Szerző: Urban Bolta
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Balingen / Messegelände / Németország
A koncert dátuma: 2013. 07. 13.
Látogatók száma: 10.000
Jegyár: 95,00€
Bár két balingeni nap után már nehéz volt a fejünk, fáradt a lábunk, az arcunkat pedig kisütötte a nap, a harmadik nap programja (a Candlemass-szel megtartott bemelegítő napot is beleszámolva) nem ismert kompromisszumot! Már délelőtt tíz órakor (na jó, pár perccel később) a főszínpadon a Rebellious Spirit nyitotta a napot, hazai hard rockos feltörekvők, akik a VIP-kempingben mindössze pár méterre táboroztak a RockLine csapatától. A zenekart tavaly óta ismerem, amikor a testvérfesztivál, a Rock of Ages színpadán találkoztam velük, de hallomásra azóta egyetlen karrierlépést sem tettek előre. Bár rengeteg energiát fektetnek a fejlődésbe, ami az erős promóciós kampányon is látszik, a színpadon túlságosan félszegnek és bizonytalannak hatottak. A Rebellious Spirit a nyolcvanas évek hard rock iskoláját követi, de a nem eléggé játékos riffek és Janikk Fischer gyerekes hangja mélyen az átlagosság vizében tartják őket, így a gyér közönségből az alig egy tanórányi fellépés alatt néhány kíváncsi pillantásnál többet nem sikerült kicsikarniuk.
Amikor a nap épp csak elindult késő délutáni útján az ég csúcsa felé, a színpadra már fel is léptek az Alpha Tiger, kicsit rutinosabb német heavy metalosok, akik az elődeikhez hasonlóan sokat adnak a megjelenésre. A sárga-fekete kendők, gitárok, sőt még a mikrofonállvány is első ránézésre az amerikai heavy rock öregekhez, a Stryperhez kötik őket, bár a németek zenéje ennél fanyarabb és agresszívebb. Ők is a nyolcvanas évek örökségében keresik az inspirációt, aminek gyümölcse az aktuális „Beneath The Surface” album, és ezt bizonyította a repertoárjukban helyet kapott W.A.S.P.- és Riot-feldolgozás is. A színpadi jelenlétük magabiztosabb volt, az énekes pedig meggyőzőbb mind az éneklésben, mind a közönséggel való kommunikációban, így az Alpha Tiger fellépése pozitív értékelést érdemel.
Fura érzés, amikor a fesztivál egyik várva várt csúcspontja már dél előtt eljön! A harmadikként színpadra lépő Hell már valamivel népesebb tömeg előtt mutatkozott be az idei Bang Your Head!!! főszínpadán. A brit heavy metal-veteránoknak a nyolcvanas évekbeli klasszikus korszakukban egyetlen albumot sem sikerült kiadniuk, így a nevük idővel teljes feledésbe merült. A zenekar néhány éve újra összeállt, és új, ezúttal termékenyebb útra lépett: 2011-ben végre megjelent az első lemezük, a „Human Remains”, amely azóta a koncertrepertoárjuk kiindulópontja. A Hell igazi showt hozott a színpadra! Az újonnan csatlakozott frontember, David Bower teatralitásának nincsenek határai! A többi tag megbízható hangszeres alapot adott az énekesnek, de annak kifinomult színpadi show-ja mellett csupán statisztaszerepbe szorultak. Bowernek az arcára volt rögzítve a mikrofon, így a keze végig szabad és kész volt arra, hogy az első sor minden lelkéből kiszívja, ami még maradt benne jóból! A széles hangterjedelem, a karizmatikus személyiség és a kidolgozott fellépés, amelynek a közönséggel való játék is része volt, Bowert és vele az egész zenekart kiváló fényben mutatta be, és kiráz a hideg, ha belegondolok, micsoda pokoli hangulatot csinálhat a Hell egy intimebb klubkörnyezetben. Tekintve az erős támogatást, amelyet a zenekar jelenleg a metalvilágban élvez, az erős kiadót (Nuclear Blast), és végül a neves producer és Hell-gitáros Andy Sneap jó kapcsolatait, nem kell tartani attól, hogy a Hell a közeljövőben eltűnne a metaltérképről.
A következő órában a színpad a brit heavy metal-veterán Angel Witch kezébe került. Ők az elődökkel ellentétben a nyolcvanas években három albumot ki tudtak adni, és rövid ideig a brit heavy metal új hullámának legnépszerűbb nevei közé tartoztak. A látottak alapján az aranykoruk azonban nyilvánvalóan elmúlt, pedig a tavaly megjelent legújabb albumuk, az „As Above, So Below” nagyon is tisztességes. Az Angel Witch a színpadon túlságosan statikusnak hatott, a lejátszott dalokban nem volt semmi parázs, ráadásul kellemetlen időpontot kaptak, közvetlenül a Hell után, amikor a színpad előtt a nép a heavy metal ősi formájában gyönyörködött, amit az Angel Witch sajnos nem tudott megismételni. Az egyetlen megmaradt eredeti tagnak, Kevin Heybourne-nak a lehangolt színpadi tartáson kívül nincs mit felhánytorgatnunk. A fickó még a folyamatos tagcserék árán is igyekszik életben tartani a zenekart, és úgy tűnik, a mostani felállással és az új albummal újra sikerült megtalálnia – ha nem is a győztes, de legalább egy állandó formulát. A szetlistát megint szinte kizárólag a kultikus „Angel Witch” debütalbum dalai alkották: White Witch, Sorcerers, Angel of Death…, közéjük mindössze egyetlen újabb számot, a Guillotine-t sikerült beszuszakolniuk. A zenekar hűbb rajongóit, köztük engem is, biztosan bosszantja, hogy a játszott repertoárba soha nem kerülnek be a második és harmadik album dalai, amelyek immár három évtizede az első lemez árnyékában szorulnak háttérbe, pedig ugyanolyan kiválóak. A britek vegyes érzéseket hagyó fellépésüket az Angel Witch halhatatlan klasszikussal zárták, amellyel végre sikerült némi energiát kicsalniuk a közönségből, de sajnos megerősítették néhány hónappal ezelőtti bécsi önálló koncertjükről szóló tézisemet (a beszámoló itt), miszerint a koncertformulájukon gyökeresen változtatniuk kell, ha még valaha egy-egy koncertdiadallal akarják megörvendeztetni a rajongókat.
Néha a pozitív meglepetés abból az irányból érkezik, amelyből a legkevésbé várnád! Ezt a Morgana Lefay hozta el, a svéd power metalosok, akik az új évezredben szinte teljesen befagyasztották a tevékenységüket, ezért gyorsan eltűntek a metaltérkép aktuális eseményeiből. A zenekar már a nyitódaltól, a The Source of Pain-től kezdve szilárd tartással állt a színpadon, amit a szőke frontember, Charles Rytkönen átélt előadásmóddal és a közönséggel ápolt kapcsolattal végig tovább fokozott. Rytkönen Tony Eriksson gitáros mellett az egyetlen megmaradt eredeti tagja a zenekarnak, amelynek története egészen 1989-ig nyúlik vissza. A svédek az alig egyórás fellépés alatt a tűző napon összeszokott, érdekes jelenlétű kollektívaként mutatkoztak be, hiszen a stílusukban egyesítik a metalvilágban gyakran egymásnak ellentmondó agresszív kétszólamú gitárriffeket és a melodikus oldalt, amit legjobban a hatalmas refrének képviselnek. A többnyire régebbi anyag közé érdekes feldolgozást, az In The Court of the Crimson King-et (King Crimson) is beillesztették, a balingeni fellépést pedig a Maleficium-mal zárták, amelyet annak idején még az MTV is játszott.
Az első évtizedben az új évezredben végletesen népszerű Nevermore szétesése után a rajongók többsége részleges vigaszt a újjáélesztett Sanctuary-ben talált a hiányzó Nevermore helyett. Ez egy kultikus amerikai heavy / power metal zenekar, amelyben a két egykori tag, Warrel Dane énekes és Jim Sheppard basszusgitáros játszik. Kezdetben kétely lengte körül a felállást, főleg Dane alkoholfüggősége és az ebből fakadó gyengébb fellépések miatt, de ezt a Sanctuary lassan, de kitartóan elűzi. Balingenben bűnre csábító produkciót nyomtak, és Dane meglepően jó énekformájának szárnyán azokban, akik addig még nem láttuk őket, újra reményt keltettek a zenekar iránt. A nyolcvanas évekbeli klasszikusok mellett bemutatták a vadonatúj Frozen című számot, amelyre a zenekar hallomásra jogosan lehet büszke, és vele élőben is beharangozzák az új, régóta várt albumot. Az eredeti gitáros, Lenny Rutledge mellett két éve csatlakozott tag, Brad Hull gitározott. A páros rendkívül hatékonyan rakta le az éles riffeket és teremtett sötét atmoszférát, bár a közös munkájukról az igazi ítélet csak a már említett, készülő album megjelenése után születhet meg, amelynek munkacíme „The Year The Sun Died”. A tűző nap ezen a balingeni napon persze (még) nem halt meg, és a Jefferson Airplane White Rabbit című feldolgozásának pszichedelikus motívumai sem tudták elűzni, ami a sikeres bemutatkozás hab a tortán része volt, és amelyet még a saját klasszikusok, a Soldiers of Steel és a Future Tense tetéztek.
A német power metal iskola egyik oszlopos tagját, a Rageet valószínűleg nem kell bemutatni. A Peavy Wagner (ének, basszusgitár), Victor Smolski (gitár) és Andre Hilgers (dob) felállású trió szülőhazájában, Németországban rendkívül népszerű, így a színpad előtt példás számú feketébe öltözött lélek gyűlt össze. A Rage tavaly adta ki a „21” című új albumát, amellyel bizonyítja, hogy a veterán múltja ellenére alkotói téren még nem mondta ki az utolsó szót. Az albummal a Rage eltávolodott az elődje, a „String To A Web” szimfonikus hangzásától, ezért a balingeni fellépés is, amelynek idejét félig az aktuális lemez számaival töltötték ki, az új évezredbeli hangzásuk rajongóinak készült, ahová stílusban visszatértek. Bár Peavy a zenekar vitathatatlan főnöke, jó látni, hogy a bal oldalán álló gitárgurunak, Smolskinak szabad kezet ad az időnkénti gitáros manőverekhez, amilyet a Soundchaser nevű csúcsszám közben mutatott be. Éppen a Peavy–Smolski páros gyümölcsöző együttműködése az új évezredben, az állandóan jó kiadványokkal, adta vissza a Rage nevét oda, ahová tartozik. A két harcos az első vonalban mérgező vonalakat húzott és rendkívüli összeszokottságot mutatott, a minimalistán felépített heavy metal gépezet kémiáját pedig a dobok mögött Hilgers egészítette ki, aki hat éve tag, vagyis amióta Mike Terrana kirúgták, azóta már régóta a zenekar teljes jogú tagja.
Utánuk a Thunder következett, az idei fesztivál egyik (leg)exkluzívabb neve! A Thunder a megszűnés után a londoni High Voltage fesztiválon, 2011-ben tért vissza az élők közé, azóta alkalmi fellépéseivel örvendezteti meg a rajongóit, még ha a mérete a nyolcvanas évek végéhez képest, amikor a brit rocklistákat uralták, jelentősen összezsugorodott is. A Thunder fantasztikus hard rockos show-t nyújtott, a legkiválóbb albumuk, a „Back Street Symphony” (1989) hangsúlyával, amelyről a Dirty Love, az Until My Dying Day és a Back Street Symphony szólt, meglepő módon azonban a várva várt slágernek, a Love Walked In-nek nem jutott hely a repertoárban. A fellépés központi alakja a hajdan elcsábító barna hajú, ma bájos ősz hajú frontember, Danny Bowes volt, aki a szünetekben a Monty Python-féle pikáns brit iskola humorával szórakoztatta a népet. A Thunder teljesen kötetlenül mozgott a színpadon, a visszatérés után (klasszikus felállásban!) lemezszerződések nélkül, amelyek a nyakukon lógnának, láthatóan úgy döntöttek, hogy a küldetésük a gondtalan élvezkedésre korlátozódik az európai színpadokon, a felszabadult szellem és a rock’n’roll hecc pedig az egyórás koncert alatt tollpehelykönnyedséggel költözött be Balingen fölé is.
Ha a fesztivál második napja eddig a pontig a hagyományos heavy metal rajongóknak szólt, fél hétkor délután végre az agresszívebb metaliskola hívei is megkapták a magukét, mert a színpadot az At The Gates rohamozta meg, a híres gothenburgi melodikus death metal szcéna képviselői. Mit képviselői, voltaképpen az egyik megalapítója, az In Flames és a Dark Tranquillity mellett. Az At The Gates a kilencvenes évek közepi feloszlás után egy egyszeri visszatérő turnéval, 2008-ban tért vissza az élők közé. De a tele pénztárca érintése láthatóan elég varázslatos volt ahhoz, hogy ne maradjon az egyszeri turnénál, és az At The Gates 2010-ben teljes erővel beindította a fogaskerekeit és folytatta a fellépéseket, ami végül tavaly a mi tájainkra is elhozta őket. Stúdióban az At The Gates a kilencvenes évek négy albumánál tart, így a klasszikus hangzásuk minden rajongójának most is rózsákkal volt kikövezve az út! A zenekar kiváló koncertformában van, a nyitódal, a Slaughter of the Soul óta a svédek végig tolatás nélküli expressz menetben száguldottak! A frontember, Thomas Lindberg még mindig mély hörgéssel énekel, amely az emberben akaratlanul is a komorság és a szorongás érzését kelti, de hát ez persze a célja is! Az At The Gates a szett közepén a Slayer-feldolgozással, a Captor of Sin-nel tisztelgett az elhunyt gitáros, Jeff Hanneman előtt, a legjobbra értékelt albumuk, a „Slaughter of the Soul” (1995) bejárását pedig a régi módszerükkel, a Blinded By Fear technikai bombájával zárták. A nyakcsigolyák úgy ropogtak, mintha fogadásra mennének, amikor a melodikus death metal tanórája már a végéhez ért!
Az évről évre visszatérő BYH!!! sorstárs, Peter „Mungo” Gregorc szerint az Iced Earth az egyik olyan zenekar, amely a Maiden, Priest, Purple és Sabbath típusú heavy metal dinoszauruszok megállíthatatlan búcsúja után átveszi a műfaj óriásainak fáklyáját, és a metal egyik fő zászlóvivője lesz. Ebben valószínűleg nem téved sokat. Az Iced Earth ugyanis minden újabb kiadvánnyal növeli a rajongótáborát, amivel kevés olyan zenekar dicsekedhet, amely jó húsz éve vagy még régebb óta a színtéren van. Jon Schaffer és társasága számára viharos időszak van mögötte. Miután a családi élet kedvéért kilépett az első csalogány és felismerhető hang, Matt Barlow, az Iced Earth kénytelen volt megfelelő helyettest keresni. Meg is találták a kanadai frontember, Stu Block személyében, akit a „Dystopia” album kiváló fogadtatásából ítélve a rajongók remekül elfogadtak. Éppen az ő fellépése volt a jelenlévők többségének pillantásai fő célpontja. A szimpatikus Block az énekteljesítményét mindenképp Barlow felvételeinek hallgatásával gyakorolta, ami hallatszott a régebbi klasszikusok, mint a Dark Saga és a Burning Times előadásánál, ugyanakkor már elkezdte építeni a saját énekes identitását is, amely elsősorban a mélységekből a magasságokba és vissza gyors hangnemugrásokon alapul. A legújabb számok, a Dystopia és az Anthem alatt magasra emelt kezek a bizonyíték, hogy a zenekar hajója a helyes irányba halad! A bal oldali karizmatikus gitáros, Schaffer komor és elszánt tekintettel vezényelte, úgy tűnik, éppen az ő megalkuvást nem ismerő határozottsága a zenekar körüli események igáslova, ami előrehúzza. A színpadon mind az öten farmerbe voltak öltözve, ami a metalvilágban nem túl gyakori jelenség, de úgyis félig megbocsátják nekik, mert végül is amerikaiak. Az Iced Earth a repertoárját többnyire epikus, kifejezetten atmoszferikus kompozíciókból építette fel, ebben a tekintetben az A Question of Heaven és a Watching Over Me szépen illeszkedett a játszott szettbe, a Pure Evil és az Iced Earth előadásával pedig a kezdeti, kifejezetten speed metalos korszakuk hívei is megkapták a magukét. Amikor a közönség közé már szétdobálták az emléktárgyakat, a főszervező felemelt hüvelykujja jelezte, hogy még van néhány plusz percük, így búcsúzóul még lecsaptak a The Hunterrel. Fantasztikus fellépés, a végén Stu a fejünkbe verte a híres mottót: „Each and every one of you is heavy fuckin’ metal”!!!
A Bang Your Head tizenhetedik kiadásának nagy fináléjáról az Accept gondoskodott, a legtradicionálisabb heavy metal örökség megtörhetetlen képviselői. A fesztivál ápolja azt a hagyományt, hogy az egyik főszereplője mindig német származású, így a solingeni legendás metalosok már másodszor három év alatt foglalták el ezt a helyet. Ha két éve a fellépést felvették és (részben) DVD-n kiadták, a mostani találkozás lazább jellegű volt, az ötös a színpadon habozás nélkül kitört a béklyóból, és a hazai közönség előtt szó szerint szétszáguldotta a színpadot.
Az elmúlt három évben az Accept hihetetlen utat járt be. A visszatérése minden várakozást felülmúlt, így a németek 2013-ban jól megolajozott gépezetként működnek, amelyet a történetük legjobb építőkövei alkotnak! Marko Tornillo (ének), Wolf Hoffmann (gitár) és Peter Baltes (basszusgitár) fiatalos pajkosságán a színpadon, főszereplőként, egy fele annyi idős zenekar sem szégyenkezne, így a Restless and Wild és a Losers and Winners halhatatlan fadöntő riffjeinek menetelése mellett nem csoda, hogy az első sorokban a közönség úgy működik, mintha elvesztette volna az uralmat az agykérge fölött! A nyolcvanas évek klasszikus slágerei mellett az Accept az idő jókora részét a visszatérő korszak dalaival töltötte ki. A kilencvenes évek egy sor egy fokkal gyengébb albuma után a szünet láthatóan elég hosszú volt ahhoz, hogy a zenekar kreatív oldala megfrissüljön, és kiadjon két magasztalt albumot, a „Blood of the Nations” (2010) és a „Stalingrad” (2012) címűt, amelyek dalai hangulatilag a koncert során még tovább fokozzák a Wolf Hoffmann / Herman Frank páros hatstrunás hangszereiből dübörgő ősi energiát. A fellépés közepének egyik leg monumentálisabb pillanata így a Stalingrad előadása volt, amikor a hangszeres rész végén Tornillo kisietett a színpadra, és az Accept zászlót lengette a fejünk fölött. A bácsik a színpadon úgy élvezik, mintha utoljára játszanának. A boldogság mosolyai, amelyek már a dobfelszerelés mögött, Stefan Schwarzmann arcán kezdődnek, krónikusan átragadtak a többiekre, akik dinamikus fellépéssel újabb életet leheltek a játszott dalokba. A frontember, Mark Tornillo mókás, mint mindig! Apró testalkatával a elődjére, Udo Dirkschneiderre emlékeztet, de a nyűgös megjelenéséhez képest ő maga a pozitív energia megtestesítője, amely öreg korára láthatóan az Accept állandó kísérőjévé vált. Egyedül a dalok közötti helyzet komikus, mivel az amerikai származású frontember az egyes szavakon kívül nem beszél németül, így a legnagyobb német metalzenekar (oké, hagyjuk egy pillanatra békén a Scorpionst) megszólításai Németország szívében… angolul hangzanak el. A hosszabb hangszeres kirándulások alatt Tornillo háttérbe húzódott, és a teret rendszerint a színpad jobb oldalán álló harcostársnak, Hoffmannak hagyta, aki így a Bulletproof alatt Baltesszal közösen valamelyest naivan mulatságos előadást tartott a népnek. Közben a színpadra leszállt az éjszaka, a kulisszát pedig az Accept a vasrepertoárja kiszolgálására használta ki, amelyből nem hiányozhatott a Fast as a Shark, a Metal Heart és persze a Balls to the Wall. Átélni egy Accept-menetelést a tizenkétezer fős német közönség előtt – egyszerűen megfizethetetlen!
Az Accept előtt és után a szomszédos csarnokban a kultikus német thrash metalosok, az Exumer és gothic death metalos kollégáik, a Crematory is tombolt, de a leírhatatlan tömeg és a háromnapos fesztiváleseményektől felgyülemlett fáradtság megtette a magáét – a zenekaroknak ezt természetesen az első adandó alkalommal jóvá fogjuk tenni!
Setlist
HELL:
1. Overture (Themes From ‘Deathsquad’)
2. Let Battle Commence
3. On Earth as It Is in Hell
4. The Oppressors
5. Blasphemy and the Master
6. Plague and Fyre
7. No Martyr’s Cage
—ráadás—
8. The Quest
MORGANA LEFAY:
1. The Source of Pain
2. Rooms of Sleep
3. Master of the Masquerade
4. Another Dawn
5. Hollow
6. Angel’s Deceit
7. I Roam
8. In The Court of the Crimson King
9. Maleficium
SANCTUARY:
1. Taste Revenge
2. Seasons of Destruction
3. Die for My Sins
4. Battle Angels
5. Frozen
6. World is Wired
7. The Mirror Black
8. White Rabbit
9. Soldiers of Steel
10. Future Tense
RAGE:
1. House Wins
2. Twenty One
3. Forever Dead
4. Straight to Hell
5. Feel My Pain
6. Soundchaser
7. Refuge
8. Higher Than the Sky
ICED EARTH:
1. Dystopia
2. Dark Saga
3. Pure Evil
4. Burning Times
5. I Died for You
6. V
7. A Question of Heaven
8. Anthem
9. Boiling Point
10. Watching Over Me
11. Iced Earth
————
12. The Hunter
ACCEPT:
1. Hung, Drawn and Quartered
2. Hellfire
3. Restless and Wild
4. Losers and Winners
5. Stalingrad
6. Breaker
7. Shadow Soldiers
8. Bucket Full of Hate
9. Bulletproof
(Wolf és Peter párbajával)
10. Pandemic
11. Princess of the Dawn
12. Up to the Limit
13. Fast as a Shark
————-
14. Metal Heart
15. Teutonic Terror
16. Balls to the Wall
Képgaléria
