Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1975
Értékelés: 5/5
A progresszív folk rock fékezhetetlen trubadúrjai ezúttal az alkotói ihletet az elizabethi színház és a népi folklór barokk korszakában keresték, ami tökéletesen illett zseniális főnökük, Ian Anderson megszokott imázsához. Anderson addigra már rég a kópé trubadúr hírében állt, aki a furulyájával úgy bűvöli el a progresszív rock rajongóit és úgy általában a zenei ínyenceket, mint a hamelni furulyás a gyerekeket. A külföldi felvételekkel szerzett rossz tapasztalat ellenére (lásd az „A Passion Play” kritikáját, 1973) ezúttal is Monte Carlóba utaztak, ahol a „Warchild” (1974) amolyan logikus folytatását vették fel; azon az albumon használtak először nagyobb mértékben zenekari hangszerelést. A „Minstrel In The Gallery” ettől függetlenül, igazi Tull-hagyományhoz híven, megint teljesen más lemez, mint az elődje: még több a David Palmer vezényelte zenekari hangszerelés, és ezek ezúttal egy hajszállal még kifinomultabbak is lettek. Jelentősen megnőtt Ian akusztikus gitárjának szerepe is, ami egyes részeknek kelta dallamvilágot ad. Ez majdhogynem paradoxon, hiszen egyszerre ez a legakusztikusabb lemezük és az egyik legkeményebb is, amelyen visszatért a korai évek hard rockos hangzásának nagy része, amikor még az akkori idők legkeményebb zenekarai közé számítottak. Az elődjéhez képest viszonylag csipkelődő és könnyed hangulatától jelentős fordulat a jóval komolyabb és sötétebb atmoszféra és a legtöbb dal felépítése, amelyeket Ian pályájának néhány legszokatlanabb szövege tesz kiemelkedővé, különösen a nagyszerű záró eposz, a „Baker St. Muse”, amellyel egy pillanatra újra visszatértek azokhoz a hosszú progresszív eposzokhoz, amelyek korábbi remekműveiket jellemezték.
Mint említettem, Ian ezúttal sokkal többet használja az akusztikus gitárt, de persze soha nem feledkezik meg az elsődleges hangszeréről, vagyis a furulyáról, amelyen ismét megmutatja, ki a legjobb furulyás a rockerek között, és fordítva. Martin Barre gitárosként ismét kitűnő, és mint mindig – látszólag „a második vonalban”, de végig határozott, amikor „be kell indítani a motort”, és első osztályú hard rockos futamokat meg szellemes, eredeti riffelést kell letenni az asztalra. John Evans a billentyűkön amolyan megszokott, nagy pillanata a záró szuper eposzban érkezik el, a Hammond/Barlow ritmusszekció viszont minden bizonnyal az akkori idők egyik legdinamikusabb és legfűszeresebb párosa. Ezen a poszton nem sokkal a lemez megjelenése után jelentős változás állt be a klasszikus felállásban, mert távozott a kiváló basszusgitáros, Jeffrey Hammond-Hammond, az első osztályú tréfacsináló, akinek az újrakiadást is ajánlották. A felejthetetlen „tengerész” (szinte mindig matrózinget viselt), akinek három dalt is szenteltek a katalógusukban, távozása után teljesen felhagyott a zenéléssel, és teljes egészében a festészetnek szentelte magát.
A nyitó „Minstrel In The Gallery” klasszikus, amely epikus és energikus felépítésével, szellemes fordulataival ma is magával ragad. A nyitó, előadásra invitáló részt követően Ian mindig karizmatikus hangja az akusztikus gitár és a furulya játékán át vezet be minket az epikus hangulatba. Martin gitárján remek futamok következnek, Barrie dobjainak masszív csapásai pedig a hallgatót átjárják intenzitásukkal. Közben folyamatosan váltakoznak az akusztikus gitár és a billentyűk nyugodtabb részei, amelyek a remek refrénen át gondoskodnak a dallamosságról. A kitűnő gitárfutamok után furulyaszóló és egy egészen az epikus zárlatig tartó fokozás jön. Bár ez az egyetlen igazi klasszikus a lemezen, korántsem az egyetlen remekmű, a legjobb ugyanis csak ezután jön.
A „Cold Wind To Valhalla” kiváló folk-prog rock szerzemény igazán hideg, jéghideg hangulattal. Akusztikus gitáron indul, amely hűvös és melankolikus hangzást csal elő. Ez a furulyával és a remek zenekari hangszereléssel párosítva még inkább életre kel, misztikus, titokzatos kelta hangulatot teremtve. Ian itt a hangjával többször is elég magasra megy, bár végig jól tudja, hol vannak a hangterjedelmének határai, amely úgyis mindig is a karizmának és a zamatosságnak volt alárendelve. A kiváló, energikus átvezetések, ahol a szellemes ritmusszekció – főleg Hammond vastag basszusa –, a furulya és az élesre fent gitár végig kivételes dinamikát biztosít ennek a nagyon jó darabnak. Barre gitárja itt helyenként szinte hegedűhangot ad, a záró gitárszóló pedig igazi csemege a rajongóinak.
A „Black Satin Dancer” sokféle hangulatú szerzemény, bár többnyire a titokzatos, sőt kissé komor hangulat az uralkodó. Ian furulyafutamai, valamint a zongora és a zenekari hangszerelés jó használata a bevezetőben hiteles elizabethi hangulatot teremt. A háttérben a glockenspiel folyamatosan kivételes titokzatosságot áraszt. Martin gitárján álomszerű szóló következik, majd remek fokozás a masszívan szóló ritmusszekción. Ian mesteri és szellemes furulyaszólója után a második részben főleg a sötét gitárriffelés kezd enyhén hátborzongató hangulatot teremteni, ami valami folklórfigura táncára emlékeztet a sötét téli éjszakákból. Ez a lemez egyik szokatlanabb kísérlete, amely igazán csak akkor nyűgöz le, ha többször esélyt adunk neki.
A „Requiem” megint egyike azoknak az egyszerű, nyugodt, akusztikus, folk rockos színezetű balladáknak, amelyeket mindig is szívesen csináltak, és ahol a visszafogott ének, az akusztikus gitár és a szép zenekari hangszerelés (főleg a hegedűk) álmodozó, romantikus hangulatot teremt. Bár a lemez jobb darabjai mellett háttérbe szorul, korántsem töltelék.
Az „One White Duck/O¹º = Nothing At All” újabb bájos, pasztorális hangulatú ballada, amelynek viszont jóval jobb a refrénje, mint az előzőének. Ezúttal is élvezhetjük a bájos akusztikus gitár bőségét, a átélt éneket és a remek hangulatot, amelyet a háttérben terjedelmes zenekari hangszerelések építenek. Itt leginkább az ének kivételes tüze nyűgöz le, amellyel Ian a dalt és annak fő refrénjét építi, ahogy a kitűnő, kissé évődő szöveg is, amelynek a szokatlan cím ellenére nincs köze Kosovel kons-verseihez. Egyszerűsége ellenére a progresszív folk rock legkedvesebb balladái közé tartozik. Biztosan nem a lemez csúcspontja, de jó pillanat egy teára és a legjobbra való felkészülésre.
Jön ugyanis a fantasztikus eposz, a „Baker St. Muse”, a történetük egyik legnagyszerűbb műve és a lemez nagy csúcspontja, amellyel ismét megmutatták, hogy a „Thick As A Brick” (1972) és az „A Passion Play” (1973) után sem felejtették el, hogyan kell progresszív eposzt tálalni: variációkkal, szokatlan és kiszámíthatatlan fordulatokkal, valamint nagyszerű hangszeres futamokkal teli. A „Baker Street Muse” hihetetlen, négy részre osztott szvit, amelyet az ének- és hangszeres részek ragyogása, kiszámíthatatlan bonyodalmak és Ian maró humora jellemez, aki a szövegben szürreális eseményeket ír le a híres utcából (köztük groteszk figurák sorával), ahol az irodalom szerint a híres Sherlock Holmes is lakott. A hangulat is helyenként felidézi a hamis erkölcsökkel és képmutatással teli viktoriánus London lüktetését. Az egyszerű, de rendkívül finom akusztikusgitár-bevezető után nyugodt ének és ritmus következik, amelybe idővel ízléses zenekari hangszerelések szállnak be. Remek átvezetés, majd refrén jön, amely az énekkel, energikus futamokkal, főleg ötletes elektromosgitár-riffekkel és komplex ritmussal olyan hangulatot teremt, ami folyamatosan változik a drámaitól és komortól a szellemesig és oldottig. Végig tanúi lehetünk néhány kiváló furulya- és elektromosgitár-szólónak is, hiszen Martin mindig kieresztheti a gőzt, amikor Ian befejezi az ízléses akusztikusgitár-részeit, amelyek lecsendesítik az egész kompozíció menetét. Ian lírai zsenialitása és fekete humora leginkább a gúnyos „Pig Me And The Whore” részben tűnik ki, amely amolyan metafora a viktoriánus London zugutcáinak és sötét sikátorainak eleven forgatagára, és az „én disznó vagyok” szókapcsolat kissé megfordított változata. Itt a kompozíció lüktetése szinte teljesen lecsendesedik, és ekkor érkezik a „Nice Little Tune”, karácsonyi hangulatú, oldott hangszeres rész csengettyűhangot idéző ütősökkel és szép zenekari hangszereléssel. Aztán Ian hangjának újabb belépésével (és szokatlan hangszínváltásával) jön még egy nyugodt rész, a „Crash-Barrier Waltzer”, amely a zenekari hangszerelések miatt igazán keringőzésre csábít. Ezt követi a nagy finálé, a „Mother England Reverie”, ahol Ian még utoljára kieresztheti a gőzt az angol társadalom rothadt álerkölcsén. Ismét tanúi vagyunk határtalan cinizmusának, amelyet introspektív éneke olyan jól visz bele legtöbb legjobb darabjukba. Különösen tetszik az a sor, ahol a korabeli zenekritikusokat gúnyolja. Ekkor jön az eposz legjobb része is, mert a remek akusztikusgitár-átvezetés és a zenekari hangszerelések (főleg a kitűnő hegedűk) után kelta rész következik elektromos gitáron és furulyán, kiváló, költői verssel, amely az egyik legkedvesebb számomra a pályájukról. A fokozódó ritmus, a feszes gitárriffek és a melankolikus hegedűfutamok tiszta tízes, amelyek csodálatos módon zárják le a történetük és úgy általában a progresszív rock egyik legjobb darabját. Ian pedig nem lenne Ian, ha a végén a refrén éneklése közben nem állapítaná meg, hogy bezárva maradt a színházban.
A lemezt a történetük legrövidebb darabja zárja, a gyönyörű akusztikus ballada, a „Grace”, amely rendkívüli egyszerűsége ellenére megfelelő lezárás egy olyan epikus remekmű után, mint a „Baker St. Muse”.
Az újrakiadás bónuszdalai nem hoznak semmi megrázóan drámait, hiszen ízléses futamaik ellenére rendkívül egyszerűek, de jó összhangban vannak a lemez legtöbb darabjával, és kettő közülük akár szerves része is lehetett volna. Az első a „Summerday Sands”, újabb egyszerű akusztikus ballada akusztikus gitáron és zenekari hangszerelések mellett, enyhén trópusi hangulattal és atipikus szöveggel, amely egy balul sikerült nyári románcról mesél, de azért a cinizmussal így sem fukarkodik. A „March The Mad Scientist” újabb rövid, karácsonyi hangulatú ballada, amely szintén nem különösebb. A „Pan Dance” valamivel érdekesebb darab, ahol Ian a furulyafutamaival nagyon jól együttműködik a zenekarral. Kevesebb örömet hozz a két koncertfelvétel, a „Minstrel In The Gallery” és a „Cold Wind To Walhalla”, amelyeket senki sem hiányolt volna, hiszen számomra ismeretlen okból úgy megrövidítették őket, hogy zárlat nélkül maradtak. Ki tudna élvezni olyan megcsonkított verziókat, amelyek alig két percnél valamivel hosszabbak? Azért ez nem rontja el a lemez összhangulatát.
A „Minstrel In The Gallery” újabb igazi Tull-remekmű, amelyet mindaz jellemez, amit rajongóik többsége a legjobban szeret: progresszív, kiszámíthatatlan és szellemes fordulatok, hard rockos futamok és folk rockos kelta pátosz. Bár ez a lemez a rajongók egyik kedvence, túl gyakran megfeledkeznek róla, amikor a legjobb albumaikat sorolják. Egyúttal a történetük egyik legkiegyensúlyozottabb lemeze és amolyan átmeneti szakasz az elizabethi színezetű szimfonikus prog és a későbbi lemezeken következő progresszív folk rock között. A Jethro Tull szüntelen hangzásbeli fejlődésének első etapja ezzel a lemezzel és Jeffrey távozásával lezárult, és beköszöntött a következő, nem kevésbé izgalmas szakasz.
Felállás
Ian Anderson – ének, furulya, akusztikus gitár
Martin Barre – elektromos gitár
Jeffrey Hammond-Hammond – basszusgitár, nagybőgő
Barriemore Barlow – dob, ütősök
John Evans – zongora, orgona
VENDÉGZENÉSZ:
David Palmer – zenekari hangszerelés és vezénylés, a London Philomusica zenekar tagjai
Produkció
Ian Anderson
Dallista
1. Minstrel In The Gallery (8:13)
2. Cold Wind To Valhalla (4:21)
3. Black Satin Dancer (6:53)
4. Requiem (3:45)
5. One White Duck/0^10 = Nothing At All (4:39)
6. Baker St. Muse (16:42)
7. Grace (0:37)
Az album hossza: 45:10
Bónuszdalok az újrakiadásról (2002):
8. Summerday Sands (3:44)
9. March Of The Mad Scientist (1:40)
10. Pan Dance (3:22)
11. Minstrel In The Gallery (élő) (2:11)
12. Cold Wind In Valhalla (élő) (1:30)
