Szerző: Sebastijan Videc
Előadó: Volbeat
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: numbers
Játékidő: 58:29
Értékelés: 4/5
Ha a Volbeatről beszélünk, a biológiai biodiverzitás fogalmával való összevetés nem járna messze az igazságtól. Különösen igaz ez a legfrissebb albumukra, az Outlaw Gangsters and Shady Ladies-re. Ha eddig a rock, a metal, a country és a rockabilly keverékéről voltak ismertek, most pályafutásuk legsokszínűbb lemezén ezekhez még a thrasht és a popot is hozzákeverték, az egészet pedig a saját stílusukban ízesítették olyan dallamokkal, amelyek az agy azon részére hatnak, amelynek köszönhetően a refrének még jó ideig ott fütyörésznek bennünk a hallgatás után. Az album felépítése olyan, hogy a fiúknak a nagy kínálat miatt bajuk lesz a kislemezek kiválasztásával. Amit páran a zenekar szemére vetnek majd, mint lépést a mainstreamebb vizek felé, az biztosan újabb hallgatókat és újabb pozíciókat hoz nekik a színtéren.
Az újdonságokhoz az album biztosan hozzátett egy új tag is. A dánok a felvételek előtt az album társproducerének felkérték az Anthrax egykori szólógitárosát, Rob Caggianót. A felvételek alatt olyan kémia alakult ki közte és a többi tag között, hogy végül állandó tagja lett a zenekarnak. Szólóinak dallamossága átjárja az egész lemezt, és meggyőződésem, hogy a néhány számban hallható thrash-ritmusokhoz is hozzátett.
A hangszeres felvezetés, a „Let’s Shake Some Dust” sokat ígér – a fémhúros akusztikus gitárok és a mexikói dallamok nyers hangzást idéznek, amelyet sem Danny Trejo Machete szerepében, sem Clint Eastwood valamelyik legendás westernjében nem utasított volna vissza aláfestésnek. Az ember azt várná, hogy az album ebben a stílusban folytatódik, de sajnos a „Pearl Hart” egy tálcán felszolgált, klasszikus Volbeat-ugrálós nóta, amely ugyan azonnal bemászik a bőröd alá, de egy ilyen intro után valami keményebbet vártam. Hasonló a helyzet a „The Nameless One”-nál is. Szerény véleményem szerint az intro után a „Dead But Rising” indította volna be jobban az albumot nehezebb metalriffjeivel, a refrénben pedig Poulsen megszokott énekdallamait szépen egészíti ki Caggiano gitárja. A viszonylag nyugodt albumnyitás után a „Cape of Our Hero” balladánál már kezdett kínozni a félelem, hogy a dánok elveszítik az élüket.
Aztán jön a „Room 24”, az album egyik csúcspontja – duett a dán metalikonnal, az idei Metaldays valószínűleg legnagyobb dobásával, King Diamonddal. A női vokálok, a hátborzongató dallam, a versszakok váltogatása Poulsen dallamos éneke és King falsettója között, valamint a kemény gitárhangzás a klasszikus horrorfilmek hangulatát idézi, ami a Volbeatre nem jellemző (King Diamondra annál inkább). A gyors „The Hangman’s Body Count” remekül viszi tovább a 24-es szobában játszódó eseményeket, hangzásában és szövegében is hátborzongatóan. Meglep, hogy a „My Body”, az amerikai indie rock zenekar, a Young the Giant slágerének feldolgozása az album közepére került, hiszen mivel feldolgozásról és tiszta pop-számról van szó, sokkal logikusabb lett volna az album végére tenni, vagy akár a deluxe kiadásra bónuszanyagként. Szerencsére a „Lola Montez” rögtön helyrehozza az ízlésünket – klasszikus rock’n’roll táncslágert kapunk az azonos nevű táncosnőről a 19. századból, aki egyebek mellett I. Lajos bajor király udvari táncosnője is volt, majd az 1848-as német forradalmak után az Egyesült Államokba emigrált, ahol provokatív táncos fellépésekkel folytatta.
A „Black Bart”-ban Larsen megmutatja dobos képességeit, hiszen ez az album leggyorsabb száma, Rob pedig a gitáron válaszol neki. A második duettet Poulsen a kanadai Sarah Blackwooddal énekli el a „Lonesome Rider”-ben. Ez egy pörgős rockabilly-szám, amelyben a nő kiváló hangját a dán elvisi intonációval egészíti ki, a többszólamú refrén pedig egyszerűen bemászik a bőröd alá. Míg a „The Sinner Is You” tercekben futó gitárvonalai elsőre megfognak, az egész dal elég halvány marad, és inkább töltelékként hat, mint minőségi darabként. A „Doc Holiday” thrash-riffjeivel igazi füllacogtató, Poulsen pedig Hetfield szintjére emeli az énekét, a refrénben a bendzsó pedig tiszta bónusz – tényleg az album és a zenekar egyik legjobb száma. Az „Our Loved Ones” ballada az album ideális lezárása – gyönyörű gitárdallamok az akusztikus gitárral kombinálva, az introban pedig ráadásként szájharmonika-harmóniák Morricone-művekre emlékeztetnek, Caggiano szólói és passzázsai pedig kerekre zárják az egészet.
A Volbeat legújabb lemezével bizonyítja, hogy nem egynapos csodák, és hogy a már amúgy is érdekes műfajkeverékhez újakat is hozzá tudnak adni, mégpedig úgy, hogy az egész rendkívül hallgatható és fülbemászó marad. Az album legnagyobb hibája, hogy túl hosszú – tizennégy számnál a hallgató időnként ismétlődés érzetét kapja, és nem lett volna nehéz néhány dalt bónuszként kislemezekre vagy a deluxe kiadásra tenni. És ha már a deluxe kiadásnál tartunk – azon található az Ecotone című érdekes dal, amelyet thrash metal ritmusai miatt azonnal becserélnék az album valamelyik langyosabb száma helyett. Ha szereted az Elvis, a Cash és a Metallica vagy a Mercyful Fate keverékét, és szívesen rázod rock’n’roll ritmusokra, akkor ez az album testhezálló – tölts magadnak egy pohár (savanyú paprikás üvegből, hogy félreértés ne essék) moonshine-t, és tekerd a hangerőt MAX-ra a zenelejátszódon!
Felállás
Michael Poulsen – ének, gitár
Rob Caggiano – gitár
Anders Kjølholm – basszusgitár
Jon Larsen – dobok
Produkció
Jacob Hansen, Rob Caggiano, Volbeat
Számlista
01. Let’s shake some dust
02. Pearl hart
03. The nameless one
04. Dead but rising
05. Cape of our hero
06. Room 24
07. The Hangman’s body count
08. My body
09. Lola Montez
10. Black Bart
11. Lonesome rider
12. The sinner is you
13. Doc Holliday
14. Our Loved Ones
