Előadó: Seventh Wonder
Kiadó: Lion Records
Megjelenés: 2008
Játékidő: 74:06
Értékelés: 4.5/5
Már a második stúdióalbum, a „Waiting In The Wings” (2006, a Rockline-recenziót ITT olvashatod) vitathatatlanul jelezte, hogy a Seventh Wonder rendkívüli potenciállal bíró zenekar. Olyan potenciállal, amely a progresszív metal lényegét adó legjobb jellemvonásokat egyesíti.
A korszak, amelyben élünk, nem kedvez azoknak a metalstílusoknak, amelyek elsősorban a dallamosságra építenek. A műfajok népszerűsége persze ciklusokban hullámzik. Ebben az időszakban pedig a dallamosság iránti érdeklődés sajnos mélyrepülésbe kezdett, és a „power metallal” együtt a progresszív metal is megsínyli ezt. Ennek ellenére a zenekarok élnek és küzdenek tovább. A Seventh Wonder pedig köztük is, teljesen felszabadult zenei egységként, a „Mercy Falls”-szal újabb fokot lépett felfelé, és eddigi pályafutásának legambiciózusabb teljesítményét tette le az asztalra.
A „Mercy Falls” zenéje mögött koncepció húzódik. Meglehetősen összetett, és elég nehéz kibogozni, de az album vége felé egy házaspár párbeszéde közelebb hozza:
„Drágám?”
„Mi az, hogy drágám?”
„Sajnálom, de ez a gyerek nem a tiéd!”
Vajon az ilyen egyszerűség a maga brutalitásában még jobban is hat? Hogy a nők igazi kígyók tudnak lenni, azt rég tudjuk, de itt tulajdonképpen el is kezdődik a „Mercy Falls” koncepciójának teljes története. A család egy Mercy Falls nevű településen halad át, amikor a feleség kimondja a férjének a végzetes mondatot. Kegyetlen! A férfi még valahogy kipréseli magából: „Mi?!?!”, aztán hamarosan elveszti az uralmat a kormány felett. Jön a tragédia, a közlekedési baleset, amely után a szerencsétlen férfi kómába zuhan, a feleség és a „meg nem született” fiú pedig túléli. A szerencsétlen „kómázása” a koncepció magja. A fejében sok minden kavarog, a beteget a kórházi napok alatt az egész család látogatja, és a vállán sírnak. Az egész egy patetikus keverékre emlékeztet, tele őrülettel és fájdalommal, miközben a szereplők sok mindent bevallanak. Bár nem hallja őket, a szavak áthatolnak a logikus értelmen, és „táplálják” a tudatalattit. A boldogtalan férfi, apa és férj a végén kileheli a lelkét. Mindenki megkönnyebbül. Nem azért, mintha ezt akarták volna neki. Hanem mert ráébrednek, milyen fontos a megbocsátás ereje.
Összetett történet, amelyben a koncepció szerzői, főként Andreas Blomqvist basszusgitáros, aki az album készítése idején élete egyik nehezebb időszakát élte, valamint Tommy Karevik énekes kiválóan eligazodtak. Az új irány egy ilyen intelligens, magas színvonalú zenészekből álló zenekar kezében afféle logikus lépés, amellyel a banda tovább tágította művészi hatókörét.
Összesen 15 szám van. Némelyik interlúdiumként szolgál, amely a történet koncepciója szempontjából a páciens tudatalattijának aktiválódását segíti. Ezeket a rövidebb zenei betéteket a hosszabb (igazi!) dalok között a zenekar kizárólag a koncepció átadására használja. Vagyis nem mesélés, narráció útján, hanem a zenén keresztül. Így Tommy Karevik énekes ezekben az átvezető számokban a fiú, az anya és a feleség szerepét eleveníti meg, és ezekben abszolút uralmat gyakorol a Seventh Wonder zenéjének többi építőeleme felett.
A zenekar láthatóan úgy ítélte meg, hogy a teljes koncepciót ez a fajta összekapcsolás szolgálja a legjobban. Időnként mindenesetre zavarnak a túlságosan patetikus, émelyítő kitörések, amelyek a mexikói és amerikai teleregények olcsóságát idézik. És mégis, a dolgot ügyesen beburkolja a főbb dalok kiváló minősége. Ezek természetesen hosszabbak, gazdagon tagoltak, jellegzetes sokrétű ritmusokkal, amelyek időnként derekasan progresszív módon törnek meg. A zenekar bennük megkeresi azt a szabadságot, amelyet a kísérletezés és a kipróbálás elve megenged. Persze ez klasszicista alapokhoz kötött, amely nem léphet túl a szimfóniák és nyitányok szigorúan megszabott dallami formájának szokásos keretein. Egyfelől átok, másfelől áldás.
De éppen itt tudja a Seventh Wonder kifejezésmódját tekintve a maximumot kihozni. Kiválóan eveznek a bonyolult szerkezet és a fülbemászó dallamosság középútján. Ezek más skandináv gyökerű zenekarok védjegyei is, amelyek ma a progresszív metal üzenetét életben tartják, például a Circus Maximus, a Vindictiv, a Platitude vagy a Vox Tempus. Ez a progmetal „modern” megközelítése. Ezért felejtsd el a megdicsőült Dream Theater hentelését, amely már tíz éve nem képes ihletett albumot letenni az asztalra. Ha már a Dream Theaternél tartunk, feltétlenül meg kell említeni, hogy a Seventh Wonder nagyon is az amerikai progmetal-bajnokokra néz fel. De abból merít, ami a legjobban szolgálja a lényegre törő tömörség megőrzését, és ezzel meggyőzően áll ellen annak a veszélynek, hogy a dalok számtalan motívumban szétessenek. A Dream Theatertől örökölték például a „Kevin Moore”-korszak szintetizátorhangzását. A billentyűs szólóvonalakat pedig további hangszerelésekkel gazdagították, így helyenként úgy hat az album, mintha szimfonikus zenekar játszana rajta. A billentyűk kiválóan működnek, amikor a riffek munkájához kapcsolódnak, a gitárszólókkal folytatott párbeszédben. A riffelés egyértelműen előtérbe kerül, és az ütőerő, amelyet a „metal” előjel puszta ténye megkövetel, a produkcióban sehol sem sántít, és nem marad el a Seventh Wonder zenéjének többi építőeleme mögött. A gitárszólók helyenként arra utalnak, hogy Yngwie J. Malmsteen tipikus svéd iskolájához tartoznak, de ügyesen adagoltak, és hozzáférhetőbb dallamos futamokkal mérsékeltek, amelyek oldják a néha jelentkező hangjegyzuhatag feszültségét. A tízedik szám, a Break The Silence azért vezeti az albumot abszolút fölénnyel, mert a középső részében kivételes hangszeres párbeszéd bontakozik ki, ahol a Seventh Wonder kifejezésmódja különösen lenyűgöző. A hangulatok lélegeznek, élők, és még egy csipetnyi kiszámíthatatlansággal is megférnek, amikor féktelenül ömlenek egymásba, az összetettebb részekben is.
A hallgató és a zenekar között a legfontosabb összekötő kapocs pedig Tommy Karevik éneke. Ez azonnal meggyőz színességével, érzékiségével, erősen magabiztos dallamosságával. A fickó ügyesen belebújik a legkülönfélébb szerepekbe, és az album érzelmi oldalát a versszakok előadásával mesterien kiaknázza. Eléri az optimumot, vagyis a célját. A versszakokban választott dallamvonalak a Dream Theater régi, kilencvenes évek eleji kifejezőerejére emlékeztethetnek, de az ének jóval telibb, élőbb, melegebb, főleg harmonikusabb minden hangmagasságban, ami Russell Allen (Symphony X) expresszív erejéhez közelíti, bár a hangszínében nincs meg az a rekedtes, torokhangú vonás (legfeljebb amikor szándékosan odakerül – düh vagy szenvedély kifejezésére). Kiválóan beválna viszont dallamos hard rockban is. És végül, de nem utolsósorban nagyon fontos, hogy a zenekar a refrénekben éri el a hangulati csúcsokat. A kísérővokálokkal olyan felszereltséggel rendelkeznek, amilyenre az arany nyolcvanas évek kifinomult AOR-zenekarai is irigykedtek volna.
A Seventh Wonder előnye a kiváló basszusvonalakban is rejlik, amelyek diadalmasan kacérkodnak a szellemes, szikrázó dobolás kiszámíthatatlan ritmusfordulataival. Ez további dinamikát és élénkséget ad az albumnak. A basszusvonalak tisztán hallhatók, szó szerint kihámozódnak a hangzókép magjából, ahogy munkájukkal folyamatosan kutatják a saját dallamosságuk határait. A Seventh Wonder ennek a tudásnak az előadásmódjával a többi progresszív metalzenekar számára is igazán fényes példa lehet.
Rengeteg ügyességet tanult a Seventh Wonder a Mind’s Eye munkamániás tagjával, Daniel Floresszel való együttműködésből is, aki számos hasznos tanáccsal segített úgy formálni az albumot, hogy az a véletlenszerű laikus számára is teljesen hozzáférhető és világos legyen.
A „Mercy Falls” olyan album, amellyel a Seventh Wonder doktorált a saját hangzásából és kifejezésmódjából. Minden kifejezőelemében továbbfejleszti az elődjét, a „Waiting For The Wings”-et. Remekül ütközteti a történetkoncepciót és a zenei komponálást. Kemény csontot kínál megrágni, amely egyaránt vonzó lesz azoknak, akik a tökéletességet keresitek és audiofilnek tartjátok magatokat, és azoknak, akik a vezérmotívumok folyamatos egymásba áramlásának kitartó fenntartását követelitek. Ugyanakkor kielégíti azokat is, akik a vezérmotívumok lényegre törő tömörségét kéritek számon, vagyis akik mindennél előbbre valónak tartjátok a fülbemászó dallamok keresését. A zenekar minden pillanatban eleget tesz ennek, ezért a „Mercy Fall” kiváló album, amellyel a kevésbé igényes hallgatók is elindulhatnak a progresszív metal birodalmában, és egyben olyan lemez, amelyhez féktelenül szívesen fognak visszatérni még évekkel a megjelenése után is. A valóság azonban mégis más, hiszen manapság a tömeg már nem tud ráfanyalodni a jó zene élvezetére. Ezért a „Mercy Falls” szerény a célközönség megtalálásában, ugyanakkor minőségi szempontból rendkívüli teljesítmény, amely a világ progresszív metaljának üzenetét kisebb népszerűségének idején is érintetlenül őrzi. Szerencsére a Seventh Wonder mindent átható igazságtalan alulértékeltsége mellett legalább néhányan tisztában vagyunk e zenekar zenei mesterségének ragyogásával.
Felállás
Tommy Karevik – ének
Johan Liefvendahl – gitár
Andreas Söderin – billentyűs hangszerek
Andreas Blomqvist – basszusgitár
Johnny Sandin – dob
Producer
Tommy Hansen
Számlista
1. A New Beginning (3:05)
2. There And Back (Overture) (3:02)
3. Welcome To Mercy Falls (5:11)
4. Unbreakable (7:18)
5. Tears For A Father (1:58)
6. A Day Away (3:43)
7. Tears For A Son (1:43)
8. Paradise (5:44)
9. Fall In Line (6:09)
10. Break The Silence (9:29)
11. Hide And Seek (7:46)
12. Destiny Calls (6:17)
13. One Last Goodbye (4:21)
14. Back In Time (1:14)
15. The Black Parade (6:57)
