Előadó: Rush
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1981
Játékidő: 40:02
Értékelés: 5/5
Ez valószínűleg a Rush legismertebb és legkedveltebb albuma, minden idők egyik legnagyobb kedvence. És kétségkívül a legsikeresebb is! A „Moving Pictures” az az lemez, amellyel a Rush végleg lezárta progresszív rock korszakát, rövidebb, tömörebb dalok írása felé fordult, és tovább formálta új zenei nyelvét, az úgynevezett sajátos Rush-féle art rock definíciót! Az album összes száma a Rush-rajongók nagy kedvence, mára klasszikus státuszt kaptak, többségük pedig a Rush-turnék koncertjeinek vaskos repertoárjává vált. Hogy mennyire népszerű a „Moving Pictures”, jól mutatja, hogy 1995 februárjáig négymillió példányban kelt el, így addigra négyszeres platinalemez lett!
A progresszív rock figurák fokozatos kiiktatását már az előd, a „Permanent Waves” (1980) is erősen jelezte, a „Moving Pictures” pedig ehhez már csak a végső szöget verte a koporsóba. A zenei kifejezésmód átalakulásához, mint az első látásra szerelemhez, elválaszthatatlanul két fő újdonság kötődik: Geddy Lee elhatározása, hogy felhagy a frenetikus, fülsértő magasságokba csapó énekmóddal, valamint az első szintetizátorok primitív hangzásvilágának egyre érezhetőbb beépítése, például a stúdióban akkoriban kéznél lévő Oberheim OB-X modellé.
Az album munkálatai 1980 augusztusának végén kezdődtek, a nyitódal, a Tom Sawyer (ezt játszották a 2008-as kanadai jégkorong-világbajnokság A-csoportos mérkőzéseinek harmadai közötti szünetekben) az elsők között készült el, és érdekes módon született: Lee spontán szintetizátor-hangzáskísérletezése közben a stúdióban. A szám a mai napig a Rush egyik legismertebb dala, annyira népszerűvé vált, hogy több filmben is aláfestő zeneként hallható, és a South Park animációs film egyik jelenetében is felbukkan. Bár a dal zömét sötét hangulat tölti ki, amelyet az Oberheim szintetizátor jellegzetes háttere és a basszuspedálok dús hangzása tart fenn, Geddy Lee normál hangon énekelt vokálja ideális ellensúlyt képvisel. A két pólus közötti kettősség olyan érzetet kelt, mintha egy fiatal, modern kori lázadó (Lee éneke) kilátástalan viharba (a szintetizátor és a háttérben szóló basszuspedálok üvöltő hangjai) keveredne, a körülötte lévő konformizmus közepébe, amelynek állítólag kénytelen alávetni magát. Hogy ez volt-e a zenekar szándéka, vagy sem, végül is lényegtelen, mert a hatás meggyőző, egyedi, sőt különc, és a rendkívül sajátos zenei másság miatt még vonzóbb is! A Tom Sawyert (próbaképpen) felvették a zenekar 1980-as őszi turnéjának műsorába, vagyis a Rush már élőben játszotta, mielőtt a „Moving Pictures” megjelent volna!
A Red Barchetta teljesen új hangulatot teremt egy gyors Ferrari képzeletbeli száguldásáról, és itt Alex Lifeson lép előtérbe a gitárzaj fokozatos felépítésével. Ha a kezdet törékeny, és egyszerű „flageolet” motívumokon áll, ez az egyszerű, ártatlan kíséret szinte észrevétlenül, fokozatosan csap át a híres száguldó riffbe, amelyre hallgatva nem nehéz elképzelni valakit egy gyors autóban, akinek a lába a gázpedálon pillanatról pillanatra egyre nehezebbé válik! A dalszöveg ihletét a szövegíró Neil Peart Richard Foster „A Nice Morning Drive” című története adta! Lee pedig akár gyorsan felvehetett volna egy olasz nyelvi gyorstalpalót, és a Barchetta szót úgy ejthette volna, hogy az egyik versszakban a „ch” betűkapcsolatot „k”-nak (Barketa) énekli, nem pedig „cs”-nek („Barcsetta”)! Bájos melléfogás.
A YYZ a Rush egyik legismertebb instrumentális száma. A dal alapmotívuma hangismétlésekből épül fel, amelyek az Y – Y – Z betűsor morzejelzését adják. A számot az első pillantásra különc motívumok rendkívüli kompaktsága jellemzi. Ez az instrumentális valószínűleg a legszebben bizonyítja az albumon, mennyire kivételes volt a három zenész egymásra hangolódása ebben az időszakban, és hogyan egészítették ki tökéletesen egymást zeneileg mint három különálló entitás, eltérő nézeteik ellenére is. Az érzet „lekapcsolt”, kiszámíthatatlan, a zenekar mégis trióként rendkívüli kontrollt mutat minden pontján. Szeretném kiemelni a hangulat dinamikus hullámzását, amelyet leghatékYonabban Alex Lifeson kifejezetten kalandvágyó, kutató szólója kavar fel (arabeszkes beütésekkel), s amelyet a mögé épített transzcendens atmoszféra a feje tetejére állít, miután néhány másodpercre bekapcsol egy egyszerű szintetizátor-motívum. Ezután a szám visszatér az alapmotívumhoz! A YYZ rövidítés az IATA – a repülőterek azonosító kódja (a repülőtér helyét jelzi) – és a Rush esetében a torontói repülőtérre (Toronto Pearson International Airport) utal.
A Limelight az album második kislemeze. A szövegsorok a rivaldafényben álló népszerű sztár szerepének kényelmetlenségéről szólnak. Pedig éppen erről a szerepről álmodik mindenki körülötted. Peartet, a tökéletes individualistát, a Rush legérzékenyebb tagját ez a szerep érintette a legerősebben abban az időszakban, amikor a zenekar népszerűsége hatalmasra nőtt, és ő viselte a legnehezebben a hármasból. A szöveg védekező hangvételéhez képest igen pozitív, dúrba hajló alapmotívumok között ismét Lifeson szólója emelkedik ki, ami ebben az esetben a zenész magányát jeleníti meg a médiában kitett sztár szerepén belül, akire tömeg les, amelyet itt a szám dallamos és bőr alá kúszóan csábító alapszerkezete jelképez, amely nem nehéz, hogy a többség is megkedvelje. A szám önmagában ismét rendkívül finoman közvetíti ezt a kettősséget, az emberben magában lévő megosztottságot, vagy az egyén meg nem értettségét, aki nem fogadja el a megszerzett státuszt, noha ez minden egyszerű halandó titkos vágya. A szimbólum, amellyel a Rush hagyományának szelleme azonosul, és amelyet „a helyesen álló pentagram felé forduló egyén (a tömeg nyomása)” testesít meg, ebben az esetben még nagyobb expresszionista súlyt kap!
A The Camera Eye a zenekar pályafutásának utolsó hosszabb dala! Tíz percnél is hosszabb. A szám ismerői a zenekar progresszív korszakának utolsó relikviái közé sorolják, amely azonban mind a produkció, mind a kiválasztott motívumok sorrendjének egyébként letisztultabb szerkezete miatt erős art rock expresszionista hangsúlyt kap. A zenekar ezzel a számmal két teljesen különböző nagyvárosi lüktetést próbált megragadni: az európai Londonét és az amerikai New Yorkét. A trió rockosan hangsúlyos kommunikációja és a szintetizátorok egyre nagyobb súlyt kapó hangkulisszás részei közötti szekvenciák váltakoznak egy csipetnyi szükséges kiszámíthatatlansággal, mélyen pedig ismét a „különcség” eleme húzódik meg, amelynek záró figurációja Rush-nyelven egyedinek, logikusnak és teljesen kézben tartottnak hat. Ez a „Moving Pictures” egyetlen száma, amelyet a zenekar a „Signals” (1982) albumot kísérő turné után soha többé nem játszott élőben.
A Witch Hunt a híres Rush „Félelem” tetralógia harmadik része! A második részt (The Enemy Within) a „Grace Under Pressure” (1984) albumon találjuk, az első rész, a The Weapon a „Signals” (1982) albumon szerepel, a negyedik rész pedig csak 2002-ben jelent meg a „Vapour Trails” albumon Freeze címmel. A tetralógia alapgondolata az, hogy társadalmunkban az emberi cselekedetek és reakciók többségét a félelem vezérli. Tehát nem a szeretet vagy a bátorság, hanem a magánytól való félelem, a vagyonvesztéstől való félelem, a betegségtől való félelem stb. Más szóval az irányítás keresése a nagyobb biztonság elérése érdekében. Közben a tömeg fel sem teszi a kérdést, mennyi személyes szabadságot (az egyén szabadságát) áldoz fel ezért. És máris ott vagyunk az album elején felmerült Tom Sawyer-kérdéseknél, a kör bezárul. A Witch Hunt a „Moving Pictures” lemez legsötétebb pillanata, szinte végzetes hangulatot idéz, amelyet a zenekar lassan sző, és a második felében éri el „crescendóját”, amikor a háttérben a szintetizátorok és a gitár riffre váltása kiterjeszti a baljós, bevezető szövés hangulatát. A szám elejére tett bevezető zsivaj több rétegben felvett hangfelvételből áll, amelyen a zenekar tagjai egy-két pohár mellett mulatnak a stúdión kívüli szünetben, egy havas téli nap közepén. Ezek a felvételek John Lennon meggyilkolásának napján, 1980. december 8-án készültek!
Az album záródala, a Vital Signs a harmadik kislemez, amely azonban kereskedelmileg nem volt sikeres, még a slágerlistákra sem került fel. Ez a szám rendkívül érdekes, mert előrevetíti a zenekar további kifejezésbeli elmozdulásait. Erre utal a reggae ritmusalap az előrefrénben, egy trükk, amely a „Signals” albumon még gyakrabban megjelent, és amely az akkori art popban, ami előszeretettel vegyített punk- és ska-elemeket, fűszerként rendkívül vonzó volt (nézd meg például a The Police életművét). A Vital Signs az album egyik legegyszerűbb száma, ugyanakkor erős üzenetet hordoz, amelyet a szám (és az album) végén még külön ki is emelnek: „Mindannyiunknak el kell távolodnunk a normáktól!” Vagyis az ismert vészjelzés, hogy a helyes válaszok kereséséhez magunkba kell fordulni, és először az egyéniségünk hangját kell követni. Semmi új, mégis mindig aktuális. Különösen azt tekintve, hogy az „eladott lelkek” és a kimosott agyú tömeges behódolás száma napról napra, ma is ugrásszerűen nő. Megtalálni az erőt és a bátorságot, hogy megőrizd önmagad, és ebben dacolj. Ez az ember bölcsessége és kísértése időtlen idők óta.
A „Moving Pictures” album egy Rush-pillanat, amikor a megfelelő időben minden tényező a megfelelő helyre került. A zenei ötletek szigorúan felismerhetően szólalnak meg, mégis olyan energiával, amellyel a tömegeknek nem volt nehéz azonosulni, a zenekar erejével, hogy rendkívül színes változatosságot kínáljon az egyes számok vezérmotívumai között, és olyan dalokat adjon, amelyek azonos minőségi szintet érnek el, és mind egytől egyig az album kedvencei. Egy Rush-pillanat, amely a zenekar alkotói pályájának egyik csúcsát jelentette, és olyan albumot hozott, amelyben nincs egyetlen tényező sem, amelyet utólag jobbra lehetne javítani. Jobb annál, mint amit a „Moving Pictures” megragadott, nem létezik. Tökéletesen lezárt alkotás. A „Moving Pictures” avantgárd, előre törő, kutató, pozitív fejlődési attitűdjével örökre megőrzi aktualitását. A „Moving Pictures”-hoz hasonló album a rockzene univerzumában mindig különleges helyet foglal el. A rock mesterművek helyét!
Felállás
Geddy Lee – ének, basszusgitár, Oberheim OB-X, polifonikus szintetizátor, mini moog, Taurus szintetizátorpedál
Alex Lifeson – hat- és tizenkéthúros elektromos és akusztikus gitár, Taurus pedál
Neil Peart – dob, ütőhangszerek
Produkció
Rush & Terry Brown
Számlista
1. Tom Sawyer (4:33)
2. Red Barchetta (6:09)
3. YYZ (4:24)
4. Limelight (4:19)
5. The Camera Eye (10:58)
6. Witch Hunt (4:44)
7. Vital Signs (4:36)
