Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés dátuma: 2013. szeptember 23.
Producer: John Petrucci
Az album hossza: 69.05 perc
Műfaj: Progressive Metal
A Dream Theater, a progresszív titánok, akik a nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején sokkoló önállóságukkal tárták ki a kaput a progresszív metal későbbi virágkora előtt, érett korukban is kitartanak a bevált, hatékony receptjük mellett. Kétéves szünet után újra megjelentették új stúdióalbumukat, ezúttal „Dream Theater” címmel. Bár az ilyen című lemezek általában a bemutatkozó stúdióalbumok, több mint nyilvánvaló, hogy a zenekar ezzel a címválasztással egyértelművé akarta tenni: amit az új album hoz, az még mindig 100%-ban Dream Theater, még Mike Portnoy nélkül is, a csapat 100%-ig megszilárdult, és erősebb, mint valaha. És az is (az egész legfontosabb pontja), hogy Mike Mangini tud úgy játszani, mint Mike Portnoy, valahányszor van rá igény és szükség. Az új lemez dalainak átvezető részeiben felbukkanó rengeteg roll többek között pontosan ezt bizonyítja. Hogy Manginit és Portnoyt egyenlőségjellel is összekapcsolhatjuk, ha a helyzet úgy hozza.
Ha más nem, az „A Dramatic Turn of Events” (2011) után hosszú idő óta újra kaptunk egy olyan Dream Theater-albumot, amely barátságosabb a fülnek: könnyebben befogadható aranzsmanokat hoz, olyanokat, amelyeknél a dallam tovább megmarad a fülben. Szerencsére Jordan Rudess teljesen lecsillapodott a bestiális szólózásban, amely még a „Black Clouds and Silver Linnings” albumon is a „sipító” hangok óceánjának teljes erejével tépte szét a hallgató fejét, a dalok kívánt kompaktságát pedig prímtényezőkre törte. A „Dream Theater” tehát nagyon szerencsés középutat jár a komplexitás és a csábító hallgathatóság között, ahol a zenekar újra teret hagy a határozott főmelódiának, hogy az átvegye az elsőbbséget a Dream Theater-zene többi építőeleme felett.
Alig hiszitek el, de az igazi gitárfrázis elemi ereje, amely amúgy állandó vendég a heavy metal univerzumában, ahogy az új Dream Theater-dalban, a Behind the Veilben megjelenik, különösen édesen esik. Náluk egyenesen frissítő, pedig alapvetően már feltalált dolog kölcsönvételéről van szó. Ellentmondás, ami mégis szikrázik! Jó, hogy a Dream Theater az Iron Maidentől a Metallicáig terjedő klasszikus feldolgozások mellett végre arra is talált helyet, hogy saját szerzeményben emelje ki a gitárfrázis elemi erejét. Olyasmi ez, ami helyes adagokban egyre jobban hiányzott az 1999 óta készült stúdióalbumaikról. A „Train of Thought” (2003) lemezen viszont ezzel a „kőkemény shredding” elemmel még túl is lőttek a célon. Az album művészi ellentétének virága a Surrender To Reason. Kiváló keverék: akusztikus formák (a bevezetőben), melegen megszólaló, szerves hangzás, amelyet Rudess „Hammond-szerű” hangszíne tart fenn, és ez a Kansas klasszikus daloit idézi (a versszakban), meg egy ragadozóan dallamos refrén, ami arra enged következtetni, hogy a Dream Theater újra fantasztikusan kacsintott korai stúdiómunkáinak karakterére és szellemére. Csak annyit mondhatok: végre, fiúk!
A „Dream Theater” egyszerűen szólva remekül találta el az egyensúlyt aközött, amit ezek a srácok mindig a legszívesebben csinálnak, és aközött, amire a valóság kényszeríti őket, és ami logikát és kompakt dalszerkesztést követel. Az albumon ismét vannak pontok, ahol a zenekar a szélsőséges szólójongőrködésben a zenei káosz szakadékának széléig hajózik, aztán a következő pillanatban kiélezett dallamérzékkel a helyes lábra esik, és ízlésesen kiegyensúlyozott kifejezésmódba hozza vissza a helyzetet, amit folyamatosan öröm hallgatni. Ahogy mondtam.
A valamivel három perc alatti „filmes” bevezető bevált fogás a korábbi lemezekről. Várakozásnak megfelelően feltekert, motívumokban gazdagon elágazó dal követi, a The Enemy Inside, utána pedig a The Looking Glass jön, amely az első hírnöke annak, amiről az imént volt szó. A nyitó motívum visszalövi a „Dream Theatert” az alkotói pályájuk korai korszakába, és nem túlzás az „Images And Words” album vázlatát emlegetni; Petrucci még a harmóniákat is megkettőzi tercekben, amikor a dallamot hangsúlyozza, Rudess billentyűivel légies háttérkulisszát tart fenn, LaBrie hangja pedig végre újra teljes erejével, szenvedéllyel szólal meg. Gyönyörű dalok, remek egyensúllyal a mesteri adagolású improvizációs ördöngösségek, a odacsapott ritmusfordulatok, amelyeket ebben az univerzumban rajtuk kívül senki sem tud összehozni, és a hatékonyan működő dallamok között: a The Bigger Picture és különösen az Along for the Ride. A The Bigger Picture az ötödik perc elején a motívum klasszikus lezárását hozza (egy új motívum kiindulópontjával), szándékosan queenesre produkálva és eljátszva (tipikus, csiklandozó „Queen-es” hangzás). A The Bigger Picture az új Dream Theater-album egyik legemlékezetesebb refrénjét hordozza. Ha pedig rádióbarát dalt kell választani az új albumról, az szerkesztett változatban biztosan az Along for the Ride lehetne, ami az „Octavarium” I Walk Beside You című dala óta nem fordult elő. Az Enigma Machine, a féktelen progresszív rombolóerő testesíti meg az új albumon azt a pontot, amelyet a Dream Theater javíthatatlan, tüzes improvizációkat osztogató ereje, a Petrucci és Rudess közötti párbaj terhel. Itt nincs visszafogottság. Itt csak a játék van, az abszolút végletekbe irányozva, amilyet csak a Dream Theater ultraszonikus neoklasszicizmusa tud nyújtani. De vigyázat. Ez egy igényesebb dal, gyökeresen szétdarabolt. Itt a „continuum fingerboard” is megengedett, és Jordan Rudess minden egyéb hangzásbeli csínytevése is. A szám az album egészén belül remekül működik, mert a szándékos töredezettsége és igényessége ellenére sem lóg ki, hiszen jól hallgatható és az aranzsálásban dallamosan sokkal tartósabb dalok közé van beékelve.
A „Octavarium” albumhoz hasonló lépést tett most is a Dream Theater. A „Dream Theater” legigényesebb és legösszetettebb kompozícióját a legvégére tartogatták (milyen végére? mondjuk inkább az új termék utolsó harmadára). Ez a 22 perces eposz, az Illumination Theory, amely a zenekar legigényesebb rajongóit is ki fogja elégíteni. Megemlítem, hogy nagyjából jó hét perc után a dal progresszívebben „megtörik”, és ott a régi iskola retró fejlődési formáit idézi, a jó öreg rockét, amilyet egykor a Yes csinált a „Relayer” idején vagy a „T.F.T.O.” cerebralitásával. Röviden: még egy óriási eposz, amely dinamikus, hangulati lovaglást kínál a Dream Theater (érett korszakbeli) kreatív szellemének óriáshullámai taraján, és ízlésesen olvasztja egybe az összetettséget a hallgathatósággal.
Az album az elejétől a végéig kiváló! És rendkívül sokatmondó címet visel: „Dream Theater”. Megtestesít gyakorlatilag mindent, amit a Dream Theater eddig alkotott. Egyben bizonyítéka az új felállás kivételes formáltságának Manginivel a dobok mögött, aki még lazább, még képszerűbb és még lélegzetelállítóbb dobteljesítményt nyújt a szokásos csúcsszínvonalhoz képest, amelyet a Dream Theaterben először az „A Dramatic Turn Of Events” (2011) albumon mutatott meg.
Már csak egy dolog maradt. Szerezzétek be ezt az albumot, és rágjátok át alaposan 2014 februárjáig, amikor a Dream Theater újabb koncertre érkezik Ljubljanába. Ezúttal a dalok refrénjei kivétel nélkül megragadnak majd a fületekben. Mi, akik arra vártunk, hogy a zenekar újra megalkossa a komplexitás és a dallamos fertőzőképesség egyedülálló egyensúlyát hozó albumot, végre megkaptuk a „Dream Theater” lemezzel. Olyan album ez, amely a zenekarnak a sok megtett kilométer és a megmutatott zenei látóhatárok után, miután már számtalanszor kétségbeesetten kijelentettük, hogy a Dream Theater művészileg kimondta, amit akart, egyedülállóan jól sikerült. Az igazi Dream Theater-művészi esztétika albuma. Minden építőelem egyformán hangsúlyos, egyiket sem árnyékolja be a másik dominanciája. Ezért még szebb felismerés, hogy újra élvezhetjük James LaBrie érzéki előadását is, aki eddig túl gyakran „fojtott” maradt a Dream Theater hangszeres hőseinek izomfitogtatása mellett. LaBrie az ének teljesítményében ezen az albumon szó szerint ragyog!
szerző: Aleš Podbrežnik
értékelés: 9.0 / 10
Számlista:
01. False Awakening Suite
I. Sleep Paralysis
II. Night Terrors
III. Lucid Dream
02. The Enemy Inside
03. The Looking Glass
04. Enigma Machine
05. The Bigger Picture
06. Behind The Veil
07. Surrender To Reason
08. Along For The Ride
09. Illumination Theory
I. Paradoxe de la Lumière Noire
II. Live, Die, Kill
III. The Embracing Circle
IV. The Pursuit of Truth
V. Surrender, Trust & Passion
Felállás:
James LaBrie – ének, háttérvokál
John Petrucci – gitár, háttérvokál
Jordan Rudess – billentyűs hangszerek, háttérvokál
John Myung – basszusgitár
Mike Mangini – dobok
