Előadó: WildKard
Kiadó: Escape Music
Megjelenés: 2007
Hú, de jó! WildKard! Hihetetlen! Már megint miféle rockcsoda ez? A réges-rég feloszlott AOR-rockerek, a Kick három tagja, akik a nyolcvanas években rendesen kiélték magukat. Tipikus brit iskola! A „Megalomania” olyan anyagot tartalmaz, amely már tizenöt éve, vagyis a kilencvenes évek elején megszületett a The Zero Hour Project keretein belül. Soha nem fejezték be, és soha nem adták ki.
Végre akadt idő arra, hogy a Kick vén motorosai, Nick Workman (ének), Chris Jones (ének) és Mikey J. (basszusgitár) újra összeüljenek a stúdióban, és lefújják a vastag porréteget a szalagokról, amelyek hosszú éveken át arra vártak, hogy végre világra jöhessenek. Ezúttal a WildKard nevet választották. Segítségül iskolázott, szófogadó skandináv származású muzsikusokat hívtak (billentyűk, dobok), akiket Finnországban találtak meg, és ott újra felvették a régi anyagot, a legapróbb részletekig csiszolták, és fel is turbózták. Ráadásul a vendégek között feltűnik Steve Newman neve is. Newman hatása egyértelműen érződik a „Megalomania” végleges arculatán, így ez a lemez biztosan érdekes lesz a Newman-albumok rajongóinak is.
A Kick remek produkciót hozott, amely a nyolcvanas években kidolgozottságával hevesen tört előre a műfaj akkori élvonalába! Hogy miért nem jelent meg ez az anyag a kilencvenes években, azt csak az ördög tudja, de lehet, hogy a szereplők rájöttek: őket akkor már elsodorta az idő a többi zenei trend miatt, és az utolsó vagonok is végleg elmentek a nyolcvanas évek klasszikus AOR-hangzásával, amiből a fiúknak csak egy szép emlék maradt, ami szerencsére nem fakult meg. Ha tényleg így gondolkodtak, nem tévedtek. A kilencvenes években kiadott lemez biztos kereskedelmi öngyilkosság lett volna.
Az „érett” éveidben, amikor már talán nem érdekel annyira a pénz (vagy mégis?), kijózanodsz, átmész a személyes megtisztulás katarzisán, hagyod a drogot, az alkoholt (isten őrizz, hogy véletlenül még a „csajokat” és a rock’n’rollt is hozzászámold, mert akkor végem van), és tudatában vagy, mennyi érték van a zenédben, amit nem sikerült kiadnod, az végső soron igazi jutalom a klasszikus AOR-hangzás minden hűséges rajongójának. A kereskedelmi öngyilkosság szóba sem jöhet, mert a kiadás nem a pénzszerzésért van (különben tényleg az lenne). Egyszerűen elégtétel, hogy egy arra érdemes dolog méltó módon dokumentálva legyen. A „Megalomania” ugyanis igazi elveszett gyöngyszem, amely tanulságul szolgálhat a fiatal zenészeknek a stúdióhangzás tökéletesítésében és a zenei hangszerelések kombinálásában.
A nyolcvanas évek produkciója? Érdemes rá szót vesztegetni? Brit iskola? Világos határvonal az első front (gitár és billentyűk) és a ritmusszekció (basszus, dob) között. Rendkívül dallamos, középre helyezett ének, amely minden pillanatban magabiztos, mesterien megtámogatva vokális harmóniákkal, amelyek fokozzák a dráma hangulatát, és magasra emelik a hangulatot. A hangszerek és az ének közötti kommunikáció kiváló a hangképben, és a „Megalomania” is olyan album, amelyen maximálisan kihasználták és kitöltötték a hang spektrumát. A melankólia árnyalata erős, hiszen az alkotás britek fejéből pattant ki. De nemcsak ez. Az album a riffek friss, ultradinamikus lendületén keresztül hullámzik, amelyek mind kompakt, felismerhető dalokat építenek, és nagy fokú változatosságot hordoznak. Az albumon lélegzetelállító kombinációban sorakoznak a forrón gyúlékony AOR-lüktetők: a Letting Go, a Something Strange, a nyitó Falling Down (!!!), az All I Have és az End Of The World, vagyis valódi AOR-himnuszok, amelyekbe a műfaj minden híve visszafordíthatatlanul és egy szempillantás alatt beleszeret. Közülük kiemelkedik a kiváló 7Days, a záró Right Here By My Side (mérgesen Def Leppardos vokális kórussal a refrénben), valamint a Something Strange. A „Megalomania” alkotóinak mesterségbeli tudását a balladás beállítottságú, de mindig konkrétan kiemelt rockriff-csúcsokkal övezett Whispers In The Dark, Wake Me Up When It’s Over és When Everything Has Changed bizonyítja, amelyek nem titkolják ragadozó, erotikus ölelésüket. Édeskéstől mentesen vágyakozónak maradni nagy kihívás, de a briteknek ez láthatóan mindig gond nélkül sikerült. Itthon vannak a WildKard is! Egy album, amely egyetlen másodpercre sem térdel le, és végig kiváló egyenletességet mutat.
A WildKard közel áll a Kickhez, nagyobb billentyűs hangsúllyal, vagyis a hangzás mégis más, és nem Kick. Valójában pedig mégis Kick. Érett Kick az új évezredben, aki rendkívül meggyőzően figyelmeztet, hogy még mindig rejtőznek klasszikus AOR-gyémántok, amelyeket az idő nem tudott elmosni, és ma is teljesen váratlanul érkezhetnek a múltból a jelenbe, ahol nagyszerűen feldobják a hard rock áporodott, kiútnélküli, ötlettelen korszakát! Vigyázzatok! Az AOR még nem mondta ki az utolsó szót!
Felállás
Nick Workman – ének
Chris Jones – gitár
Mikey J. – basszusgitár
VENDÉGZENÉSZEK:
Steve Newman – billentyűk
Olli Cunningham – billentyűk
Jonne Valtonen – billentyűk
Jaakko Niitemaa – gitár
Jimbo Mäkeläinen – dob
Producer
Chris Jones & Mikey J
Számlista
1. Falling Down
2. All I Have
3. End Of The World
4. 7 Days
5. Whispers In The Dark
6. Wake Me Up When It’s Over
7. Something Strange
8. When Everything Has Changed
9. Letting Go
10. Right Here By My Side
Az album hossza: 43.40
