Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: Castle Communications
Megjelenés: 1999
Játékidő: 62:28
Értékelés: 3.5/5
A legendás art rockerek, a Marillion, Nagy-Britannia legféltettebb zenei titka tizenegyedik stúdióalbumuk címének a lehető legfurcsábbat választották: „Marillion.com”, a zenekar hivatalos weboldaláról elnevezve, ami a lemez születésének körülményeit ismerve szinte magától értetődő. Az aylesburyi kultikus ötös ugyanis a felvételek megkezdése előtt újszerű akcióba fogott, és a weboldalán felhívta a rajongókat, hogy segítsenek finanszírozni a Castle Communicationsnél megjelenő harmadik, egyben utolsó albumukat. A hívek válasza minden várakozást felülmúlt, a „marillion.com” kereskedelmi sikere viszont az átlag alatt maradt, hiszen ez volt az első lemezük, amely nem került be a brit lista első 40 helyére. Ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy ehhez az albumhoz nem adtak ki egyetlen hivatalos kislemezt sem. Végül a „Deserve” lett a promóciós kislemez, a „Rich” pedig külön kislemezként jelent meg a brazil rádiók számára. A Marillion úgy hálálta meg a „Marillion.com” finanszírozásában segítő hűséges rajongók támogatását, hogy a fotóikat közölte az album füzetében.
A zenei eredmény elég vegyes lett, és az igazság az, hogy a „marillion.com” a zenekar kevésbé ihletett munkái közé tartozik, a „Built-in Bastard Radar” nevű nagy mellétrafálással együtt, miközben néhány szerzemény minősége alapján mégis a kultikus brit art rockerek életművének élvonalába tartozik. A „Marillion.com” tele van kockázatos, bátor műfajok közti kísérletezéssel, és tulajdonképpen kellemes meglepetés, hogy az album egészében véve mégis nagyon szolid teljesítmény. A kiváló záró eposzon, a „House”-on például dance-szel/trip hoppal és jazz fusionnel kísérleteztek, ami meglepően jó végeredményt hozott. A „House”-on és a „Deserve”-ön vendég fúvósokat (szaxofon, trombita) szólaltattak meg, vagyis ez a Marillion legjazzesebb albuma, még ha ezek az elemek roppant „szégyenlősek” is.
A szövegek megírásában Steve „H úr” Hogarth énekesnek ismét a régi munkatársa, John Helmer segített. Neki ez volt az utolsó közös munkája a Marillionnal egészen 2012-ig, amikor a „Pour My Love” szövegét írta. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a „Marillion.com” hangzása nagyon jó, a maga korában modern produkció, valójában jóval jobb, mint az igencsak átlagos elődé, a „Radiation” (1998), hiszen a tagok összeálltak a kultikus zenésszel és producerrel, Steven Wilsonnal (Porcupine Tree, No-Man, Storm Corrosion, Blackfield). Hozzátehetjük, hogy Wilson 1997-ben zenészként, zeneszerzőként és producerként dolgozott a Marillion egykori énekesével, Fish-sel.
Az biztos, hogy a „marillion.com”-ot véletlenül sem lehet monotonitással vagy a már hallottak ismételgetésével vádolni: minden dal külön fejezet, az artisztikus eklektika teljesen egyedi megtestesítője. A komplex és meglehetősen rejtélyes „A Legacy” az első másodpercek után azt a megtévesztő benyomást kelti a hallgatóban, hogy az album lassú nyitánya, aztán az első átmenet után energikus vizekre fordul, ahol Steve Rothery erőteljes gitárfrázisa uralkodik. A többszólamú refrén H megható éneke ellenére kissé monotonnak hat, de Rothery és főleg a billentyűs Mark Kelly a változatos szintetizátorszövetekkel gondoskodik róla, hogy az alapvetően elég átlagos szerzemény többszöri hallgatás után mégis jóval szerethetőbbé váljon.
Érezhetően érdekesebb munka – egy átlagos Marillion-lemezhez képest – az igencsak ütős art rocker „Deserve”, ahol az energikus szaxofon- és trombitaszólamok, valamint Pete Trewavas komplex basszusmenetei lepnek meg. Ez a kombináció egy csipetnyi jazz fusiont és glamet is visz a szerzemény szerkezetébe, ami kissé a legendás Roxy Music szellemét idézi. A kifejezetten ambientes, dallamos power ballada, a „Go!” is érdekes kísérlet: H szívszorító éneke itt különösen kifejező, a rétegzett szintetizátorszövetek és a 12 húros gitáron pengetett finom akkordok pedig a hipnotikus refrénben csúcsosodnak ki. A magával ragadó epikus zárlat sem marad el. Ez egyike az album azon dicséretes pillanatainak, amelyek kézzelfogható bizonyítékát adják, hogy a Marillion véletlenül sem veszítette el a bájos dallamok megalkotásához való régi, kifinomult érzékét, és a beleérző hallgatót a varázsával egy pillanat alatt egy párhuzamos világba repíti.
A szolid, de nem túl izgalmas „Rich” funky dallamával és kézcsapásaival a „marillion.com” többi részéhez képest szinte poprockos, teljesen könnyed szerzemény, és megint valami teljesen új a Marillion addigi dalszerzői életművében. A sláger-potenciál ott van, de az energikus gitárszólamok, a sok Hammond-orgonás játszadozás és H komplex, időnként szinte fintorgó éneke együtt még mindig túl kísérletinek hat ahhoz, hogy a dal valaha „véletlenül” valamelyik kereskedelmi rádióba kerüljön. Ambientben jóval mélyebb alkotás a remek power ballada, az „Enlightened”, amely a 12 húros gitár finom akkordjain és H melankolikus hangján lebegve megragadja egy érett banda lelkét, amely valóban hatalmas utat járt be, és számos megdöbbentő hangzásbeli fejlődésen esett át a különben fenséges neoprogrockos kezdetei óta.
A bizarr kemény alternatív rockos hibrid, a „Built-in Bastard Radar” – ahogy már említettük – messze a leggyengébb szerzemény a „Marillion.com”-on, és a zenekar egész pályájának is az egyik leggyengébb pillanata. Az általános kaotikusságot és a kifejezetten ostoba szöveget a „mačotih” és „lovačah” témában még a hatalmas keményrockos gitárfrázis és a burjánzó Hammond-orgonaréteg sem menti meg. Ugyanez igaz H vokóderen átküldött éneklési grimaszolására, ami teljesen felesleges, és az ún. MTV-generáció átlagízléséhez való sikertelen kiszolgálási kísérletre emlékeztet. Szerencsére az album többi része magas színvonalú, és a rossz szájízt gyorsan helyrehozza a kiváló power ballada, a „Tumble Down the Years”, amely a tartóelemet adó hangszereléssel még kissé a The Beatles klasszikusát, a „Here Comes the Sun”-t is felidézi, főként pedig pozitív hangulatával, derűs akusztikusgitár-dallamával és dallamos refrénjével a H-korszak néhány legjobb korábbi pillanatát juttatja eszünkbe.
A kifejezetten kísérletező és ambiciózus „Interior Lulu”, amelyben a Marillion emlékeztet rá, hogy szívében-lelkében még mindig elsősorban progresszív rockzenekar, a lassú, kissé álmos nyitórész – tele számos szokatlan ritmikai variációval – ellenére egészében nagyon érdekesre sikerült, és a „marillion.com” jobb pillanatai közé tartozik. Az első átmenet után váratlan fordulat következik: tüzes, kaotikus szekció jön, amelyben a perzselő gitárszólamok és a régi motoros, Ian Mosley dühös dobpergései uralkodnak. H úr ismét kiváló szívszorító szövegíróként. A középső rész, Rothery gitárszólójával az élen, igazi fülnek való lakoma, és a „Marillion.com” egyik ambientes csúcspontja. Ezt csak a záró, éteri trip hopos fojtogató, a „House” szárnyalja túl, amely leírhatatlan melankóliájával, a felkavaró trombitaszólamok szárnyán a Marillion addigi kísérletező életművének új mérföldköve, és egyúttal az egyik legjobb albumzárlat a zenekar lemezei közül. Itt különösen Kelly remekel a rétegzett szintetizátorszövetekkel, amelyekkel kifejezetten melankolikus atmoszférát teremt, valamint Hogarth, aki rendkívül érzelmes énekteljesítményével ismét bebizonyítja, miért az egyik legjobb artrock-énekes.
A Marillion a „Marillion.com” albummal az egyik legfurcsább stúdiókísérletét hozta össze: nem hibátlan lemez, de a számos ragyogó pillanat, benne bátor és magával ragadó kirándulásokkal az addig felfedezetlen hangzásvilágokba, bőven felülmúlja a hiányosságait. Egyes daloknál jól érezni, hogy a Marillion akkoriban teljes erőből élvezte a kísérletezés szabadságát és az artrock határainak feszegetését, ugyanakkor még mindig szerette volna legalább egy részét élvezni és felújítani a korábbi kereskedelmi sikernek, többek közt úgy is, hogy meghódítja a fiatalabb generációk szívét, akik a Marillionra nem a nyolcvanas évek neoprogrockos attrakciójaként emlékeztek. Kereskedelmi és hangzásbeli téren a „Marillion.com” – az elődjéhez, a „Radiationhöz” hasonlóan – ezt nem érte el. Hangzásban csak 2001-ben sikerült nekik az „Anoraknophobia” kiadásával, amely kereskedelmileg sikertelen volt, de a rajongók körében ma is az egyik legkedveltebb albumuk.
Felállás
Steve Hogarth – ének, billentyűs hangszerek, ütőhangszerek
Steve Rothery – gitár
Pete Trewavas – basszusgitár
Mark Kelly – billentyűs hangszerek
Ian Mosley – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Ben Castle – szaxofon a „Deserve”-ön
Neil Yates – trombita a „Deserve”-ön és a „House”-on
Andy Rotherham – kiegészítő kézcsapás a „Rich”-en
Produkció
Marillion és Steven Wilson
Számlista
1. A Legacy (6:16)
2. Deserve (4:23)
3. Go! (6:11)
4. Rich (5:42)
5. Enlightened (4:59)
6. Built-in Bastard Radar (4:52)
7. Tumble Down the Years (4:33)
8. Interior Lulu (15:14)
9. House (10:15)
