Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: Eagle Records
Megjelenés: 2007
Játékidő: 107:00
Értékelés: 4/5
A idilli svájci Montreux az évek során Ian Anderson és vásott társasága egyik legkedvesebb koncerthelyszínévé vált, amelyhez valami sajátos kötődést alakítottak ki. Nem csoda hát, hogy örömmel fogadták régi barátjuk, Claude Nobs meghívását; Nobs a patinás, évente megrendezett nemzetközi jazzfesztivál szervezője, és ők lettek az esemény fő koncertattrakciói. A fellépést arra is felhasználták, hogy rögzítsék új (dupla) koncertalbumukat, a második olyan felvételt a hosszú ideig együtt játszó felállással, amely az utolsó stúdióalbumot, a „J-Tull Dot Com”-ot (1999) készítette, és amely mára már a múlté.
A zenekar vonzódása ehhez a mondén városhoz, amelyet elsősorban Frank Zappa és a Deep Purple tett fel a világ zenei térképére (a híres koncerttűz, amely a Deep Purple legnagyobb slágeréhez vezetett), egészen a 70-es évek első feléig nyúlik vissza. Nemcsak azért, mert itt kaptak ihletet, és innen írtak meg jó néhány stúdióanyagot, de a legtöbb felvétel is innen származik, amely az első koncertalbumukra, a „Bursting Out”-ra (1978) került. Ez utóbbi a rockzene egyik legjobb koncertalbuma, és a zenekar rajongóinak többsége szerint aranykoruk koronája.
Közel 30 évvel a „Bursting Out” megjelenése után a hagyományos Montreux Jazz Festival először látta vendégül a progresszív rock e megzabolázhatatlan legendáit, akik karizmatikus fuvolás-énekesük szigorú, de igazságos vezetése alatt a 21. században is rászolgálnak minden idők egyik legjobb koncertzenekarának hírnevére. Nobs úr ugyan állítja, hogy a Tull már a 70-es évek elején fellépett a fesztiválon, Ian azonban az emlékezetében támadt néhány lyuk ellenére – amelyeket megszámlálhatatlan koncert hagyott maga után – határozottan tagadja ezt. Nobs igazát semmilyen nem hivatalos koncertbootleg sem támasztja alá.
A „Live At Montreux” természetesen nem hasonlítható a „Bursting Out”-hoz, hiszen a Tull felállása is szinte teljesen összehasonlíthatatlan a 30 évvel korábbival, mégis a legjobb hivatalos koncertkiadásaik közé tartozik. Ian hangja ez idő alatt sokat sérült, de mi már régen megszoktuk megcsappant hangterjedelmét. Ezt a gyenge pontot ezért továbbra is sikerrel ellensúlyozza a kifogyhatatlan karizmájával, egyedi humorával és természetesen a mesteri fuvolajátékával, amely a rocktörténelem legjobb fuvolására jellemző. Mellette hűségesen kitart régi cimborája, Martin Barre, az egyik leginkább elfeledett rockgitáros, aki az „Empty Cafe”-val (eredetileg a „A Trick Of Memory” című szólóalbumáról, 1994) végre saját szólószámot is kapott.
Az ilyen hangszeres betétekből, amelyeknek nem sok közük van a hagyományos Tull-örökséghez, elég sok akad a felvételen; például az „Eurology” Ian „Rupi’s Dance” című szólóalbumáról (2003), a klasszikus „Pavane” hangszeres darab, amelyet Ian Gabriel Fauré francia zeneszerző kompozíciója nyomán dolgozott át, valamint a karácsonyi klasszikus, a „God Rest Ye Merry Gentlemen” (mindkettő a „The Jethro Tull Christmas Album”-ról, 2003). Személy szerint szívesebben látnék a felvételen több Tull-örökséget, de másrészt ezek a nem hagyományos koncertközjátékok azt bizonyítják, hogy még mindig új zenét alkotnak, még ha általában már nem is a zenekar neve alatt.
Az instrumentális számok miatti enyhe morgás ellenére – amelyek nem tartoznak az életművük csúcspontjai közé – a régi rajongók mégis megkapják a magukét, és néhány Tull-klasszikussal, valamint egy-két kisebb meglepetéssel csillapíthatják étvágyukat. A klasszikusok válogatása kiegyensúlyozott: a ősrégi blues rock kedvenctől, a „Some Day The Sun Won’t Shine For You”-tól, amelyben a jókedvű Ian remekül szórakozik a szájharmonikáján, a pozitivista „Life Is A Long Song”-on és a Bach-klasszikus hagyományos feldolgozásán, a „Bouree”-n át (vagy ahogy Ian szívesen, szemléletesen fogalmaz: pornójazzen), a „Fat Man” című humoros főhajtásig az eredeti gitáros, Mick Abrahams előtt, a „Living In The Past”-ig, első amerikai slágerükig, a vásott „Nothing Is Easy”-n és a legendás hard rock klasszikus „Aqualung”-on át a kötelező zárásig, a „Locomotive Breath”-ig.
A kisebb meglepetést azok a számok jelentik, amelyeket csak ritka alkalmakkor játszanak, mint a „With You There To Help Me”, amellyel végre koncertlehetőséget kap egy szám az kiváló, de mellőzött „Benefit” albumról (1970), a drámai folk rockos amazon, a „Hunting Girl” és a „Beside Myself”, a „Roots To Branches” (1995) című remek album egyik elfeledett klasszikusa. Nem feledkeznek meg az epikus klasszikusok kiváló előadásairól sem, mint a „My God” és a „Budapest”, a „Dot Com” alatt pedig a rejtélyes énekesnő, Masha csatlakozik Ianhoz a kísérő vokálharmóniákban. Egyik előadás sem emelkedik ki különösebben, de egyik sem marad a szokásos színvonal alatt. A zenekar sokkal inspiráltabb volt a koncerten, mint például az elég halovány „Aqualung Live”-on (2005). A koncerthangulat végig kiváló, ez különösen igaz a színpad és a közönség közötti pozitív energiára, bár még jobb lenne, ha a hivatalos kiadásról nem vágták volna ki Ian színes tréfálkozásait a számok között.
A hivatalos megjelenés előtt volt alkalmam meghallgatni egy nem hivatalos bootleg verziót, amely szinte azonos, magas hangminőséggel büszkélkedik. Ezért azon tűnődtem, miért nem döntöttek már korábban a hivatalos kiadás mellett, miért vártak vele majdnem négy évet. A zenekar néhány híve nem lesz túl lelkes attól, hogy a kettő között nincs radikális különbség, azon kívül, hogy a nem hivatalos kiadáson ott van egy igazi csemege, a „Songs From The Wood/Too Old To Rock’N’Roll../Heavy Horses” egyveleg. Szerintem éppen ez a hivatalos kiadásról hiányzó klasszikus trilógia a teljes felvétel legjobb pillanata, ezért Ian döntését, hogy kihagyta, semmiképp sem helyeslem. Elsősorban Masha kísérővokálja miatt, aki valóban színes, felfrissítő, helyenként már-már komikus kísérővokál-produkciót nyújt, ez a remek előadás új fényben ragyog fel. A refrénekben alkalmanként még Iant is túlénekli. Talán éppen ez vezetett ahhoz a döntéséhez, hogy ezt a kiváló előadást nem tette fel a hivatalos kiadásra. Hiba. Ugyanezt mondhatnám a producerek lépéséről is, akik szinte teljesen kivágták Ian szellemes, gyakran szarkasztikus és öniróniás megjegyzéseit, amelyekkel a nem hivatalos verzió tele van.
A „Live At Montreux” nem a legjobb, de a legrosszabb sem a progresszív rock legendáinak hivatalos koncertfelvételei közül. Minőségét tekintve a koncertalbumaik felső kategóriájába tartozik, hiszen minden szempontból sikerül megragadnia a lényeget: a legendás zenekart, amely élőben még mindig képes hibátlan hangszeres produkciókkal és kiváló színpadi harmóniával szórakoztatni a híveit, jó hangulatban kapja el kedvenc koncerthelyszínük kellős közepén. A felvételen ráadásul nincsenek érzékelhető stúdiójavítások, ezt Ian is megerősítette. Marad viszont egy kisebb szemrehányás amiatt, hogy figyelmen kívül hagyták a korábban említett klasszikus trilógiát, amely tovább nemesíthette volna a minőségét. A Jethro Tull az elmúlt évtizedben ugyan meglehetősen kritikus stúdióbeli tespedésbe süllyedt, de ami a koncertfellépéseiket illeti, azok még mindig különleges lakomát jelentenek minden zenei gourmand fülének. A „Live At Montreux” sikeresen megerősíti ezt a tényt olyan időkben, amikor még a legnagyobb optimisták is feladják a reményt egy új stúdióalbum iránt, és a koncertkiadványaik lassan egyre jobban szaporodnak.
Felállás
Ian Andeson – ének, fuvola, akusztikus gitár, szájharmonika (1)
Martin Barre – gitár
Jonathan Noyce – basszusgitár
Andrew Giddings – billentyűk
Doane Perry – dobok
VENDÉGZENÉSZ:
Masha – kísérőének (9)
Produkció
Terry Shans / Geoff Kempin
Számlista
CD1:
1. Someday The Sun Won’t Shine For You
2. Life Is A Long Song
3. Bouree
4. With You There To Help Me
5. Pavane
6. Empty Cafe
7. Hunting Girl
8. Eurology
9. Dot Com
10. God Rest Ye Merry Gentlemen
11. Fat Man
CD2:
1. Living In The Past
2. Nothing Is Easy
3. Beside Myself
4. My God
5. Budapest
6. New Jig
7. Aqualung
8. Locomotive Breath
