Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Martin Krpan
Kiadó: Jugoton
Megjelenés: 1982
Játékidő: 44:38
Értékelés: 3.6/5
Ha elhangzik a Martin Krpan név, mindannyiunknak az izmos Krpan jut eszébe, aki Kobilica nevű kancájával sót fuvarozott, Brdavsszal pedig úgy végzett, hogy levágta a fejét, megmentve ezzel a császári udvart a pusztulástól és a szolgasorstól. Egyesek ugyanakkor azt a bandát is felidézik, amelyben Vlado Kreslin tökéletes énekteljesítményt nyújtott, és amelyben többek között az akkor még fiatal Aleš Klinar is megmutatta kivételes tehetségét. A kíváncsiság hajtott, no meg az a tény, hogy a válogatásalbumok szőlőszemezgetéséből nem lehet megismerni azokat az együtteseket, amelyek miatt a mi zenei világunk említésre és megismerésre érdemes, ezért elmerültem a múlt poros archívumaiban. Ha Fran Levstik irodalmi hőse képes volt sót fuvarozni a megerősített határokon át egészen Vrh pri Sveti Trojicitől Bécsig, a szlovén rockos névrokonok szándékosan levegőnek nézték a műfaji határokat és előírásokat, és olyan debütálást hoztak össze, amely minden, csak nem tiszta és egyirányú. A Bonbonjera , azaz a Martin Krpan I megfoghatatlan formája így kacérkodik a jazzel, a progresszív rockkal és például Frank Zappa fúziós rétegeivel, az egész pedig egy gramm félmegoldást sem enged meg. A hangszeres játék kiváló, az viszont meglepő, hogy az a sztereotípia, miszerint Kreslin hangja az egyetlen lehetséges hang az együttes élén, teljesen tévesnek bizonyul. A Martin Krpan egyébként a feloszlott Na lepem prijazni és Srečanje tagjainak szintéziséből született, első igazi lépésüket az explicitebb zenei működés felé azonban csak 1981-ben tették meg, amikor Tomaž Sršen és Aleš Klinar mellé csatlakozott három tehetséges zenész – Saša Bole gitáros, Miro Križaj dobos és Andrej Turk énekes. Abban a korban, amikor Jugoszlávia a szocialista elnyomás és a katonaság által őrzött, akkor még hermetikusan zárt határok ellenére lassan, félig áteresztően engedett be egy-egy külföldi hatást a nyugat „romlott” zenéjéből, a csempészet láthatóan elég sikeresen működött: a Martin Krpan minőségi módon építette be hangzásába az újhullámos hatásokat, és némi archaikusság ellenére kísérletezőbb hanggal rukkolt elő, amely miatt már az első hallgatás után a Buldožer mellé sorolom őket. Az első lemezen emellett bőven hallani Cobham Spectrumának, Frank Zappának, a Genesis egykori tagja, Peter Gabriel teatralitásának és még ki tudja, mennyi mindennek a nyomát, ezért a hallgatás minden, csak nem egyszerű, annál kalandosabb, a lemez pedig három évtized ellenére is viszonylag friss és vonzó.
Mindez a Prva első ütemétől kezdve igaz, ahol a pódiumon először Klinar billentyűi és Matjaž Kosi szintetizátora osztozik, ízlésesen kísérve Miro Križaj dobjától. A feszültséget Saša Bole kifejezetten proggeres gitárjainak belépése töri meg, amelyek meglehetősen visszafogott torzításukkal a klasszicizáló hatásokkal is kacérkodnak. A hangszeres intró az együttes álmodozó fátylát tárja elénk, az azonnal megmutatkozó zenei szélesség és virtuozitás pedig a provokatív Slovan Karantan líraiságával folytatódik. A szöveg a földjéből és létéből kifosztott nép nemzeti tudatát mutatja: a szolgalelkű karantán és az uralkodó úr képe között, aki látszólag népszavazásos választást kínál a földi mennyország vagy pokol között, Andrej Turk meglehetősen dallamosan és hibátlan melódiával énekel, miközben mindenből átüt a mély cinizmus és gúny. Doblekar produkciója buldožeresen kifinomult, az égbe emelt középső ujjat pedig még pimaszabban mutatja a Happy End. A metaforák szükségszerűsége becsempészi az abszurd színházat a jazzes fúziós látomásvilágba, a camus-i módon idegenné tett Idegenek pedig kezet fognak a szamárkarikatúrák szinte pop-punkos táncával: azokéval az emberi nyájakéval, akik újra meg újra bedőlünk mindennek, mint a szamarak. A Krpanok a reményt a túl sok vinyetta metaforikájába és a bonyolult zene énekes kilengéseibe fojtják. A lemez az első pillanattól kezdve komplex, és még tovább komplikálódik. A rétegek maguktól adódnak hozzá, extrém esztétikai érzékkel a fokozás és a provokáció iránt. Nem tudom, hogy a hatóságok, amelyek engedélyezték a megjelenést, akkoriban tényleg meghallgatták-e és meg is hallották-e a lemezt, hiszen a zene szép kontúrjai alatt rengeteg a kontrapolitikai jelszó, az irodalmi költői csúcs és a rendszerparancsokkal szembeni megalkuvás nélküliség? Hála az isteneknek, nyilván nem, mert különben az egész kép sok helyen kopott, megnyirbált és cenzori kézzel az élétől megfosztott lenne, azt az élt viszont, amelyet a Martin Krpan első albuma a hangpaletta kicsit giccses színessége ellenére is kétségkívül sugároz.
https://www.youtube.com/watch?v=JuCfewg72Q8
A Celofan Sziszüphoszokkal és pszichedelikus kitérőkkel, kissé öregecske zenével csak külső vakolat, amelyen belül egy olyan történet húzódik meg, hogy hiába igyekszünk megszeretni az embereket igazi lényegükben, mert számunkra mindig csak a felszínesség, a felszínközelség látható és érzékelhető, rengeteg az utalás, az illúzió, a szexepil és a játékos többszólamúság, amely flangeres basszussal, zongorával és szaxofonokkal fonódik össze, a szám pedig a teljessége ellenére szándékosan üres marad. Aztán a Cicibanovimi igračkami teljes, fémesített vágtába csap. Kicsik és jelentéktelenek, cukros megvesztegetéssel és az eszmékbe vetett üres hittel tele maradunk ma is, a kitűnő gitárkanonáda és a kiváló hangszerelések pedig többdimenziós potenciált adnak a felnőtté válás történetének, amely nem álmodozó és nem fékezik fölöslegesen, a Martin Krpan meg úgy játszik a formával és a dallamokkal, mintha fogadásból tenné, és különféle dallam- és ritmusmintákat választ. A zavarosság csak látszólagos, hiszen minden rész egyszerre átgondoltan és ösztönösen működik. Az Eho baljós Jackson-Thriller-emlékezésével jazz-rock fúziós kánonná nő, amelyben a többszólamúság az új osztályok alapításának értelmetlenségéről, a létezés és a megsemmisítés, a fennmaradás és az űr közti egyensúly megteremtéséről szól. A visszhangok előjátékot adnak a bluesos Po ruski című számhoz. A basszus, az orgona és a gitár szexi bevezetője hamar felgyorsul egy bolondos kazacsokká nevető szintikkel és énekes megtámogatásokkal, az anyuska Oroszországhoz azonban igen kevés köze van a dalnak. A hangszeres, alpokalji hommage az Urálon túli tájaknak kissé naivnak hat, de semmiképp sem félmegoldásnak. A Martin Krpan istenuccse halálosan komolyan veszi ezt, gondolom, ezért csorgatja ki barokkos szimfonikus részét a Paranoja is. A Blackmore rusztikalitás iránti megszállottsága utáni időkben aztán már csak ismétlések és közelítések lehetségesek, a klasszicizmussal folytatott jazz-fúziós kísérletekről nem is beszélve. Mégis, a Martin Krpan első albumával méltó termék áll előttünk, amellyel érdemes összemérni magunkat. A jogászbanda jelenlegi tagjának, Miro Senicának kissé idegesítő, vékony tenorja, vagy inkább halovány baritonja engem ezúttal nem győz meg a legjobban, a címadó Bonbonjera viszont Cankar világfájdalmának szentelt dallamával lírailag felteszi az i-re a pontot az ötletes hangszeres résznek, amely elsőre magával ragad. A Martin Krpan fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére azt mutatja, hogy többet rejt a keblében, mint puszta potenciált. A Krpanok a puszta lehetőségből átlépnek a tettekbe. A metaforák az abszurd színház eszközévé válnak, amelyből könnyű kiutat nem várhatunk.
https://www.youtube.com/watch?v=U19GxAS0y7g
A Vrh pri Sveti Trojici-i legény első albuma nagy vágyat, tudást és ambíciót mutat arra, hogy új, kiemelkedő értékeket állítson fel az akkor még álmos szlovén zenei piacon, egyúttal arra is, hogy a nagy Buldožer kimondott és leírt, gravitációsan nehéz szókincse ellenére is megvan a maga útja. Ha az utóbbiak néhány évvel korábban még egy teljes kirakatnyi, sokaknak keserű édességgel, az Izlog jeftinih slatkiša című lemezzel tudtak szolgálni, a Martin Krpan kevésbé ütősen rajtolt – egy csupán ízlésesen megformált és hangszerelt dobozzal a kifinomult Bonbonjerából. Bőven maradt tér a fejlődésre, de a jég ezúttal szépen megtört. Azzal az eltökéltséggel és erővel, amely csak annak a férfinak adatik meg, aki Brdavsnak levágta a fejét. A Martin Krpan odateszi az első statementjét, amely után már semmilyen visszaút nem lehetett. A túlzásnak és a provokációnak folytatódnia kellett. És folytatódott is, de egy letisztultabb, sok fülnek barátságosabb arcában …
Felállás
Saša Bole – gitár
Aleš Klinar – billentyűs hangszerek
Miro Križaj – dob
Tomaž Sršen – basszusgitár
Andrej Turk – ének
Roman Vlah – klarinét, szaxofon
Matjaž Kosi – hangszintetizátor
Produkció
Braco Doblekar
Számlista
- Prva
- Slovan Karantan
- Happy End
- Celofan
- Cicibanove igračke
- Eho
- Po ruski
- Paranoja
- Bonbonjera
