felderítője a későbbi artrockos kalandjaiknak, kísérletező és meglehetősen érdekes módon zárja az albumot.
A „My Generation” az új zenei korszak egyik első hírnöke volt. A The Who-t egy időre a hatvanas évek fordulóján született, újdonsült lázadó nemzedék legnépszerűbb zenei szószólóinak élére repítette, a mod mozgalom csúcspontja és fokozatos hanyatlása után – abból a mozgalomból, amely szintén jelentősen hatott a legendás zenekar indulására. A „My Generation” természetesen a maga „szent egyszerűségével” messze állt attól, amit a The Who későbbi, jóval ambiciózusabb mesterműveivel alkotott, amikor villámgyorsan fejlődtek albumról albumra, de lefektette egy hihetetlenül sikeres és hatásos pálya alapkövét, és jelentősen hatott számos jövőbeli zenei nemzedékre.
Felállás
Roger Daltrey – ének, szájharmonika
Pete Townshend – gitár, vokál, ének az „A Legal Matter” című számban
John Entwistle – basszusgitár, vokál
Keith Moon – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZ:
Nicky Hopkins – zongora
Producer
Shel Talmy
Számlista
1. Out in the Street (2:31)
2. I Don’t Mind (2:36)
3. The Good’s Gone (4:02)
4. La-La-La-Lies (2:17)
5. Much Too Much (2:47)
6. My Generation (3:18)
7. The Kids Are Alright (3:04)
9. Please, Please, Please (2:45)
10. It’s Not True (2:31)
12. I’m a Man (3:21)
13. A Legal Matter (2:48)
14. The Ox (3:50)
