Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Helloween
Kiadó: Castle Communications
Megjelenés: 1994
Játékidő: 50:12
Értékelés: 4/5
1993-ban a német powermetal-bajnok Helloween alkotói, erkölcsi és kereskedelmi szempontból is a padlón volt, és úgy tűnt, örökre ott is marad. Két rendkívül megosztó lemeze, a „Pink Bubbles Go Ape” (1991) és a „Chameleon” (1993), amelyek az EMI óriáskiadónál jelentek meg, nem hozta meg a várt kereskedelmi sikert. Azon túl, hogy a zenekar szinte minden tagja összeveszett a másikkal, a progresszív rockkal és poppal kísérletező „Chameleon” a hagyományos metalrajongói bázis jókora részét is elüldözte. Az akkori énekes, Michael Kiske problémás, „sztáros” viselkedésével és teljesen eltérő zenei ízlésével éket vert a tagok közé, de még ennél is nagyobb gond volt az eredeti dobos, Ingo Schwichtenberg, aki elkezdte elveszíteni a harcot a drogokkal és az alkohollal. Egy nagyobb drogbotrány után kirúgták a zenekarból, ideiglenes helyettese pedig a „Chameleon”-turné közepén Richie Abdel-Nabi lett, egy meglehetősen esetlen alkalmi dobos, aki a Helloween-anyag nagy részét sehogy sem tudta (vagy egyszerűen nem volt kedve) megtanulni.
Közvetlenül a katasztrofális turné után, amelynek közepén a rajongók jókora részét is elvesztették, az eredeti gitáros, Michael Weikath, gitáros cimborája, Roland Grapow és a basszusgitáros Markus Grosskopf sorsdöntő döntést hozott: kirúgják Kiskét, és a következő stúdióalbumon visszavezetik a Helloweent a régi, kedvelt és követelt powermetal-sínekre, amelyektől a problémás énekes egyre jobban eltávolította őket. Az énekescserét meglepő módon Andi Derisben találták meg, a német melodikus rockzenekar, a Pink Cream 69 egykori frontemberében, aki éppen akkor került szembe a zenekar többi tagjával, így kapóra jött a Helloweennek. Weikath már a teljesen sikertelen „Pink Bubbles Go Approx” megjelenése után is titokban csábítgatta Derist a Helloweenhez, de ő akkor még esküdt tagja volt a Pink Cream 69-nek. Az új dobost Uli Kuschban találták meg, a Gamma Ray egykori tagjában, aki így Kai Hansen mentorálása alatt már szerzett némi tapasztalatot a Helloween-örökség játszásában, és több mint méltó pótlása volt a szerencsétlen Schwichtenbergnek.
A Helloween hatodik stúdióalbumán, az 1994-ben megjelent „Masters of the Rings”-en hangzásban pontosan oda akart visszatérni, ahol a két „Keeper of the Seven Keys” powermetal-mestermű után abbahagyta. Ez részben sikerült is, és már ez is felülmúlta minden várakozást, így a projekt a metalszíntér egyik legsikeresebb visszatérése lett. Deris ugyan nem rendelkezett olyan technikai kvalitású és rangú hanggal, mint Kiske, de ezt sikeresen ellensúlyozta egyéni hangjával, nagyobb eklektikájával és sajátos karizmájával, amelyben a (fekete) humor sem hiányzott – márpedig a Helloweennek akkoriban égetően szüksége volt rá, ha fel akarta támasztani felismerhető „happy Helloween” stílusát. A „Master of the Rings” négy kislemezt adott: a „Where the Rain Grows”-t, a „Perfect Gentleman”-t, a „Mr. Ego (Take Me Down)”-t és a „Sole Survivor”-t, ami sokat elmondott a zenekar újonnan szerzett ambíciójáról, amely az EMI-nél lezajlott kudarc után a kisebb leányvállalathoz, a Raw Powerhez szegődött.
Hogy a Helloween legalább egy kis „Keeper of the Seven Keys”-féle varázslatos hangulatot és mitológiát akart feléleszteni, azt már az album borítója és félig koncepcióalbum jellege is mutatja: a hét kulcs őrzője, miután sikeresen legyőzte az ördögöt, immár a kozmikus egyensúly hét gyűrűjének ura lesz, amelyekkel sikerrel folytathatja örök harcát a gonosz ellen. Ma tonnaszám akad powermetal-zenekar hasonló, többé-kevésbé kétségbeejtően olcsó kvázi-koncepciós, mesés üzenetekkel, de egyedül a Helloween az, amely mindig teljesen hiteles és őszinte volt ebben, ráadásul az egészet még sajátos humorával is megfűszerezte.
Deris a Pink Cream 69-ból erős melodikus szerzői szemléletet hozott, ami némi keményrockos/AOR-bájt oltott a hagyományos Helloween-power metalba, főleg azokon a dalokon, amelyeken a karizmatikus énekes otthagyta a keze nyomát – ez pontosan az album első három szerzeménye, ha nem számítjuk Weikath instrumentális intrójukat, az „Irritation”-t. Ez a klasszicizáló gitárszóló-menet, amelyet a Helloween régi ismerősei, Jorn Ellerbrock billentyűs és a kiváló producer, Tommy Hansen programozott zenekari díszítései kísérnek, fényes felvezetése a „Sole Survivor” című energiabombának, amelyen a Helloween rögtön közli: „újra itt vagyunk”, vagyis újra teli tüdőből lélegzik a power metalt, és most kezdődhet a teljesen új korszak. Uli Kusch kataklizmikus dobáthaladásai legalább a elődjével egy szinten vannak, az igazság pillanata pedig azok számára jön el, akik nem tudták csak úgy túltenni magukat Kiske távozásán: Deris bebizonyítja, hogy több mint méltó utódja a „problémás legendának”, hiszen rendkívüli énekesi karizmájával könnyedén meghódítja a legmakacsabb metalpuristák szívét is. Az új énekes különösen a nagyon melodikus refrénben ragyog, amely mintha a keményrockból/melodikus rockból érkező énekstílusára lett volna szabva, miközben a két gitáros valóságos plejádnyi ízléses harmóniát tár elénk, amelyek ismét a nyolcvanas évek „régi szép idejeire” emlékeztetnek.
A remek „Where The Rain Grows”-t is erős melodikusrockos refrén ékesíti, amelyet egy sajátos gitárfrázis és Grapow klasszicizáló futamai jellemeznek – ezek jól mutatják, hogy ez a gitármester végre teljesen kiteljesedhetett. Weikath és Grapow gitárszólóinak váltogatása rendkívül intelligensen van megoldva, az epikus hangulatot pedig újabb önéletrajzi szöveg erősíti, amely az „elveszettek” színtérre való visszatéréséről szól, miután az „esős vidéken” tengődtek. Deris sztárpillanatának a „Master of the Rings”-en talán a „Why?” nevezhető, amely kétségkívül az album egyik legújszerűbb szerzeménye ízléses akusztikus hangszereléssel, folyékony gitárharmóniákkal és diadalmas refrénnel. A „Mr. Ego (Take Me Down)”, amelynek szövegében Grapow ugratja Kiske egóproblémáit, többnyire lassú tempóban hömpölyög, mégis meglepően szórakoztató mutatvány, az utolsó, kissé kísérletezőbb részben váratlan ritmikai fordulattal. Itt is, a két gitáros ágas-bogas és tüzes futamainak dominanciája mellett, hallhatók a háttérben szintetizátor-vonalak, amelyek a „Masters of the Rings” legtöbb dalán észrevehetők – ez újabb szép újdonság, amelyet a hagyományőrző rajongók örömére azért nem vittek túlzásba.
Az album egyik legszórakoztatóbb pillanata a „Perfect Gentleman” című társadalmi burleszk is, amely nagyon érdekes középső hangszereléssel és erősen melodikus refrénnel büszkélkedik, miközben Deris Grapow minimális vokáltámogatásával ismét hangsúlyos énekesi karizmájával és eklektikájával ragyog. A szövegben és az egyes tréfás hanghatásokban ismét megérezhető az a félreismerhetetlen, huncut Helloween-humor, amely egyetlen lemezükről sem hiányozhat. Ami pedig a tréfás ötleteket és találékonyságot illeti, a Helloween „gyerekhintás” oldalának abszolút győztese mindig is a rendkívül szimpatikus „The Game Is On” marad, amelyen a dal szerzője, Weikath videojáték-rajongóként leplezte le magát. Nem csoda hát, hogy nem hiányoznak a szellemes hanghatások, amelyeket egyenesen a régi 8 és 16 bites játékkonzolokról, a NES-ről, a SNES-ről és a Game Boyról vettek, az egyik versszak pedig a gombák és teknősök földjén kalandozó, jól ismert, bajuszos, olasz származású vízvezeték-szerelő viszontagságaira utal. A nosztalgikus refrén, a említett elektronikus effektek és a vidám hangulat sokakat újrahallgatáskor lélekben visszavisz a gyerekkorba.
A „Secret Alibi”, amelyben sikeresen vegyül a pozitivizmus és a melankólia, erős keményrockos gitárfrázist tartalmaz, így Deris hangja itt ismét remekül érzi magát, és ezúttal néhány magasabb fekvést is megüt. Itt meg kell jegyezni, hogy Deris soha nem akarta utánozni Kiske „operettes” megközelítését, bár a következő években hangja technikai szempontból is hihetetlenül fejlődött. A gitárimprovizációk váltogatása újra igazi fülgyönyör, és ezúttal különösen az örök klasszicista Grapow nyűgöz le, akinek ismét „kinő a szárnya”. A „Take Me Home” is (a megszokott Helloween-viszonyokhoz képest) teljesen szokatlan felvezetést tartalmaz, hiszen a bevezetőben funkos gitárimprovizációk szólnak, miközben Deris hangjának belépése és a háttérben megbúvó, félénk szintetizátor-textúrák a hagyományos Helloween-hangzáshoz, különösen a refrénben, bőséges melodikusrockos aurát adnak.
Az „In the Middle of a Heartbeat”, amelyben Deris átélt énekkel önti ki a szívét, elbűvölő szerelmi power ballada, amely több mint sikeresen folytatta a zenekar jó hírét a hatásos, atmoszférikus balladák alkotójaként. A háttérben az akusztikus gitárhangszerelést ízlésesen kísérik a szimfonikus szintetizátor-függönyök, ami még tovább fokozza az éteri hangulatot. Korábbi tapasztalatból megerősíthető, hogy még a leghajthatatlanabb, metalízlésű csajok is, akik általában lenézik az olyan zenekarok, mint az Asia vagy a Whitesnake AOR-balladáit, az „In the Middle of a Hertbeat”-et nem érzik túl émelygősnek, olyasminek, amitől véletlenül kínosan és kiszolgáltatottan éreznék magukat. A „Still We Go”, a „Master of the Rings” kétségkívül legkeményebb szerzeménye, ahol nem hiányoznak a félig tréfás, félig hátborzongató effektek, a végső üzenet minden rajongónak, hogy a Helloween ismét visszatért a metal autópályájára. Ez a záró csemege valójában a zenekar legmarkánsabb hangzáselemeinek kollázsa, egyúttal az album többi részénél kissé sötétebb hangulatával már előrevetíti, merre viszi stílusban és atmoszférában a Helloweent a következő stúdióprojekt, a „The Time of the Oath” (1996).
A Helloween a „Masters of the Rings”-szel – váratlanul sikeres és szellemes visszatéréssel a diadalmas powermetal-mezőkre – úgy emelkedett ki a hamvakból, mint a mitológiai főnixmadár, és megörvendeztette mindazokat, akik a kilencvenes évek elején már lemondtak róla. Az album már megjelenésekor elég újszerű és eklektikus volt ahhoz, hogy senki ne kételkedhessen a két új tag érkezésével jött új energiában és munkakedvben, egyszersmind sikerült folytatása volt a powermetal-örökségnek, így a régi rajongók újra kezdtek visszaszivárogni, miután látták, hogy a zenekar ismét a „helyes úton” jár. A Helloween a népszerűtlen prog rockos és popos kísérletezés után, amely igencsak vegyes eredményt hozott, újra power metalt kezdett játszani, vagyis azt, amihez a legjobban értett. A metalközösségben visszaszerzett tekintélye a következő kiadványokkal – amelyek egyike jobb volt az előzőnél, legalábbis 2001-ig, amikor a „Masters of the Rings” felállás szétesett – csak tovább nőtt.
Felállás
Andi Deris – ének
Michael Weikath – gitár
Roland Grapow – gitár
Markus Grosskopf – basszusgitár
Uli Kusch – dob
Produkció
Tommy Hansen
Számlista
1. Irritation
2. Sole Survivor
3. Where The Rain Grows
4. Why?
5. Mr. Ego (Take Me Down)
6. Perfect Gentleman
7. The Game Is On
8. Secret Alibi
9. Take Me Home
10. In The Middle Of a Heartbeat
11. Still We Go
