Előadó: Rush
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 2002
Játékidő: 67:20
Értékelés: 3/5
Hogyan faragj le egy lemezt, ha te vagy a Rush? Minél kevesebb számolgatással és apróságokon való görcsöléssel? A „Vapour Trails” a Rush-életmű legkeményebb albuma. Hosszú hat év várakozás után jelent meg a „Test For Echo” (1996) nyomában. Mi történt közben?
Ilyen hosszú alkotói szünetet a Rush a pályafutása során soha nem engedett meg magának. A történet hátterében az áll, hogy a zenekar közel járt a feloszláshoz. A tragédia főszereplője Neil Peart dobos. A férfi egy éven belül elvesztette a családját. Előbb a lánya halt meg közlekedési balesetben, alig egy évvel később pedig a feleségét is elvitte a rák. Rémisztő forgatókönyv. Hogyan lehet túllépni rajta? Részben a zenével is. Kiváló megoldás.
A „Vapour Trails” a legszemélyesebb szövegeket tartalmazza, amelyek valaha Peart tollából származtak. Zseniálisan metaforikus sorok ezek, amelyek gondolkodásra késztetnek, megmozgatják a fantáziát. A dalszövegek valóban sötétek, sőt apokaliptikusak (Vapour Trails), Peart tragédiájára utalnak (Ghost Rider, Sweet Miracle), és a fickó tisztában van vele, hogy az élet sorsszerű folyásával nem lehet dacolni. Bizonyos pontokon engedned kell, el kell fogadnod. Győzelem vagy vereség (One Little Victory), a többit pedig „elintézik” a csillagok (The Stars Look Down). Vagyis bizonyos mértékig bábuk vagyunk egy magasabb hatalom kezében (kérdezd meg egy asztrológust, ha többet akarsz tudni), az életünk irányai pedig már a bölcsőben ki vannak jelölve (legalábbis a legfontosabbak), a vihar ellen nehéz menni, ezért inkább engedj neki. Sötét gondolatok a lélek megismerésének legfeketébb szegletéből. Amikor már nem megy tovább. Kétségbeesés és kitartás a kétségbeesésben, mögötted sötétség, előtted sötétség (Ghost Rider, Freeze). Nehéz belelátni Neal Peart fejébe, de az események, amelyeket a „Vapour Trails” felvétele előtt átélt, a tragédia ellenére is átfogó személyiségbeli megújuláshoz vezettek. Spirituális újjászületéshez, ha úgy tetszik. A szövegek kivételesek, és a hozzáadott személyes pecsét miatt talán a zenekar pályafutásának legőszintébbjei. A Secret Touch elárulja, hogy áldozat és lemondás nélkül nem aratsz semmit. Fájdalom nélkül nincs szerelem, és fordítva. Vannak dolgok, amelyek tehetetlenül beszippantanak az örvénybe, hogy aztán egy új tapasztalattal gazdagabban lépj ki belőle, az érettség próbájaként. Hátborzongató, de igaz! Ilyen az utunk.
A másik két fickó ezúttal még több szabad teret hagyott a „megsebzett” Peartnek. Maximálisan odafigyeltek rá, mint a legjobb barátok, és kiváló hozzájárulásukkal nemesítették a szövegeit. Lee teljesen elvetette a billentyűk használatát a lemezen. A dalok a pszichedelikus hangzásban különleges erőt kaptak, különösen a refrénekben, amelyeket Lee többszólamú éneke emel fel (Ceiling Unlimited). A fickó érzéki megközelítésével ismét egy pillanat alatt visszavonhatatlanul a hallgató bőre alá költözik, olyan hitelesen szól Peart költészete Lee énekében. Lifeson a nyomort, a kétségbeesést, a depressziót, a tehetetlenséget, a dühöt, a menekülést és a félelmet nyersen felhúzott gitárriffekkel tolmácsolja, amelyek olyan súlyosan szólnak, mint a Rushnál addig soha. A riffek élét hangsúlyozandó szándékosan került minden szólózást. Lifeson az akusztikus akcentusról sem feledkezett meg. Így a hang még teljesebb és még szervesebb, az akusztikus gitár pedig csak a (ezúttal) kevésbé izgalmas How It Is előrefrázisában előzi meg a torzítást (az utána következő címadó dal kifejezőerőben szó szerint lenyomja). Peart dobolása közvetlenebb, mint valaha, bár a Peart–Lee kettős ismét felvillant néhány rendkívül lenyűgöző, egyedi ritmikai fordulatot, amelyek miatt a Rush összetéveszthetetlen. A lemez gondja az egydimenziós produkció, amely elvesz valamit a szükséges dinamikából és változatosságból. A masszív riffelés helyenként károsan elnyomja Lee basszusgitárjának dallamvonalait, vagyis a zenekar egyik védjegye háttérbe szorul. Röviden: bár a dalok hasonló vibrációban, „három-négyre” vannak kifaragva, mégis annyi különbség van köztük, hogy határozottan megérdemeltek volna némi egyénibb producerőt figyelmet.
A „Vapour Trails” dalai lehetnek nagyon, nagyon jók és ötletesek, de teljesen érdektelenek is. Az album jobb pillanatai a nyitó One Little Victory, rögtön utána a Ceiling Unlimited, majd a Ghost Rider, amelyben a lemez egyik legimpozánsabb párbeszéde zajlik gitár, dob és basszusgitár között, ehhez erősen közelít a címadó dal is, valamint a Secret Touch, a trió dallamosan ütős tökéletességének újabb példája (a basszusvonalat később kissé másként a megrendítő, „személyes imádságként” ható Sweet Miracle is átveszi ). Az Earthshine a masszív riffefüggöny miatt a lemez leglavinaszerűbb dala. A Nocturne bevezetőként átveszi a Ceiling Unlimited gitártrükkjét, aztán egészen spontán módon remekül kibontakozik a refrén felé. A lemezen nem nehéz újra meghallani a Rush-spontaneitás megkérdőjelezhetetlen hangját és az alapmotívumok színes lendületeinek tehetséges sorolását.
A „Vapour Trails” határozottan nem Rush-remekmű. Neki már a kilenc dal is elég lett volna, nem tizenhárom. Valószínűleg magad is kiolvastad ebből, hogy a dalok minősége ingadozik, és a lemez sokkal több következetességet bírt volna el, és megőrizhette volna a Rush egyedi kifejezésmódjának magas zenei tehetségét, ha a fiúk nem pakolnak rá ennyi dalt. Elmúltak a hetvenes és nyolcvanas évek, amikor a Rush minőségben egyenrangú dalokból építette az albumait. A minőségi ingadozás leginkább az utolsó két dalnál, a Freeze-nél és az Out of the Cradle-nél érezhető. Nem hiányoznak, ha összehasonlításul a lemez többi dalát tartod melléjük. Kevésbé izgalmas a The Stars Look Down is.
A „Vapour Trails” a leghangosabb, legvagányabb és legközvetlenebb Rush-album, amely a kevésbé izgalmas „Test For Echo” (1996) után ismét több szellemes kifejezőerőt hoz. Főleg a fiataloknak fog tetszeni, akik rajonganak az elmosódott hangzásért, és mindenkinek, akit nem terhel a Rush-életmű ismerete, ugyanakkor a megőrzött sajátosságok miatt minden igazi Rush-rajongónak új kötelező darab marad. A baja talán éppen az, hogy ezt az egységes, kitörő vibrációt egy mértéktelenül hosszú, 70 perces lemezre teríti szét, és helyenként kevéssé átélt producerműnek tűnik, amely nem követi az egyes dalok lényegét. Mindezzel együtt különleges Rush-album, amely szégyenkezés nélkül tárja fel, milyen alkotói pillanatban volt (akkor) a érzelmileg eltompult és kiábrándult zenekar, és világos volt, hogy ilyen lemezt a Rush nem fog megismételni. Rendkívül szép teljesítmény, amely egyszerűen nem éri el a korábbi Rush-albumok többségének eleganciáját.
Felállás
Geddy Lee – ének, basszusgitár
Alex Lifeson – gitár
Neil Peart – dob, cin
Produkció
Rush & Paul Northfield
Dallista
1. One Little Victory
2. Ceiling Unlimited
3. Ghost Rider
4. Peaceable Kingdom
5. The Stars Look Down
6. How It Is
7. Vapor Trail
8. Secret Touch
9. Earthshine
10. Sweet Miracle
11. Nocturne
12. Freeze
13. Out Of The Cradle
