Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1974
Értékelés: 5/5
Amikor a Camel 1974-ben kiadta a „Mirage”-t, a második lemezét, amely ma kultikus státuszú a progresszív rock rajongói körében, többek között némi vitát is kavart, főleg az amerikai piacért felelős kiadójuk körében. Ah, már megint ezek az amerikaiak! Őket ugyanis zavarta a lemez borítója, amelyen a Camel cigaretta jele szerepel, vagyis az amerikai dohányipar óriásáé. Az együttesnek emiatt még borítót is kellett cserélnie az amerikai piacra, néhány dohányárus pedig a koncerteken és a hátuk mögött ki is használta a helyzetet. A Camel szándéka persze nem az volt, hogy cigarettát reklámozzon, sokkal inkább a dohányzás ártalmaira akartak felhívni a figyelmet, így viszont remek borítót és logót kaptak a második lemezükhöz, amely, egyenesen megmondom, ugyanúgy mestermű, mint az 1973-as első albumuk. Az zenei brilliáns volta ellenére kereskedelmi kudarc volt, ezért az együttes az MCA Records-tól átigazolt a Decca Recordshoz.
A „Mirage”-on a Camel valamivel még kifinomultabb lett, a zenéjébe fuvola is bekerült, még több folk rock elem, mindenekelőtt pedig szimfonikus hangzás. Ezzel ugyan elvesztettek valamennyit azokból a jazzelemekből, amelyek az előző albumon uralkodtak, de így jobban a szimfonikus, szimfonikus proghoz közelítettek. A dalok ezért másként szólnak, mint az elsőn: a Camel egy lépéssel továbbment. A vokálok terén is megoldották a tagok közötti állandó énekváltogatás problémáját, és ezúttal minden éneket, ahol van, Andy Latimer gitáros énekel. A „Mirage” végre egy kicsit több figyelmet hozott nekik a progresszív rock rajongóitól, és ma már a műfaj klasszikusai közé tartozik.
A lemezt Bardens VCS3 szintetizátorán megszólaló „szélintróval” nyitó „Freefall” csak úgy pattog az energiától, a ritmusa szinte táncolható (egyben jazz fusion is!), a hallgató nem bír egy helyben maradni, és kedve támad rá táncolni. Díszére válik Latimer mindig dallamos, pozitív hangulatú éneke is. A szöveg ebből a szempontból nem túl különleges, mondjuk nincs benne semmilyen intellektuális mélység (ami a Camelre amúgy jellemző, szerintem a mélyebb szövegeik csak később, az utóbbi évek során jöttek), de ez is valami sajátos felfrissülés a műfajuk „intellektuális” együttesekből álló tömegéhez képest. Csak azt mutatja, hogy a Camel mindig sokkal többet adott magára a zenére, mint a költészetre.
Jön a „Supertwister”, egy csodás instrumentális szám, amelyben Latimer fuvoláját is hallhatjuk, és azt, hogyan bánik ezzel a hangszerrel, amelyet épp ezen a lemezen kezdett használni. Nagyon szép, ezoterikus ambientje van. A ritmus megint szinte jazz fusion. A szám végén egy különleges effektet is hallani, amikor valaki felnyit egy dobozt, és italt tölt magának.
Az album legmisztikusabb száma kétségkívül a „Nimrodel/The Procession/White Rider” nevű eposz, amelyet Tolkien A Gyűrűk Ura trilógiájának egy részlete ihletett. A jó és bölcs varázsló, Gandalf ünnepélyes megérkezéséről, illetve visszatéréséről szól, akit nem kell külön bemutatni a „beavatottaknak”. A Camel sosem titkolta rajongását a modern irodalom klasszikusai iránt, és ez a szám csak az első a sok közül, amelyet az irodalom klasszikusai ihlettek (ahogy már említettem, bár szerintem a tagok nem voltak klasszikus prog-értelmiségiek, mint a Genesis- és Yes-félék, azért nagyon szerettek olvasni). Amikor beindul a „White Rider” rész Bardens melotronjával és Latimer híres sorával, „once he was a grey…this time wearing white”, engem mindig elöntenek a említett könyv és film emlékei. Ezt követi a gyors Ferguson–Ward ritmus, Latimer szuperszonikus szólói és Bardens moog szintetizátora. Ferguson basszusa végig szépen kivehető, Ward pedig szokás szerint kiváló, és a műfaj legjobb dobosai közé tartozik.
A lemez harmadik instrumentálisa az „Earthrise”, amely szélzajjal nyit (VCS3 szinti). Középtempós szám, rengeteg teret hagy az egyes hangszereknek, vagyis pont olyan dal, amilyet a Camel mindig szívesen csinált. A középső rész pazar hangszerelése, a Ward–Ferguson páros ritmusának és Bardens billentyűinek összhangja Latimer mindig ízléses, dallamos gitárszólói mellett újabb első osztályú zenei anyag. Az „Earthrise” kétségkívül az album legfúziósabb, legjazzesebb száma, és az előző lemezhez húzza a legtöbb párhuzamot, bár megint önálló fejezet.
És máris a „Lady Fantasy”-nál tartunk, valószínűleg az együttes legismertebb dalánál, egyben az egyik legjobbjánál is, amely nélkül elképzelhetetlen egy Camel-koncert. Nagyon változatos, dallamos eposz, amely egyszerre sugároz szépséget és rendkívüli energiát. Majdnem 13 perces, és orgonaintróval nyit. Ezt követi Latimer fuvoladallama. Folyamatosan váltakoznak a nyugodt és a gyors részek. Latimer néhány szólója egyenesen hangsebesség feletti. Aztán a végén egy pazar metálriff és olyan ritmus jön, amilyet ma gyakran hallhatsz például az Iron Maiden zenéjében (engem ez leginkább a „The Trooper”-re emlékeztet), ami az együttes sokszínűségét bizonyítja. Ez a szám tehát a Camel védjegye, egy jó eposz mércéje, és a progresszív rock egyik legjobb és legszebb kompozíciója.
A produkció ismét fenomenális, főleg ezzel az újrakiadással, amely a feljavított hangzás mellett néhány bónuszfinomságot is hozott. A bónuszszámok néhány dal élő változatai, amelyeket a londoni Marquee Clubban rögzítettek 1974. október 30-án, valamint a „Lady Fantasy” különleges változata (az 1973-as eredeti verzió, amelyet korábban sosem adtak ki). A „Supertwister”, a „Mystic Queen” és az „Arubaluba” élő változatai mind kiváló előadásban szólnak, és akár az eredetikkel is felvehetik a versenyt.
A „Mirage” kiváló lemez, sőt mestermű és a progresszív rock klasszikusa. Ha valakinek azt kellene ajánlanom, melyik lemezzel kezdje a Camel hallgatását, valószínűleg pont a „Mirage”-t ajánlanám. Szerintem ez a legtevésebb az összes lemezük közül, mind zenei stílusát, mind borítóját tekintve, amelyről csak a rajongók és az együttes ismerői tudják, hogy egészen mást jelent, mint cigarettareklámot.
Felállás
Andy Latimer – ének, gitár, fuvola
Doug Ferguson – basszusgitár, vokál
Peter Bardens – billentyűs hangszerek
Andrew Ward – dob
Produkció
David Hitchcock
Számlista
1. Freefall (5:47)
2. Supertwister (3:20)
3. Nimrodel (9:12) – The procession – The Whit Rider
4. Earthrise (6:42)
5. Lady Fantasy (12:46)
6. Supertwister (Bonus, Live 1974) (3:14)
7. Mystic Queen (Bonus, Live 1974) (6:09)
8. Arubaluba (Bonus, Live 1974) (7:44)
9. Lady Fantasy (Bonus, Original Basing Street Studios Mix 1973) (12:59)
Az album játékideje: 67:53
