Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1984
Értékelés: 3.5/5
A német space rock nagyágyúi, az Eloy a „Performance” (1983) megjelenésével kisebb hangzásbeli megújuláson mentek át, ami közelebb vitte őket a 80-as évek néhány hangzáskoncepciójához. Hagyományos space rock hangzásukba hard rock, helyenként még heavy metal elemek is beszivárogtak, miközben a billentyűs hangszerek már teljesen alkalmazkodtak a 80-as évek klasszikus produkciójához. A változások nem voltak olyan radikálisak, mint amitől a rajongók egy része tartott, de egy időre mégis véget vetettek a magasröptű, ambientes hangzásnak és a sci-fi koncepciókkal megbolondított, ambiciózus lemezeknek. Az Eloy a 80-as évek hangzástechnikájának hatása ellenére is messziről felismerhető maradt. Az epikus-drámai hangulatoktól a hipnotikusan álmodozókig ívelő képességük a „Metromania” című lemezen is megmaradt a dalok többségében, pedig ez a felállás utolsó felvonása. Persze ez az album nem éri el a korábbi művek többségének szélességét és mélységét, de így is teljesen szolid munka, amely még egyszer megerősítette: az Eloy azon kevés progresszív rock-veterán közé tartozott, akik a 80-as években is szégyenkezés nélkül viselhették a „progresszív” jelzőt. A zenekar hosszú évek óta húzónevét, Frank Bornemannt, a mesteri gitárost, kiváló producert és kissé kevésbé ragyogó énekest (markáns germán akcentusa nem mindenkinek ízlik, én viszont személy szerint el sem tudom képzelni nélküle az Eloy hangzásvilágát) az vezérelte, hogy megőrizze a zenekar felismerhető arculatát, és közben lépést tartson a korral, ami teljesen logikus lépés volt.
A „Metromania” részben koncepcióalbum, bár egyik dal sem kapcsolódik közvetlenül a központi történethez. Ez egy a közeljövőbe helyezett, kibernetikával, szürkeséggel, nanotechnológiával és hideg racionalizmussal átitatott városról szól, amelyet a Nagy Testvér hatalmas szeme őriz éberen. A főhős titokban, futurisztikus formájú gitárján olyan zenét játszik, amely az elnyomó rezsim arcába vág. Tipikus, meglehetősen lerágott csont Orwell-féle koncepció, amely közel sem éri el a korábbi koncepciók többségének mélységét. Hasonlót, sokkal szellemesebben, kidolgozottabban és eredetibben, már a legendás Frank Zappa is előadott korábban. A koncepció sokkal inkább a brit művész, Rodney Matthews kiváló borítóján él, mint az egyes dalokban; az ő illusztrációi a 80-as években néhány, a brit piacra szánt Eloy-kiadványt díszítettek. Stílusa egyébként nagyon emlékeztetett a sokkal ismertebb Roger Deanére (aki a Yes, az Uriah Heep, az Asia, a Budgie, a Greenslade és mások borítóit is jegyzi), és többnyire fantasy vagy sci-fi motívumokat dolgozott fel.
Az Eloy stílusában ezúttal is az előző albumon bevált, hatásos keveréknél maradt: a hagyományos space rockot az ambientes billentyűk sokféle textúrájával és a hard rockkal vegyítették, utóbbit főleg egy-egy odavágó gitárszakasz és a hagyományos hard rock dobos, Fritz Randow tüzes átvezetői képviselik. Frank gitárjátéka szokás szerint valahol a finom vonalak (ezt David Gilmour, a Pink Floyd iskolájában sajátította el) és a klasszikus hard rock riffek között egyensúlyoz. Hannes Arkonával, a második gitárossal és alkalmi billentyűssel együtt a gitáros finomság és a izzó erő szolid keverékét adják. Hannes Folberth billentyűs addigra már a német prog rock színtér egyik legjobbjává nőtte ki magát. Az elektronikus és szimfonikus szintetizátor-hangszerelések keveréke teszi ki az album hangzásának oroszlánrészét, anélkül hogy valaha is dominánssá válna. Az előd lemezhez hasonlóan az egyes dalok érezhetően kevésbé összetettek a megszokott színvonalnál, a hangszerelések viszont még mindig elég gazdagok ahhoz, hogy tetsszenek minden prog-gurmenek, aki a 80-as évekre nem csak mint a progresszív rock sötét korszakára tekint. A szövegekben ezúttal Martine Ryan és Andrew Ward segített Franknek (nem a Camel egykori dobosáról van szó), vagyis Frank a költészetet továbbra is inkább angolszász szerzőkre bízta, mint honfitársaira vagy saját tollára. Ennek eredménye, hogy az Eloy szövegei jóval jobbak voltak, mint a korabeli német rockzenekarok többségéé. Frank produkciója a maga idejében kiváló volt, és ma is nagyon jól szól, ráadásul kerülte a korra jellemző túlzott szintetikusságot is.
Az album egyetlen dala sem hangzik kommersznek, és nem is azzal a céllal készült, hogy úgy szóljon. A nyitó „Escape To The Heights” jó keveréke a hagyományos elemeknek, a hard rocknak és a 80-as évek hangzástechnikai hatásainak. Az elektronikusan zengő szintetizátorokat odavágó hard rock szakaszok támasztják alá, amelyeket Frank felismerhető, a germán akcentussal „megszínezett” éneke kísér (ez azért itt már valamivel kevésbé szembetűnő, mint a korábbi albumokon). A gitárszakaszok gyakran összeolvadnak a különféle szintetizátorokkal, és futurisztikus-kibernetikus hangulatot teremtenek. A „Seeds Of Creation” bevezetőjében felbukkannak Folberth jellegzetes szintivonalai, rengeteg elektronikus effekt és női kísérővokál, amely hatásosan alkotja a hangzás hátterét. Az elektronikus szintihangzást dinamikus és dallamos ritmusvonal támogatja. A legjobb pillanat a hangszeres részben jön el, amikor egy hatalmas szintiszóló tör be, és meglehetősen fenséges hangulatot teremt. Az „All Life Is One” ezoterikus, szinte keleties billentyűs bevezetőt kínál. A szintetikus effektekkel átitatott vokális kíséret és a lassú ritmus, a szintetizátoros függönyök gazdag kulisszái másodpercről másodpercre fokozzák az uralkodó, kibernetikus színezetű hangulatot. Idővel megjelenik Frank drámai éneke is, és vele a jellegzetes, ezúttal meglehetősen megfent gitárszakaszok.
A „The Stranger” néhány ritmikai elemében érezhető egy kevés new wave hatás. Egyébként viszont ezúttal is a hard rock és a space rock finomságainak tipikus keverékéről van szó, ahol az odavágó gitárszakaszok vegyülnek a sokféle billentyűvel, és hatásos hangfalat építenek. A középső részben klasszikus hard rock gitárszóló, a billentyűk elektronikus textúrái és drámai vokális harmóniák következnek. A központi refrén az Eloy mércéjével meglehetősen pop rockosan szól, és érdekes kontrasztot teremt. Az epikus „Follow The Light”, amely szerintem az album legjobb darabja is, a legjobb hagyományos Eloy-elemeket tartalmazza, és a klasszikus space rock-csemegék közé tartozik. A drámai bevezető sokféle billentyűs szakasszal és drámai énekkel egy idealista történetet kezd el kibontani az egyén törekvéséről, hogy a hétköznapok szürkeségéből valami magasabb felé törjön. Frank éneke egy ponton meglehetősen magas fekvésbe jut, legalábbis a megszokott terjedelméhez képest. Mesteri átvezetés következik, ahol a hard rock gitárszakaszok és a billentyűk gazdag kulisszái harmonikus egyensúlyban olvadnak össze. A háttérben kiváló női kísérővokálok szólalnak meg, amelyek időnként a fő szerepet is átveszik a dallamos-pompázatos főrefrénben. A billentyűk textúrái ezúttal is erős futurisztikus hangulatot teremtenek, és a hatalmas ritmikai átvezetőkkel meg a finom gitárvonalakkal együtt gazdag hangszereléseket alkotnak. A záró szakaszban a billentyűs textúrák kissé Geoff Downes (Asia, ex-Yes) stílusát idézik. Az album ezen a ponton éri el csúcspontját.
A „Nightriders” szinte metalos remekmű, számos odavágó gitárszakasszal és dobos-kirohanással, miközben a billentyűk ezúttal kissé a háttérbe szorulnak. Frank éneke itt megint a magasabb fekvések felé hajlik. A dal fő erénye a központi, klasszikus hard rock riffben és a remek gitárszólóban rejlik. Valahányszor az Eloy hard rock zenekar szerepébe helyezkedett, igen hatásosan szólt, ami nem szokatlan egy olyan csapatnál, amely hard rock bandaként indult. Egyúttal ez szép bizonyítéka sokszínűségüknek is. Végül itt van a címadó „Metromania”, egy újabb nagyon szolid space rock szerzemény, számos szimfonikus hangszereléssel, odavágó gitárszakaszokkal és kiszámíthatatlan ritmikai átvezetőkkel. A bevezetőben pozitívan lepik meg a hallgatót a szintik sokféle, művészien elhelyezett elektronikus textúrái, az erőteljes gitárriff, majd szinte klasszicista szimfonikus hangszerelések következnek. Frank drámai éneke a költészeten át azonosul valakivel, aki az „1984” regény stílusában végül megbékélt az élettel a kibernetikus, érzelmektől megfosztott városban, a Nagy Testvér „védelme” alatt. A billentyűs hangszerelések ezúttal is kiválóak, miközben a ritmusvonal megroggyan a számtalan dobátvezetőtől és Matziol basszusgitárjának dallamvonalaitól. Egyúttal kivételes dinamika is árad belőle. Az odavágó gitárszakaszok végig a végsőkig izzó pompát visznek a dalba. A legjobb pillanat pedig akkor jön el, amikor a szintiszakaszok átbillennek egy rendkívül kifinomult részbe, ahol a két gitár munkájával és az epikus énekkel együtt hullámzanak. Ezt remek ambientes rész követi ritmikai fokozással, kiváló basszusmunkával és számos rángatózó riffel. A klasszicizáló motívum a refrénnel együtt a továbbiakban még többször visszatér. Ezzel a szerzeménnyel az Eloynak sikerült elérnie azt a tökéletes hatásosságot, amikor a hagyományt a 80-as évek hangzásfinomságaival ötvözik. Milyen méltó lezárása ez az albumnak, és egyúttal a zenekar történetének egy korszakának.
A „Metromania” persze nem volt mestermű, de szerintem azért valamivel jobb album az elődjénél, mert sikerült rajta elérni azt a megfelelő, Frank részéről oly kívánt egyensúlyt a hagyomány és a 80-as évek néhány akkor modern hangzáseleme között. Egészében is kissé gördülékenyebben és természetesebben szól, mint az előd, ugyanakkor kevesebb benne a pop és a new wave elemeivel való kacérkodás, ami minden hagyományos hallgatójuknak biztosan jobban a szívéhez nő. Bár az Eloy a „Metromania” megjelenése után is szép népszerűségre tett szert a német nyelvterületen kívül is, ez az album mégis ennek a felállásnak a felbomlását vezette be. Az ezt követő turnén londoni fellépésüket a BBC rádió-/tévéállomás fel is vette, a koncertet pedig megnézték a neo prog rock bajnokai, a Marillion tagjai is, akik akkoriban az EMI kiadónál a cimboráik voltak. Ez az esemény biztosan a karrierjük egyik csúcspontja volt. Már a következő évben teljes szakadás következett Frank és addigi cimborái között. Az album megjelenése után ugyanis lejárt az EMI-vel kötött szerződésük. Frank ekkor időt akart szakítani arra, hogy átgondolja a továbblépést, a többi tag pedig az ő jóváhagyása nélkül használta a zenekar nevét és logóját az „Operation Wildgeese” (1985) megjelenésénél, amely az azonos című film zenéjét tartalmazta, Klaus Kinskivel az egyik főszerepben. Így egy rövid ideig két Eloy nevű zenekar létezett, ami az egyetlen vitás epizód volt hosszú történetükben. Erről a szokatlan esetről viszont a következő, Frank Bornemann közreműködése és jóváhagyása nélkül készült egyetlen „Eloy” album kritikájában ejtünk több szót.
Felállás
Frank Bornemann – ének, gitár
Hannes Arkona – gitár, billentyűk, vokóder
Klaus-Peter Matziol – basszusgitár
Hannes Folberth – billentyűk
Fritz Randow – dob
Produkció
Frank Bornemann
Számlista
1. Escape To The Heights (5:03)
2. Seeds Of Creation (4:28)
3. All Life Is One (6:28)
4. The Stranger (3:59)
5. Follow The Light (9:37)
6. Nightriders (9:39)
7. Metromania (6:10)
Az album hossza: 45:24
