Előadó: Tiles
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2008
Értékelés: 3.6/5
A Tiles egy amerikai zenekar, amely már jó ideje kísért a világban langyos zenéjével, és kétségbeesésbe kergeti a hallgatókat. Elég meglepő, hogy az Inside Out nevű német kiadónál kötöttek ki, amely inkább a progresszívebb metalt és a revitalizáló szimfonikus rockot támogatja. A Tiles ugyanis egyikbe sem tartozik bele, legfeljebb a dallamos hard rockba lehetne sorolni őket.
Mindezek ellenére a Tiles nem érte be azzal, hogy csak azokat lelkesítse újra, akik már korábban is megvették az albumaikat. Segítségükre sietett ugyanis egy egész szép csapat ismert zenész és szakember, például Alex Lifeson (Rush), Hugh Syme (Rush), valamint Terry Brown producer (a Rush producere, igen, jól sejtetted). Az amerikai urak így nemcsak a progresszív rockban, hanem a keményebb rockban is nagyobb figyelmet szereztek maguknak. A Tiles tehát egyszerre több fronton próbálkozik, a végén viszont éppen ez a határozatlanság bizonyul a zenei kudarc okának. Hiányzik a koncentráltság, mert egyszerre akarnak progresszív és hard rockos lenni. Míg a Rush ezt nagyon sikeresen meg tudja csinálni, a Tilesnak ezen a téren még bőven kellene a gyakorlat.
A Tiles zenéje közel sem hallgathatatlan. Sőt, nagyon gyorsan beleragad az ember fülébe, csakhogy a dallamok és a hangszeres részek hamar elkopnak, a végén pedig kiderül, hogy az egész album gyenge alapokra épült. A dalok többnyire ugyanazokat a mintákat követik – néhány hard rockos rész, aztán gyorsan jön egy lassabb, akusztikus gitáros szakasz. Eleinte úgy tűnik, hogy ezek a kombinációk valami érdekes energiát visznek majd az albumba, de valahol félúton kiderül, hogy minden holmi generikus sablont követ. Az egyetlen változatosságot a mellotron adja a Markers és a Hide And Seek című dalban. Látszik, hogy a Tiles magasra tette a lécet, ami egyelőre nyilvánvalóan még túl magas nekik. Mindenkinek egyszerre akartak tetszeni, így könnyen előfordulhat, hogy se a hard rockereknek, se a progosoknak nem fognak. Az album egyébként magas színvonalon van eljátszva, ebben egyáltalán nem tudok mit kritizálni. Egyedül az énekhang zavar egy kicsit, amely James LaBrie (Dream Theater) és a néhai Layne Staley (Alice In Chains) keveréke.
A Tiles a zenéjével nem fogja megmozdítani a világot, de szörnyű kárt sem okoz. A zenéjükből hiányzik az igazi erő és az önállóság, hogy a kiválók közé lehetne sorolni. Egyszerűen nincsenek benne azok az elemek, amelyek kiemelnék az átlagból. Még szomorúbb, hogy látszik, mennyire igyekeznek újnak és frissnek lenni. Sajnos ezek a próbálkozások szánalmasan hatnak, az eredmény pedig műanyag és mesterkélt. Nem állítom, hogy a Fly Paperen semmi sincs, ami megérné a meghallgatást. Sőt, a dalaik többnyire nagyon kellemesek a fülnek. De ahogy már mondtam, minden a már jól bejáratott formulák szerint megy, és kétlem, hogy bármelyik kalandvágyóbb hallgatót meg tudnák győzni. Elég gyakran úgy próbálnak változatosságot csempészni a zenébe, hogy gyorsan váltogatnak az elektromos és az akusztikus gitár között, de míg a Rush az új, Snakes And Arrows című albumán ezt teljesen természetesen csinálta, a Tiles kísérletei inkább erőltetettek. Mintha nem tudnák, mik is ők – hard rockerek, progosok vagy soft rockerek. A Fly Paper generikus és dallamos produktum, amely engem a legkisebb mértékben sem győzött meg.
Felállás
Chris Herin – gitár, billentyűs hangszerek
Paul Rarick – ének
Jeff Whittle – basszusgitár
Mark Evans – dobok
Vendégek:
Sonya Mastick – ütőhangszerek
Matthew Parmenter – billentyűs hangszerek és ének
Nate Mills – ének
további vendégek – Alex Lifeson, Alannah Myles, Kim Mitchell, Hugh Syme, Sonya Mastick
Produkció
Terry Brown
Dallista
1. Hide In My Shadow (5:43)
2. Sacred & Mundane (5:28)
3. Back & Forth (6:02)
4. Landscrape (4:33)
5. Markers (6:57)
6. Dragons, Dreams & Daring Deeds (8:08)
7. Crowded Emptiness (4:07)
8. Hide & Seek (8:31)
Az album hossza: 49:36
