Előadó: Cartoon
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 1999
Játékidő: 65:41
Értékelés: 4/5
A brazil Cartoon a progresszív zenészek igencsak különleges fajtájába tartozik. Zenei érzéke, amely túlmutat az egyirányú rockos tépésen, inkább viccek és poénok gyártására megy el, mint zenére. Nehogy félreértsd: a zenéjük, amely a rock, a klasszikus zene és a brazil ritmusok keveréke, mindenképp kiemeli őket a mai progresszív rock átlagából. Nem tartják magukat a kvartett szokásos felállásához, amely basszusgitárosból, dobosból, gitárosból, billentyűsből és énekesből állna (az éneket végül valamelyik már említett zenész látja el), hanem gyakran egzotikus hangszereket is bevetnek, mint a szitár, a szájharmonika, az ütőhangszerek, az esraj és társaik. A Cartoon ezért kifejezetten találó név egy olyan zenekarnak, amely nem veszi komolyan magát, közben mégis komoly zenét csinál.
Már az első lemezén, a „Martelo”-n komikusként mutatkozik be a brazil négyes: a szövegekben és magában a zenében is rengeteg a humor, a móka és a játékosság. A 1999-ben megjelent bemutatkozó album szövegei sajnos portugálul vannak, így a hallgatók többsége nem értheti őket, a zenészek mesterségét viszont éppen az mutatja, hogy a hangszeres játékkal és az ének színezésével mégis egyfajta viccé alakítják a zenélést. Olyan viccé, amelyen persze nem teszik magukat nevetségessé. A „Martelo” egyben egy albumtrilógia első része; szlovénul a martelo kalapácsot jelent, a fülünkben lévő három apró csont egyikét, amelyek lehetővé teszik a hallást, a trilógia másik két része pedig ennek megfelelően a „Bigorna” (üllő) és az „Estribo” (kengyel). A Cartoon ezzel is megmutatta, hogyan képzeli el komikusan a zenekar működését. Az album borítója és a booklet belseje rajzfilmnek van megtervezve, ijesztően vicces figurákkal, amelyek tovább erősítik a zenekarról alkotott képet a fejünkben. A zenekar komikumként való megítélése még a hallgatás előtt annyira erőssé válik, hogy hallgatóként már nem is tudjuk, mire számítsunk. Éppen ezért üt még nagyobbat a kiváló zene.
A „Martelo” egészen 11 számból áll, amelyek együtt több mint egy órányi zenét adnak ki. Már a címekben is rajzfilmhősök (illetve fantáziavilágok lakói) bukkannak fel, például a manó („Duendes”, az album második száma), régi, mitikus civilizációk, mint az inkák („E Verdade Sobre Os Inkos”, azaz „Az igazság az inkákról”, az album hatodik száma), meg „lovagiasabb” témák, például a szerelem („O Amor”, az album ötödik száma). Mindez megerősíti azt az utat, amelyre a zenészek a Cartoon megalakulásával léptek. Ezt az utat rendkívül eklektikus progresszív rockkal taposják ki, amely persze nem kevés óriásra támaszkodik a 60-as és 70-es évekből. A zene hangszeres szintje nagyon hasonlít a progresszív rock brit úttörőjére, a King Crimsonéra. A szövegekkel és a humoros betétekkel (a zeneiekkel is) viszont természetesen Frank Zappát követik, az amerikai komédiást, aki szüntelenül az amerikai kapitalista társadalmat csépelte.
A Cartoon mindenképp üdvözlendő újdonság nemcsak Brazíliában, hanem a progresszív zene tágabb világában is. A humor és az eklektikus progresszív rock ötvözésével irigylésre méltó örökséget építenek, ami már az első albumukkal sikerült. Ez persze csak a trilógia első része, ami a 20. század végén mindenképp örömteli hír volt annak a rajongótábornak, amelyet a zenekar addigra összeszedett. A „Martelo” az elejétől a végéig profin kivitelezett, ugyanakkor innovatív, és hű a zenekar elképzelésének lényegéhez. Az album borítójának és booklet-jének megtervezése, a számcímek, az ötletek zenei megvalósítása … Minden a legmagasabb szinten van összerakva, ami egy első lemeznél mindenképp lenyűgöző. Mindenesetre a zenei színtérnek egy olyan szelete, amelyet érdemes követni.
A brazil Cartoon a progresszív rockerek igencsak érdekes fajtája. Zenei tehetségük, amely messze túlmutat a rock egyirányú gitártépésén, inkább viccek és szójátékok gyártására megy el, mint zenére. Nehogy félreértsd: a zenéjük, amely a rock, a klasszikus zene és a brazil ritmusok keveréke, minőségben mindenképp jóval az átlagos mai progresszív rockzenekarok fölött van. Nem követik a megszokott normákat, mert a kvartettjük nem csupán egy basszusgitárosból, egy gitárosból, egy dobosból, egy billentyűsből és egy énekesből áll (az éneket végül valamelyikük látja el), hanem számos egzotikus hangszert is használnak, például szitárt, szájharmonikát, ütőhangszereket, esrajt és így tovább. A Cartoon ezért nagyon találó név egy olyan zenekarnak, amely nem veszi komolyan magát, mégis komoly zenét csinál.
A brazilok nagyon gyorsan komikusként állították fel magukat. A „Martelo” című debütáló albumuk tele van komikus, vicces, játékos zenével és szövegekkel. A bemutatkozó lemez, amely 1999-ben jelent meg, portugál nyelvű szövegeket tartalmaz, így a hallgatók többsége nem érti őket, a zenészek mesterségbeli tudása azonban abban rejlik, hogy a humort és a komikumot a hangszeres játékba és az énekhangba szőtték; a szöveg megértése nélkül is könnyen rájön az ember, hogy a zenészek viccelődnek. A „Martelo” a trilógia első részét képviseli; magyarul a martelo kalapácsot jelent, a fülünkben lévő három hallócsont egyikét, amelyek elengedhetetlenek a hallásunkhoz. A trilógia másik két albuma ennek megfelelően a „Bigorna” (az üllő) és az „Estribo” (a kengyel). Ez is a zenekar komikus lényegét mutatja. A debütáló lemez borítója rajzfilmnek van megtervezve, rengeteg komikus és horrorisztikus figurával, amelyek tovább erősítik a zenekar humoros képét. Mindezektől a szó szerint a hallgatók elé vetett benyomásoktól már nem is tudjuk, mire számítsunk a zenekartól. Éppen ezért ejt ámulatba még jobban a csodálatos zene.
A „Martelo” 11 számból áll, amelyek több mint egy órán át tartanak. Maguk a számcímek is gyakran tematikusak: rajzfilmfigurák és fantáziavilágok, például a manók („Duendes”, az album második száma); régi, mitikus civilizációk, például az inkák („E Verdade Sobre Os Inkos”, azaz „Az igazság az inkákról”, az album hatodik száma), és a lovagiasnak mondható témák, például a szerelem („O Amor”, az album ötödik száma). Az összes említett szám és téma azt az utat jelzi, amelyre a Cartoon lépett. Eklektikus progresszív rockjuk zenei útjuk alapja, rengeteg hatással a 60-as és 70-es évek legendás progresszív zenekaraitól. A hangszeres játékuk gyakran a King Crimson és Frank Zappa zenéjét idézi.
A Cartoon mindenképp friss fuvallat nemcsak Brazíliában, hanem a progresszív rock tágabb világában is. A humor és az eklektikus progresszív rock egyesítésével nagyon gyorsan mérföldkővé válnak; ezt már a debütáló albumukkal elérték. A „Martelo” persze csak a trilógia első része, ami a 20. század végén nagyon boldoggá tette a Cartoon rajongóit. Maga az album az elejétől a végéig professzionálisan készült, ugyanakkor innovatív, és a zenekar elképzeléseivel összhangban van. A borító, a számcímek, a zene … Minden a legmagasabb szinten van kivitelezve, ami egy debütálóalbumnál mindenképp lenyűgöző. Mindenképp a zenei színtér egy olyan szelete, amelyet érdemes megnézni.
Felállás
Khadhu – basszusgitár, ének, szitár, szájharmonika, akusztikus gitár
Bhydhu – dob, ütőhangszerek, ének
Khykho – elektromos és akusztikus gitár, ének
Boxexa – különféle billentyűs hangszerek, ének
Produkció
Cartoon
Számlista
1. Abertura (6:31)
2. Duend’s (5:18)
3. Tenho Todos Os Galhos Da Minha Ãrvore Voltados Para O Sol (7:52)
4. Estagnação (4:31)
5. O Amor (2:39)
6. A Verdade Sobre Os Incas (8:15)
7. Abre Seu Olho, Irmão (4:11)
8. Lágrimas De Vidro (9:59)
9. Tempo (5:17)
10. First Lake Conclusion (3:30)
11. Fechadura (7:26)
