Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Motörhead
Kiadó: UDR
Megjelenés: 2013
Játékidő: 46:54
Értékelés: 5/5
„Aftershock”! Új Motörhead-album! Igaz, egyéves csúszással jelent meg a megszokott kiadási ritmushoz képest: a Motörhead-lemezek 2002 óta kétévente jönnek. Az „Aftershock” így három évvel követi elődjét, a „The Wörld is Yours” (2010) című albumot.
Az idei év közepén derült égből villámcsapásként érkezett a hír annak az embernek a komoly egészségügyi gondjairól, akit nyugodt lélekkel kikiálthatunk minden idők egyetlen igazi rock ‘n’ roll-ikonjának. Ő a „vaskancellár”, Lemmy Kilmister. Hát ez lehetetlen, nem? A vaskancellár ugyanis halhatatlan. Na, legalábbis látszólag. És mégis, még „Snaggletooth” fogsora is megkopik egyszer. Jaj, azok az évek. Túl kevés van belőlük. És alattomosan el is szaladnak. Némán. Egy szót sem szólnak. Lemmynek egészségügyileg már nincs min viccelődnie, és a napi egy liter Jack Daniel’s nevű gyógyszere sem megbízható már. Amikor pedig „Matilda keményen megfenyegette”, a Motörhead lemondta az összes 2013-as nyári európai fesztiválfellépését, csupán jelképesen álltak színpadra a Wacken Open Air fesztiválon, ahol félórás műsort játszottak, hogy odaüzenjék a tömegnek: „Nem! Még nincs vége! Még mozgunk!” Nem sokkal a nyári fesztiválok lemondása után, már júliusban megjött az őszi csarnokturné bejelentése! Motörhead Európában, Saxon előzenekarral. Pontosabban Németországban és Nagy-Britanniában! Közben végig világos volt, hogy a zenekar új stúdióalbumot is készít, amelynek a turnét szenteli.
Az eredmény? Mindjárt tizennégy szám. És jó néhány olyan, ami nem jellemző arra, amit a Motörheadtől ennyi éven át kaptunk. Mintha a zenekar érezte volna, hogy ez tényleg az utolsó stúdióalbumuk lehet. Mintha azt mondták volna: „Csináljunk egy olyan lemezt, amin ott vannak a saját ötleteink, amiket szeretnénk rögzíteni, de sosem volt rájuk igazi alkalom!” Most vagy soha.
És az „Aftershock”? Más album? A „más” szó a Motörhead kapcsán szinte szentségtörés. Ha pontosabban fogalmazok, nem is annyira más, inkább színes. Rajta van minden, ami tipikusan „motörheades”. Ez az állandó, és a pokoli korcsok bronzkemény triója nem is tágít tőle. Azt viszont elmondhatjuk, hogy színesebb, mint az elmúlt húsz évben megjelent átlagos Motörhead-album.
Akár azt is latolgathatjuk, hogy az „Aftershock” megint lassabb lemez, talán a „Hammered” (2002) mellett a zenekar pályájának leglassabb albuma. De ez nem minőségi mérce. Csak egy kevésbé fontos tény. A Motörhead valamikor a kilencvenes évek végén hagyta abba a „gyorsan és erővel” játszást, amikor a négytagú felállásból visszaváltottak triózásra. Talán akkor lett elege Lemmynek abból, hogy egyre több „elhamarkodott” zenekritikus tuszkolta át a Motörheadet a metalosok közé. A „Bastards” és a „Sacrifice” halálosan felpörgetett, elmetalosodott hangzást hordoz. Ezt nem lehet vitatni. De az a kilencvenes évek volt.
Az „Aftershock” viszont igazi visszatalálás a Motörhead tagjainak, vagyis inkább Lemmynek a zenei ízlésgyökereihez. Az „Aftershock” lemezen hallasz egy riffet, amelyet Hendrix Purple Haze-ének alapriffje ihletett a Death Machine-ben. Hallasz egy Lost Woman Blues című számot is, amelyet a maga változatosságában gond nélkül felvehetne Joe Bonamassa valamelyik stúdióalbumán, kicsivel később pedig még egy erőt adó „blueszt”, a Dust And Glass-t. Ugyanakkor az albumon van néhány pillanat, a nyitó Heartbreakerrel vagy a Crying Shame-mel együtt (a refrénben zongorával megfejelve – persze alig észrevehetően keverték bele a hangzásba), amelyek arra emlékeztetnek, hogy Lemmy Kilmister régóta a The Beatles nagy rajongója. Egyenesen kimondva ez azt jelenti, hogy Lemmy, a „kemény, jól öltözött férfi” megcsiszolt hírneve ellenére a tökéletes dallamok híve. Ilyen a rock ‘n’ roll és a dallamos refrén kiváló keveréke az új Killer című számban is!
Ütésre vágysz a homlokodra, bolondul, e cikk „furcsa tartalmi fejlődése” ellenére? A „Bastards” (1994) pokoli, gyors menetelését idézve, de jóval több szerves hangzásbeli „érettséggel”? Ez az új End Of Time! És nincs egyedül. Az album farkán hasonló energiával csatlakozik hozzá a Paralysed.
A Going To Mexico a lemez egyik legütősebb dalának számít. „Lemásoltan” és már hallottan indul. Olyan stílusban, mint valamelyik We Are Motörhead, a közepén viszont a ritmus a feje tetejére áll. Ne próbálj rá táncolni, mert vizet kapsz mindkét térdedbe. Egyébként az albumon ott vannak a tipikus, szervesen kísért rock ‘n’ roll-gyújtózsinórok, tele Phil Campbell jól ismert, reszelős gitárjának lecsupaszított koszával, a Rickenbacker basszusgitár utánozhatatlan csörgésével, Mikkey Dee ágyúlövésszerű ütéseivel és azzal, amiért mindig a Motörheadhez jutunk vissza. A „halálosságával”, amelyet ebben a galaxisban csak Lemmy Kilmister ikonikus alakja képes kinyomni magából. És ne aggódj. Nem fogy el a szusza. Az album tipikus rock ‘n’ roll-hitelességének és vele a Motörhead szívósságának pillanatai a Silence When You Speak To Me, a Coup De Grace és a Do You Believe. A Queen of the Damned tartalma pedig értelemszerűen a hetvenes évek végéhez hasonlítható. Egy korcs rock ‘n’ roller beépített punk jeggyel, a Motörhead utánozhatatlan receptjére, amely bizonyítja, hogy a Motörhead ma jobban hasonlíthat az Eddie „Fast” Clarke-os felállás utánozhatatlanságára, mint bármikor később, e Motörhead-felállás felbomlása után, vagyis nem sokkal az „Iron Fist” (1982) megjelenése után. Persze ez csak egyetlen magányos szikra az új albumon.
Cameron Webb produkciója ismét bebizonyította, hogy a Motörhead új korszakára szabták. Az „Aftershock” ősien szerves. A trióformátum rock ‘n’ rollban termelt ősi energiáját nem is lehetne jobban megmutatni. Az „Aftershock” produkciós szempontból valójában ugyanabban a vibrációban ragadt, mint elődje, a „The Wörld Is Yours”, csak a számok vezető megoldásainak színességében lényegesen változatosabb. Ebből a számokból 14 van, és hidd el: nem fogsz unatkozni. Annak ellenére, hogy újra ugyanazt csinálják, megint győzedelmesen tudnak sokkolni! És ennyi kell nekik.
Ez az az album is, amely épp ettől a változatosságtól érdekesebb és vonzóbb hallgatnivaló, mint a zenekar utolsó tucat stúdióalbuma. Amit a kiváló előd, a „The Wörld Is Yours” sejtetett, azt tehát az „Aftershock” még tovább fokozta! A trió zabolázatlanul utánozhatatlan maradt, minden mozdulatát még mindig ott díszíti az egyedi művészi eredetiség. Az a sok hitelesség, amit a Motörhead évtizedes dacolás után ma is áraszt magából, igazi csoda. Ezúttal sikerült kiváló aranyközéputat találnia aközött, amit mindenki elvár tőle – ez az összeroppantó, felismerhető energia – és a saját vágyai között, hogy szalagra vigyen egy sor ötletes, változatos kompozíciót. A két elv párbeszéde és szimbiózisa tökéletes, és merem állítani, hogy a Motörhead az elmúlt húsz évben ilyen jó albumot még nem adott ki.
Ha ennek kell lennie a Motörhead utolsó albumának, kiváló rekviem lesz a zenekartól! A férfias vaskosság jegyében készült, a végletekig! Ez a banda sosem ismerte a megadást, sosem a behódolást, sosem a szolgalelkűséget. Elvett. Ha nem ment szépen, hát csúnyán is. „Ha már a pokolba kell mennem, egyenes háttal vágok neki a pokol végtelenjének!” Az „Aftershock” kiváló album. 100%-ban Motörhead-album, amelyen nincs az az érzés, hogy Lemmy és a társaság bármikor megállna. Hagyjuk most Lemmy megrokkant egészségének tényét. Ennek az albumnak az energiája más üzenetet hordoz! És ez határozottan azt sejteti, hogy az előadásnak még közel sincs vége. Most pedig rohanj a boltba az új Motörhead-albumért. Villanjon be a fejetekben!
Felállás
Ian „Lemmy” Kilmister – basszusgitár, ének
Phil Campbell – gitár
Mikkey Dee – dob
Produkció
Cameron Webb
Számlista
1. Heartbreaker
2. Coup de Grace
3. Lost Woman Blues
4. End Of Time
5. Do You Believe
6. Death Machine
7. Dust And Glass
8. Going To Mexico
9. Silence When You Speak To Me
10. Crying Shame
11. Queen Of The Damned
12. Knife
14. Keep Your Powder Dry
15. Paralyzed
