Előadó: McCartney, Paul
Kiadó: MPL Communications
Megjelenés: 2007
Mi hajthatná manapság a nagy Beatle-t még előre? Semmit nem kell már bizonyítania. Hiszen Beatle. Na és mivel született Beatle, egy ilyen művésznél teljesen természetes, hogy nem áll meg.
Az új stúdióalbum csírái már 2003-ban kihajtottak, amikor az anyag alapötleteinek zöme megszületett. Ennek ellenére Paul akkoriban a „Chaos and Creation in the Backyard” (2005) munkálataira váltott, amely az ő mércéjével mérve kihívóan friss lemez lett, és Nigel Godrich producer segítségével jelezte, hogy McCartney új motivációt talált életműve gyarapításához, és nem kell mindig és feltétlenül a 45 éves, alaposan elnyűtt, de még mindig működőképes, cipőcskéire hagyatkoznia.
A „Memories Almost Full”-lal McCartney hazatér, vagyis mindahhoz, amit a The Beatles, a Wings vagy a szólóban játszó McCartney nevek alatt értünk. Ismét egy csokorravalót kínál pop-rock dalokból, olyan módon, amelyet csak ő ért igazán, és amely réges-régen a pop-rock bibliáját jelentette. Az ötletek megszületése és az album kiadása között ezúttal is bőven volt idő, és ez hallatszik is: a dalok új zenei tökélyről tanúskodnak. Paul híres a finom érzékéről, amellyel borzasztóan egyszerű és közvetlen módon mutatja be az ötleteit, ezt az egyszerűséget aztán felszereli, felfegyverzi és megkoronázza őszintén érzéki érintésével és szellemes aranzsmé-ruhákkal, amelyekkel az öreg olyan ügyesen bánik, ha hatásosan akar előadni egy gondolatot. Hihetetlen, hogy McCartney még 65 évesen és 21. stúdióalbumánál (a Wings-lemezeket is beleszámítva) is milyen meggyőző zseni marad. A „Chaos and Creation in the Backyard” után sokan talán azt várták Paultól, hogy tovább nyitja a művész pályáját, és újabb elemeket integrál klasszikus zenei világába. Ez nem történt meg. Az öreg megint a megszokott cipőjében jár, amelyben a legjobban érzi magát, és amellyel a leghatékonyabban tudja kimérni minden egyes lépését.
A menetelésben pedig semmiképp nem hagyta cserben magát. Az albumon 13 változatos popdalocskát találunk. Közöttük egyetlen olyan sincs, amelyet „töltelék”-nek nevezhetnénk. Rendkívül örömteli hír az is, hogy a lemez alig valamivel több mint 40 percig tart, ami rövidséget, tömörséget és hatékony zenei kifejezésmódot hoz. Az albumot a Dance Tonight nyitja, amely szó szerint banálisan egyszerű a maga közvetlen meztelenségében. Zavarja ez az embert vagy sem, a dal pont a lemez megfelelő helyén áll, hiszen az egész mondanivalóját összefoglalja. Akusztikus gitárakkordokra épül, felgyorsított, könnyed ritmusra, amelybe gond nélkül beleillene akár egy muravidéki cserépbőgő is, és természetesen Paul ragadósan vonzó, összetéveszthetetlen hangjára, ami hol másutt lenne, mint a középpontban. Az utána következő Ever Present Past elektromos ruhába van öltöztetve. Finom kollázsok, dallamos ének, új, barátságos pop-ritmus, és persze a siker sem maradt el: a dalocska már utat talált a rádióhullámokhoz. Hogy az aranzsmék megválasztása hogyan segíti a hatásos hangulat felépítését Paul McCartney zenéjének egyszerű alaptételén belül, azt a See Your Sunshine hangsúlyozza, amelyben Paul magát a basszusgitár-aranzsmét tolja előtérbe, ezzel egyedülálló ellensúlyt teremtve a Heather Mills édes emlékével szemben. A lemez első csúcspontja a felpörgetett rocker, az Only Mother Knows, kedves boogie-lendülettel, amely a szentimentális előzmény után visszalök az éberek közé. A lemez dinamikai fordulatához az is hozzájárul, hogy Paul ehhez a dalhoz zenekart használt, ami kiemeli benne a rendkívül természetes rockos pillanatot. A You Tell Me akusztikus ballada, ahol Paul hangja megható érzékenységében, teljes kifejezőerejével ragyog. Ezután egy kirándulás következik a The Beatles vizeire a Mr. Bellamy-vel, a hangversenyzongora alapélményével, amely egy-egy pillanatra talán valakinek a Lady Madonna szellemében csenghet majd a fülében.
A dalok alapvetően egyszerű szerkezetében a díszítő részletek építik a hangulatot és a dinamikát. McCartney ebben tapasztaltan, ügyesen navigál. Ezzel elveri a lehetőségét annak, hogy a patetikusság penésze belopózzon az anyagba. Észszerűen kimért kiegészítések vannak itt, amelyek jóindulatúan izgatják az embert, például a hegedűk (az Only Mother Knows bejáratánál és kijáratánál), aztán a „queenes” kísérővokálok a bluesos Gratitude-ban, amelyek Paul középpontba helyezett soulos megközelítését övezik, amelyet manapság egyébként nem használ túl gyakran. A lemez különcje, amely határozottan kilóg a popos besorolásból, a House Of Vax. Ez egy pillanatig sem titkolja a transzcendenciát. Atmoszférájában közel áll az utolsó Pink Floyd-alkotások szelleméhez (még a választott énekvonalakban is). Eleinte természetesen zongorával indul, majd a hangulat az elektromos gitár bekapcsolódásával növekszik, amelynek szólója hosszú pull-offokkal („gilmouros” futamokkal) van átszőve. Emellett a „Memory Almost Full”-on rendkívül érdekes megfigyelni, hogyan találja meg a helyét Paul hangja a különféle műfaji érintések kanyargásában, amelyeket alap pop-rock kifejezésmódjába sző. A The End Of The End a művész egyik legerősebb pillanata a lemezen. Balladisztikus, személyes vallomásos rekviem. McCartney itt egy szemernyi patetikusság nélkül néz szembe a halál pillanatával, és közben beteljesülten tekint vissza nagy napjaira. A Nod Your Head záró pontként a Helter Skelter szellemében fúj végig a „beatlesizmusokon”.
Paul ismét kifaragott egy kiváló stúdióalbumot. A lemez lassan nő a hallgatóhoz, a dalok rendkívüli egymás közti változatosságának köszönhetően. Ha az album egyszer a szívünkhöz nő és beleül a fülünkbe, nem kell attól tartani, hogy megunjuk. Ez az az albumtípus, amely, amikor a végére ér, vágyat ébreszt, hogy újra megnyomjuk a „play” gombot! A természetesen csengő, nagyon dallamos, fülnek kellemes, könnyedén kikapcsolódásra alkalmas „Memory Almost Full” kiforrottságával tovább hangsúlyozza McCartney erős alkotói ihletét érett éveiben, és gazdagon megjutalmaz minden rajongót, aki szereti a klasszikus, rusztikus pop-rock fogásokat, amelyeket Paul valaha, réges-régen a bölcsőbe fektetett, és amellyel felépítette felejthetetlen emlékművét, amelynek láttán a The End Of The End soraiban megfogalmazott kétségek egy pillanat alatt elhalványulnak.
Felállás
Paul McCartney – minden ének és hangszer
ZENÉSZEK A 4., 5. ÉS A 8 – 11. SZÁMON:
Paul „Wix” Wickens – billentyűk
Rusty Anderson – gitár
Brian Ray – basszusgitár
Abe Laboriel Jnr. – dob
Produkció
David Kahne
Számlista
1. Dance Tonight
2. Ever Present Past
3. See Your Sunshine
4. Only Mama Knows
5. You Tell Me
6. Mr Bellamy
7. Gratitude
8. Vintage Clothes
9. That Was Me
10. Feet In The Clouds
11. House Of Wax
12. End Of The End
13. Nod Your Head
Az album játékideje: 42.05
