Kiadó: Mercury Records
Megjelenés dátuma: 1980. 2. 12.
Produkció: Terry Brown & Rush
Az album hossza: 39.55 perc
Stílus: Art rock / Progressive Rock
Értékelés: 10/10
Ez valószínűleg a Rush minden idők legismertebb és legkedveltebb albuma. Kétségtelenül pedig a legsikeresebb! A „Moving Pictures” az a lemez, amellyel a Rush végleg lezárta progresszív rockos korszakát, és rövidebb, tömörebb dalok írása felé fordult, miközben tovább formálta új zenei nyelvét, a ránk jellemző Rush-féle art rock definíciót! Az album összes dala nagy Rush-kedvenc, ma már Rush-klasszikusnak számít, többségük pedig a Rush-turnék koncertjeinek vaskészletéhez tartozik. Azt, hogy mennyire népszerű a „Moving Pictures”, jól mutatja, hogy 1995 februárjáig négymillió példányban kelt el, így addigra négyszeres platinalemez lett!
A progrockos figurák fokozatos kiiktatását nagyban megelőlegezte az előd, a „Permanent Waves” (1980), a „Moving Pictures” pedig ehhez már csak az utolsó szöget verte a koporsóba. A zenei kifejezésmód átalakulásához két fő újdonság kapcsolódik, visszavonhatatlanul, mint a szerelem első látásra: Geddy Lee elhatározta, hogy felhagy a fülsértő magas fekvésekkel operáló, eszelős énekmóddal, és egyre érezhetőbben építette be a régi vágású szintetizátorok hangzását, például az akkoriban a stúdióban kéznél lévő Oberheim OB-X modellt.
Az album munkálatai 1980 augusztusának végén indultak. A nyitódal, a „Tom Sawyer” (a betétet a 2008-as kanadai, A csoportos jégkorong-világbajnokság harmadok közti szüneteiben játszották) az elsők között készült el, és érdekes módon született: Lee spontán szintetizátorhang-tesztelése közben a stúdióban. A szám még ma is az egyik legismertebb Rush-dal, annyira népszerűvé vált, hogy számos filmben felhasználták aláfestésként, a South Park című animációs filmsorozat egyik epizódjában is felcsendül. Bár a dal fő hangulata sötét, amit az Oberheim szintetizátor híres hangfala és a bőgőpedálok tömött hangzása tart fenn, Geddy Lee normál hangfekvésű éneke ideális ellensúlyt képez. A kettősség érzete olyan, mintha egy fiatalember, a kor lázadója (Lee hangja) kilátástalan viharban találná magát (a szintetizátor és a bőgőpedálok háttérben vijjogó hangjai), a konformizmus szorításában. Hogy ez volt-e a zenekar szándéka vagy sem, végül is lényegtelen, mert a hatás meggyőző, egyedi, sőt különc, és az egészen sajátos zenei másság miatt annál vonzóbb!
A „Red Barchetta” teljesen új hangulatot teremt egy Ferrari-márkájú gyorsautó képzeletbeli száguldásával, és ebben Alex Lifeson lép előtérbe, fokozatosan épülő gitárzajával. Ha a kezdet törékeny, és egyszerű „fuvola” motívumokra épül, ez az ártatlan kíséret szinte észrevétlenül, fokozatosan megy át a híres versenyriffbe, amelynél nem nehéz elképzelni valakit egy száguldó autóban, akinek a lába a gázon pillanatról pillanatra nehezebb! A dal szövegének ihletét Neil Peart szövegíró Richard Foster „A Nice Morning Drive” című története adta! Lee viszont gyorsan ráfordulhatott volna az olasz nyelv elsajátítására, és a Barchetta szót úgy hangsúlyozhatta volna, hogy a dal egyik versszakában a „ch” betűkapcsolatot „k”-nak énekli (Barketa), nem „cs”-nek („Barcseta”)! Bájos tévedés.
Az „YYZ” a Rush egyik legismertebb instrumentális száma. A dal alapmotívuma hangismétlésekre épül, amelyek az „Y – Y – Z” betűsor morzejelzését adják. A számot rendkívüli tömörség jellemzi: első hallásra nehezen követhető, sőt különc motívumok épülnek bele. Ez az instrumentális a legszebb módon mutatja a három zenész kémiáját, és azt, hogy ez a kölcsönös összehangolódás mennyire kiválóan működött. A három zenei entitás kiegészítése és egymásra épülése kivételes szinten hatott. A dal nagyon kiszámíthatatlanul bontakozik ki. A hangulat állandó dinamikus hullámzását pedig leghatásosabban Alex Lifeson kalandos, felfedező szólója kavarja fel (arabeszk-elemekkel megfűszerezve). Nem sokkal később egy egyszerű átvezetésbe való átcsúszás „a feje tetejére állítja”, amelyet kifejezetten cerebrális hatású szintetizátorhangzás tart. Utána a dal visszatér az alapmotívumhoz! Az YYZ rövidítés az IATA – a repülőtér azonosító kódjára – utal (a repülőtér helyét jelzi). A konkrét Rush-esetben arra, amelyik a torontói repülőtéré (Toronto Pearson International Airport).
A „Limelight” az album második kislemeze. A szöveg a népszerű sztár szerepében való létezés feszültségéről szól a reflektorfényben. Pontosan erről a szerepről álmodik mindenki körülötted. Peartet, a tökéletes individualistát ebben az időszakban, amikor a Rush népszerűsége erősen megnőtt, ez a szerep érintette a legmélyebben, és a hármuk közül ő viselte a legnehezebben. A defenzív szöveghez képest nagyon pozitív, dúros színezetű alapmotívumokban ismét Lifeson szólója emelkedik ki, amely ezúttal a példabeszédbe illő „zenész magányát fejezi ki a médiában kitett sztár szerepén belül”. A „tömeg”, amely szét akarna tépni, ebben az esetben a dal csábító alapszerkezete lenne, amellyel a tömeg rögtön azonosul. A dal maga ismét rendkívül finoman közvetíti ezt a kettősséget, az emberben magában lévő megosztottságot, vagy az egyén értetlenségét, aki nem fogadja el a megszerzett státuszt. A szimbólum, amellyel a Rush hagyományainak szelleme azonosul, és amelyet „az egyén, aki a helyesen álló pentagram (a tömeg nyomása) felé fordul” ábrázol, ebben az esetben még nagyobb expresszionista súlyt kap!
A „The Camera Eye” a zenekar utolsó hosszabb dala a pályafutásában! Tíz percnél hosszabb. A dal ismerői a zenekar progresszív rockos korszakának utolsó ereklyéi közé sorolják, amely azonban mind a produkciót, mind a kiválasztott motívumok egymásutánjának egyszerűsödését tekintve erős art rockos expresszionista hangsúlyt kap new wave beütéssel. A zenekar ezzel a dallal két teljesen különböző pillanatot akart megragadni a nagyvárosok lüktetéséből, nevezetesen az európai Londonét és az amerikai New Yorkét. A trió rockosan hangsúlyos kommunikációja és azok a részek, ahol a szintetizátorok egyre nagyobb súlyt kapnak a hangzásvilágban, egy csipetnyi szükséges kiszámíthatatlansággal váltakoznak, mélyen pedig ismét a „különcség” eleme van kiemelve, amelynek záró figurációja a Rush nyelvén egyedinek, logikusnak és teljesen uralhatónak hat. Ez a „Moving Pictures” egyetlen dala, amelyet a zenekar a „Signals” (1983) albumot népszerűsítő turné után soha többé nem adott elő élőben.
A „Witch Hunt” a Rush híres „Félelem” tetralógiájának harmadik része! Az első részt, a „The Enemy Within”-t a „Grace Under Pressure” (1984) albumon találjuk, a másodikat, a „The Weapon”-t a „Signals” (1982) albumon, a negyedik rész pedig csak 2002-ben jelent meg a „Vapour Trails” albumon „Freeze” címmel. A tetralógia alapgondolata az, hogy társadalmunkban az emberi cselekedetek és reakciók többségét a félelem hajtja. Tehát nem a szerelem vagy a bátorság, hanem a magánytól való félelem, a vagyonvesztéstől való félelem, a betegségtől való félelem és így tovább… Más szóval a nagyobb biztonság elérése érdekében az irányítás keresése. A tömeg azonban fel sem teszi a kérdést, mennyi személyes szabadságot (az egyén szabadságát) áldoznak fel ezért. És már megint az album elején megjelenő Tom Sawyer kérdéseinél vagyunk, a kör bezárul. A „Witch Hunt” a „Moving Pictures” legsötétebb pillanata. Szinte hátborzongató hangulatot teremt. A dal elejére illesztett bevezető zsivaj a zenekar tagainak egyik szünetben, a stúdióból egy pillanatra kilépve, egy havas téli nap közepén készült mulatozásának felvételeiből áll. Ezeket a felvételeket azon a napon rögzítették, amikor merényletet követtek el John Lennon ellen. Tehát 1980. 12. 8-át írtak!
Az album záródala, a „Vital Signs” az album harmadik kislemeze, amely kereskedelmileg nem volt sikeres, hiszen fel sem került a slágerlistákra. Ez a dal rendkívül érdekes, mert a zenekar további kifejezésbeli elmozdulásait jelzi előre. Erre utal a reggae ritmusalap az előrefrenében. Egy trükk, amely a „Signals” albumon még gyakrabban fel-felbukkant, és amely akkoriban az art pop-ban – punk és SKA elemekkel társítva – fűszerként nagyon vonzó volt (nézd meg például a The Police zenei munkásságát). A „Vital Signs” az album egyik legegyszerűbb dala, ugyanakkor erős üzenetű is, amelyet a dal (és az album) végén még külön ki is emelnek: „Mindannyiunknak el kell távolodnunk a normáktól!” Vagyis az ismert vészjelzés, hogy a valódi válaszok kereséséhez befelé kell fordulni, és először az egyéniségünk hangját követni. Semmi új, de mégis mindig aktuális dolog. Főleg annak fényében, hogy az „eladott lelkek” és a kimosott agyú tömeges alávetettség száma napról napra ugrásszerűen nő ma is. Erőt és bátorságot találni ahhoz, hogy megőrizd önmagad, és ebben szembeszállj. Ez az ember bölcsessége és kísértése időtlen idők óta.
A „Moving Picures” album a Rush-pályafutás olyan pillanata, amikor minden tényező a megfelelő időben, a megfelelő helyen állt össze. A zenei ötletek szigorúan felismerhetően, mégis olyan energiával vannak tálalva, amellyel a tömegek könnyen azonosulhattak. A zenekar erejével, amely rendkívül színes változatosságot kínál az egyes dalok vezérmotívumai között, és olyan dalokat ad, amelyek azonos minőségi szintet érnek el, és mind az album kedvencei. Egy Rush-pillanat, amely a zenekar alkotói pályájának egyik csúcsát jelentette. Egyike azoknak a karriercsúcsoknak, amikor egyszerűen azt mondod: „Jobb már nem lehet”. A „Moving Pictures” avantgárd, előre törő, kutató, pozitív fejlődési attitűdjével örök és örökzöld aktualitást őriz. Egy olyan album, mint a „Moving Pictures”, a rockzene univerzumában mindig különleges helyet foglal el. A rock-mestermunkák helyét!
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Tom Sawyer (4:34)
2. Red Barchetta (6:08)
3. YYZ (4:24)
4. Limelight (4:21)
5. The Camera Eye (10:57)
6. Witch Hunt (Part III of Fear) (4:44)
7. Vital Signs (4:47)
Felállás:
Geddy Lee – basszusgitár, ének, szintetizátorok (Oberheim polyphonic, OB-X), mini moog
Alex Lifeson – 6- & 12-húros elektromos és akusztikus gitárok, Taurus basszuspedál
Neil Peart – dob, ütőhangszerek
Közreműködő zenészek:
Hugh Syme – szintetizátorok a 6. dalon
