Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: It Bites
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2012
Értékelés: 4.5/5
A „Map of the Past” az It Bites, a legendás prog pop rock fúziósok pályafutásának első koncepcióalbuma. A zenekar a 2006-os felállásváltás és a remek „The Tall Ships” (2008) után valóságos újjászületést él át. Sok régi hívének eszébe sem jutott volna, hogy a csapatnak az előző lemezen és a koncerteken is ilyen sikerrel sikerül majd az átmenet az új alkotói korszakba. A karizmatikus eredeti gitáros-énekest, Francis Dunnery-t ugyanis nem volt egyszerű leváltani, mégis több mint sikeresen pótolta a legalább annyira, sőt még tehetségesebb John Mitchell a neo prog rockos Arenából (az örök munkamániás egyébként számtalan zenekarral és projekttel való együttműködéséről is ismert), a basszusgitáron pedig Dick Nolant meggyőzően váltotta Lee Pomeroy.
A „Map of the Past” lemezen John Mitchell szerzői hatása – aki mára meggyőzően bebizonyította, hogy a zenekar színpadi és ötletgazdai vezére – még érezhetőbb. Mitchell ismét megmutatta, hogy multiinstrumentalista: az éneklés, a gitározás, az aranzsmánok és a szövegek többségének megírása mellett meggyőzően kipróbálta magát hegedűn is. Az éneke, amelyben soha nem titkolta a legendás Peter Gabriel (ex-Genesis) erős hatását, az előző albumhoz képest még többet fejlődött, ami valóban lenyűgöző, főleg azoknak, akik emlékszünk szerény énekesi kezdeteire a saját alter rock zenekarában, a The Urbane-ben.
A „Map of the Past” alapvetően kifejezetten melankolikus album, amelyben a dallam, az It Bites hosszú évek óta ápolt hagyományának fontos részeként, kulcsszerepet játszik. A power balladák és a szimfonikus rockos „gyújtózsinórok” közötti egyensúly, ahol Mitchell gitárja veszi át a kezdeményezést, ezúttal is nagyon jól eltalált. A lemez dalai szépen átfolynak egymásba, így meggyőzően mesélik el a messzi múltból származó világ koncepcióját, amelyet egy régi családi fénykép felbukkanása ihletett. Főhajtás ez a 19. és 20. század fordulója előtt, a viktoriánus kor végének időszaka előtt, és a „hétköznapi” emberek sorsára összpontosít, akik fontos történelmi események sodrába kerültek (búr háborúk, a Titanic elsüllyedése, az 1. világháború stb.).
Az albumról tehát nem hiányzik a klasszikus brit patriotizmus, ami manapság, az általános, a zenére is kiterjedő amerikanizálódás korában még a közmondásosan hazafias briteknél is meglehetősen ritka jelenséggé vált. Az It Bites egészséges és erőltetetlen módon fejezi ki hazafias lelkesedését, vagyis a pátosz és a brit imperializmus csodálatának leghalványabb nyoma nélkül, szóval nem kell attól tartani, hogy a szövegek hallgatása közben bárkinek is felfordulna a gyomra. Egyedül a zenekar jellegzetes, kópés humorát hiányolhatja sok régi rajongó, amely az eddigi albumok elválaszthatatlan része volt. Mitchell felállásával ebből a szempontból sokat komolyodtak, ami egyrészt jó, mert a nagyobb hangulati érettség bizonyítéka.
A „Map of the Past” remekül eltalált, egymást kiegészítő koncepcionális nyitánnyal és zárlattal rendelkezik, amelyhez az It Bites régi rádióműsorok részleteit használta fel, és úgy szólnak, mintha valami „ősrégi” korszak hanglemezére vették volna fel őket. Az album elmélázós természete már a nyitó power balladában, a „Man in the Photograph”-ban megmutatkozik, amely a koncepció és a katonát ábrázoló borító fő ihletforrása. Mitchell éneke nosztalgikus pátosszal telített, miközben a háttérben ünnepélyes szimfonikus aranzsmánok hömpölyögnek John Beck billentyűs jóvoltából. Az első hangulati kontraszt az ütős „Wallflower” érkezésével jön el. Ez egy hatalmas gitárriffre épülő szerzemény, amely a háttérben megszólaló összetett szintetizátor-textúrák révén nem titkolja neo prog rockos báját. Mitchell közben méregerős ecetes bort tölt a pohárba, és idealista módon a viktoriánus Anglia legsötétebb zugaiba merészkedik. A címadó dalt optimista hangulat járja át, és ez az a pillanat, amikor az It Bites egy rövidebb hangszeres szakaszban először mutatja meg kivételes technikai tudását és összeszokottságát. Mitchell énekes interpretációja ismét kiváló, a dallamos refrénben pedig remek kísérő vokálharmóniák támogatják.
A „Clocks” békés, szinte „téli” hangulatú, mert a háttérben végig finom aranzsmánok hömpölyögnek, miközben az erőteljes gitárfutamok és az egyik legtehetségesebb korunkbeli prog rock zenész kifejező éneke gondoskodik a bőséges varázslatról. Kár csak, hogy a refrén kissé túl repetitív ahhoz, hogy a dal egésze kiemelkedhessen a kijelölt power balladás keretek közül. A „Flag” a „Map of the Past” összes szerzeménye közül minden kétséget kizáróan a leginkább az It Bites nyolcvanas évekbeli „aranykorát” idézi, vagyis a prog és a pop rock ideális fúziója, dallamos aranzsmánok és összetett ritmikai finomságok egyesítésével. A „The Big Machine” csúcspontját az epikus refrénnel éri el, pompás szimfonikus aranzsmánokat és ingerült gitárriffet tartalmaz. Mitchell ezúttal meglepően magas énekhangregisztereket ér el, amelyekhez korábban nem szoktunk hozzá. Az ütemében tisztességesen játékos „Cartoon Graveyard”-ban Mitchell és társasága sikeresen ötvözi a klasszikus It Bites-féle huncut hangulatot a sötét szimfonikus árnyalatokkal, amelyek általában a neo prog rock csúcsát jelentő Arenára jellemzők.
A melankolikus „Send No Flowers” orgonás, szakrális aranzsmánokkal van felékesítve, ami a szöveggel együtt a fekete-fehér filmek brit, cukormázas hangulatát teremti meg, amikor a tiszt háborúba indul, és utolsó utasításait adja aggódó feleségének. A kissé depresszív hangulatot ügyesen beillesztett, szaggatott gitárfutamok fújják szét. A élénk színű szintetizátor-textúrákkal ízesített „Meadows and the Stream” kiérdemli az album legambiciózusabb és legösszetettebb szerzeménye címet, hiszen a drámai refrén mellett jó néhány érdekes ritmusváltást is tartalmaz, amelyek lenyűgözik a kultikus zenekar prog rockos oldalának minden kedvelőjét. A zongora finom hangjaira fektetett gyászének, a „The Last Escape”, amelyben Mitchell ismét megmutathatja, hogy az utóbbi időben ő fejlődött a legtöbbet art rock énekesként, ünnepélyes hangulatú, és nem hiányoznak belőle az ízléses hangszeres finomságok sem, ami különösen igaz az ínycsiklandó slide-gitárszólóra. A rövid akusztikus ballada, az „Exit Song” jól eltalált koncepcionális lezárás.
Az It Bites a „Map of the Past” lemezzel remek koncepcióalbumot alkotott, rendkívül szép, elmélázós hangulattal, amely a „régi szép idők” emlékét idéző természete ellenére korántsem csak a tipikus brit léleknek szól. Az alapvető ok, amiért az It Bites ezzel a lemezzel megerősítette a prog és a pop rockot sikeresen egyesítő magányos álmodozók egyedülálló státuszát, kétség sem fér hozzá, Mitchell énekes bravúrja és a gitárműremekek színes, sokszínű kínálata, miközben persze nem szabad szó nélkül hagyni hangszeres társai hozzájárulását sem, akik feladataikat ismét kiválóan látják el.
Felállás
John Mitchell (Arena) – gitár és ének
Lee Pomeroy (Rick Wakeman Band) – basszusgitár
John Beck – billentyűs hangszerek
Bob Dalton – dobok
Produkció
It Bites
Számlista
1. Man In The Photograph
2. Wallflower
3. Map Of The Past
4. Clocks
5. Flag
6. The Big Machine
7. Cartoon Graveyard
8. Send No Flowers
9. Meadow And The Stream
10. The Last Escape
11. Exit Song
