Előadó: Oldfield, Mike
Kiadó: Warner Bros. Records
Megjelenés: 2002
Értékelés: 3.8/5
Az előző évezred 1990-es évei furcsa korszakot jelentettek Oldfieldnek, amikor megosztott személyiségként mutatkozott meg. Kiadott néhány igazán jó albumot, közben viszont néhányat, amelyek elég gyengék. Az 1990-es évektől kezdve így született néhány igazán szép lemeze, például az Amarok, a Songs of Distant Earth és a Tubular Bells II, de jött jó pár sokkal gyengébb dolog is, mint a Tubular Bells III, a The Millenium Bell és a Light + Shade. Szerencsére a Tres Lunas az első kategóriába tartozik.
Az album hangulata meglehetősen nyugodt, a raverek akár „chill out” zenének is nevezhetnék. Szerintem ez a lemez túlmutat a úgynevezett „chill out” zene nagy részén, bár ott is rejtőzik néhány gyöngyszem (gyakran jellemzik így például az Airt is). Mondjuk úgy, hogy ez egy lazító album. Ezúttal nincsenek borzalmas „drum and bass” elemek, csak programozott dobok. Mike-nak sikerül az egész albumon át megtartania a lazaságot, annak ellenére, hogy egyes részek gyorsabbak és hangosabbak a többinél. Ezt talán a modern produkciónak is betudhatjuk, amely képes elsimítani a nagy hangerőbeli ugrásokat.
Az 70-es években Mike Oldfield képes volt színes kontrasztokat teremteni az egyes részek között, mostanában viszont ezt hátrahagyta, és láthatóan jobban szereti, ha az összes szerzeménye hasonló elv szerint készül. Igyekeztem, hogy ez ne zavarjon, és csak a zene minőségére próbáltam figyelni. Az pedig tényleg jó – kétségkívül az utóbbi idők egyik legjobb dolga tőle. Persze fényévekre van az Ommadawntól, de csodákat amúgy sem lehetett várni. Ezt az albumot a zenész múltjától függetlenül kell hallgatni. Jó hallani, hogy Oldfield ismét nagy mértékben használja a nekem oly kedves hangszereket – az akusztikus és a klasszikus gitárt. Ezeken mindig kitűnik. Az olyan dalok, mint a „Turtle Island”, a „No Man’s Land” és a „Firefly” üdítő változatosságot hoznak az ambientesebb anyag közé. Természetesen gyakran hallani az elektromos gitárt is, amely sajátos hangzásával a védjegyévé vált. Az ő gitárhangja a rock egyik legfelismerhetőbbje, olyan óriások mellett, mint Robert Fripp és Steve Hackett.
Bár az albumon nem sok vokális pillanat található, azok érzéssel vannak megcsinálva. Ezt a feladatot főleg Mike nővére, Sally és Amar látta el. Az énekhangokat többnyire csak kiegészítő hangszerként használják, atmoszférát teremtenek vele, vagy egy-egy dallamot visznek. Az egyetlen „igazi” szöveggel rendelkező dal a „To Be Free”, amely tényleg fülbemászó, és amellyel Oldfield valószínűleg a slágerlistákat célozta meg. Csakhogy más időket élünk, mint amikor a „Moonlight Shadow” vagy a „To France” megjelent. A jó popdalok már nem érdekesek. Az emberek láthatóan rossz popot akarnak hallgatni. Minél rosszabb, annál jobb.
Az album nagyrészt eléggé énekelhető, szilárd dallamokkal és hangszereléssel, amelyért többnyire maga a főszereplő felel. Számomra az egyetlen komolyabb gond a programozott dob. Ha meghallgatod a 70-es és 80-as évekbeli munkáit, észreveszed, hogy Oldfield az egyik legjobb volt, ha finom ütőhangszerekről volt szó. Gyakran nem is használt dobfelszerelést, csak afrikai dobokat, ritmusfákat, koncertdobot és hasonló hangszereket. De bármit használt, mindig remekül szólt. Most viszont úgy tűnik, mintha már nem is akarna igyekezni. Csodálatos zenét hoz létre, de a dolgot nem viszi végig úgy, ahogy illene. Nem hiszem, hogy tényleg a programozott dobokat választaná az igaziak helyett.
Még egy dolog, amit nem értek, a második CD, amelyen állítólag egy számítógépes játéknak kellene lennie. Pedig nincs rajta! Csak egy demó van rajta, és ha az egész játékot szeretnéd, a lemezt még egyszer meg kell rendelned a honlapján. Miért fizetnék húsz fontot egy játékért, amely talán a végén nem is tetszik, ha a zenét már amúgy is megvan? Ez tényleg nem tűnik tisztességesnek, hiszen a boltokban olyan az ár, mintha dupla CD-t vennél, így e logika szerint a teljes játékot is meg kellene kapni.
Mindegy, a pozitívumok így is bőven felülmúlják Oldfield lustaságát, vagy bármi is okozta a különféle hiányosságokat. Ez ennek a vén macskának igencsak örvendetes visszatérés a formához, de ez sem tartott soká, mert a következő albumával, a Light + Shade-del már megint elég nagyot hibázott, de ez egy másik recenzió témája. Remélem, nem az 70-es és részben a 80-as évekbeli Oldfieldet vársz, és előítéletek nélkül hallgatod majd. Akkor akár tetszeni is fog, de ez sem garantált.
———————————————————————————————
It has been an on and off period for Mike Oldfield since the 1990s. He releases a good album and then follows it up with something of much poorer quality. Since the 90s, he has released some really wonderful records, like Amarok, Songs of Distant Earth or even Tubular Bells II, but he’s also put out albums that are much inferior, like Tubular Bells III, The Millenium Bell and Light + Shade. Fortunately Tres Lunas is one album that belongs in the former category.
The atmosphere throughout the album is really relaxed, something the ravers and techno freaks might call chill out music. I think this record is a bit better than chill out music, although as I say this, there have been some excellent bands classified as chill out (Air pops to mind). Let’s just call it a relaxed album. There are no dreaded drum and bass elements this time, luckily, just some sample drums. Mike Oldfield manages to keep the calm feeling going all the way through despite going through some passages that are faster and louder than others. Perhaps this could also be attributed to modern production techniques, which have the ability to neutralize any big changes in volume. Sometimes, this may be a bad thing, sometimes good.
The Mike Oldfield of the 70s was able to create great colourful contrasts between passages, yet now he seems to leave that behind and actually prefers most of the tracks to have a similar quality to one another. I tried not to let this bother me and simply tried to focus on the material. And the material is good. Some of the best he’s produced in the last years. It’s light years from Ommadawn, still you can’t expect miracles to happen. It’s great to see Mike using the much beloved acoustic and classical guitars to such extent again. He really is a master of those two instruments. Songs like „Turtle Island”, „No Man’s Land” and „Firefly” are like a breath of fresh air among the more ambiental pieces. Naturally, Mike’s trademark electric guitar sound is also omnipresent throughout the record. He must have one of the most distinctive guitar sounds ever, alongside people like Robert Fripp or Steve Hackett.
Although there are not many vocal moments here, the ones that are present are very well done. Most of the duties were handled by Mike’s sister Sally and Amar. For most of the time, the vocals are used as another instruments, for either setting the background of a song or singing the melody. The only track with „real” lyrics is „To Be Free”, which is a nice catchy number and probably another stab at a chart hit. However we live in different times than when „Moonlight Shadow” or „To France” were released. Good pop songs are no longer interesting. People want to hear bad pop, the worse the better.
Most of the album is a very melodic affair, with solid melodies and good instrumentation. The one big problem I had with it is again the sampled drums. If you listen to some of his 70s and even 80s efforts, Oldfield incorporated some of the most tasteful percussion instruments on his pieces. A lot of the times, he didn’t even use a kit, he’d just use African drums, rhythm sticks, timpani or similar instruments. But whatever he used, it always sounded great. Now it seems as if he just doesn’t want to make an effort any more. He has all this wonderful material and doesn’t do the job as it was supposed to be done. I can’t believe that he would rather use sampled drums than real ones, that would just be silly. Another thing I can’t comprehend is the second disc. It’s supposed to contain a computer game. Well, it doesn’t. It contains only a demo and if you want the whole game, you have to order the CD again from his website. Why would I pay twenty pounds for a computer game I may not even end up liking, when I already have the music? Still, it doesn’t seem fair. In stores, the prices reflect those of double CDs and not single, so there really should be the entire game on the second disc.
Still, the positive aspects largely outweigh any laziness on Mike Oldfield’s part and this makes for a welcome return to form by Mike Oldfield. It didn’t last long however. Light and Shade was soon to follow. That wasn’t so good. But I’ll explain that in another review. I hope you enjoy this as much as I do.
Felállás
Mike Oldfield – minden hangszer
VENDÉGZENÉSZEK:
Jude Sim – ének
Amar – ének
Sally Oldfield – ének
Philip Lewis
Thomas Süßmair – ütőhangszer-programozás
Produkció
Mike Oldfield
Dallista
1. Misty
2. No man’s land
3. Return to the origin
4. Landfall
5. Viper
6. Turtle island
7. To be free
8. Firefly
9. Tr3s lunas
10. Daydream
11. Thou art in Heaven
12. Sirius
13. No man’s land (reprise)
14. To Be Free (Radio Edit)
