Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Roxy Music
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1979
Játékidő: 42:33
Értékelés: 4/5
A „Manifesto”, a kultikus brit art rockerek, a Roxy Music hatodik albuma, akik a közös tudatba leginkább a javíthatatlan énekes-csábító, Bryan Ferry zenekaraként vésődtek be, csaknem négyéves szünet után jelent meg, ennyi telt el ugyanis a stúdióelőd, a „Siren” (1975) óta. Ez az idő elsősorban Ferry egyre sikeresebb szólókarrierjének építésével telt, és közben távozott a basszusgitáros John Gustafson (a „Manifesto” lemezen a John Wettonnal folytatott rövid koncertepizódok után Alan Spenner és Gary Tibbs vette át a helyét), valamint a zseniális hegedűs-billentyűs, Eddie Jobson is, akit a korábban a Warm Dustban és az Ace-ben játszó billentyűs, Paul Carrack pótolt, „az aranyhangú ember”, aki később a Mike + The Mechanics kiváló énekeseként lett híres.
A zenekar többi része a nagy főnök Ferry, valamint a „szezonális” zenészek, Carrack, Tibbs és Spenner mellett „szokásos” volt, vagyis az eredeti gárdából állt, ami azt jelenti, hogy az egyes kompozíciók csontvázán belül ismét bőven jutott tér korának egyik legkreatívabb gitárosának, Phil Manzanerának, miközben fontos szava volt a megzabolázhatatlan szaxofonos-oboás Andy MacKaynek és a mindig megbízható dobosnak, Paul Thompsonnak is, akinek ez volt az utolsó Roxy Music albuma.
A stílusváltás, amely ez idő alatt végbement, a „Manifesto” lemezen több mint szembeötlő volt, hiszen szinte minden korábbi glam rock elemet levetkőztek, és a hangzásukba beszippantottak jócskán változatos new wave és disco trendeket, amelyek akkoriban az éter hullámait diktálták. Ferry énekstílusa is érezhetően megváltozott, mind a vokális megközelítésben, mind az egyes szövegek tolmácsolásában, hiszen minden korábbinál inkább a szelídebb vokális harmóniákra esküdött. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a „Manifesto”, amelyet a Roxy Musicra jellemző, modelles és glamúros, Ferry személyes választása szerinti borító díszít, ne tartogatna rövidebb kísérletező pillanatokat, amikor a félig táncos ritmusok, kacér gitárharmóniák és játékos szaxofonaranzsmanok közül előbukkannak a prog rock gyökerek is.
Hogy a Roxy Music még közel sem mondott le a pentatonikus ritmikai árnyalatokkal való „vacakolásról”, már a címadó dalon hallatszik, amely messze a legkísérletezőbb szerzemény az egész „Manifesto” lemezen: a bevezető két perc teljesen instrumentális, Manzanera különc gitárimprovizációival és a frenetikus basszusvonalak csibészes zörgésével. A titokzatos, kissé keleties hangulat a hangsúlyos basszusvonalakkal az egész kompozíción végigvonul, még akkor is, amikor beszáll Ferry álmos és szokatlanul ingerülten csengő hangja. Az album nyitányán így leghalványabb benyomása sincs annak, hogy Ferry és társai akkoriban aktívan rádióslágerekre vadásztak.
A meglehetősen bizarr new wave/post-punk kísérlet, a „Trash”, amely a „Manifesto” meggyőzően leggyengébb dala, butaságokkal a tinédzserkori hormonlázról, lett az album első kislemeze, ami végül megbosszulta magát a zenekaron, hiszen váratlanul hideg zuhanyt jelentett. Kereskedelmi eredménye ugyanis jócskán elmaradt a várakozásoktól. Annál jobban teljesített kislemezként a feltűnően átalakított, jóval rockosabb és discósabb változatban megjelent kiváló „Angel Eyes”, amelyben Ferry elbűvölő énekmegközelítése a disco ritmusok és a pajkos szaxofon mellett végre teljes pompájában kibontakozik. A brit lista 4. helyéig jutott, és ezzel a „Manifesto” második legsikeresebb kislemeze lett.
A bájos „Still Falls the Rain” című dalban is, ahol Mr. Ferry ismét ragyog a tipikus angol piperkőc eljátszásában (ezt egyébként nem is kellett játszania, hiszen ez volt az életstílusa), a Roxy Music új, a rádióhullámoknak sokkal barátságosabb arca hallatszik táncos, disco ritmusokkal, „karibi” ütősökkel, szellemes szaxofonbetétekkel és melankolikus gitárfutamokkal. A „Stronger Through The Years” című new wave csemegén, a „Manifesto” egyik csúcspontján a Roxy Music nem fukarkodik az art rock hangzásirányokkal: nem hiányoznak a gazdag basszus- és gitárimprovizációk, miközben Ferry Carrack billentyűs háttere mellett erőteljes központi dallamot épít. A közbeeső instrumentális részek, amelyekben az akkori időkhöz képest haladó szintetizátoreffektek sem hiányoznak, egy pillanatra a korai prog rockos napokat idézik. Jóval kevésbé izgalmas a kissé unalmas „Ain’t That So”, a pub rock és a new wave keveréke, amelynek halovány a refrénje, miközben MacKay szellemes szaxofonvariációi sokkal ihletettebben szólnak.
Ezt követi a kiváló pop rock szerzemény, a „Dance Away”, a nagy sláger, amely a brit lista 2. helyéig jutott, és minden bizonnyal az album legismertebb dala. Ennek az felejthetetlen örökzöldnek eredetileg Ferry „In Your Mind” (1977) szólóalbumán, majd annak utódján, a „The Bride Stripped Bare” (1978) lemezen kellett volna megjelennie, de a véletlenek összjátéka folytán a „Manifesto” végén landolt, és a Roxy Musicnak az évtized végének egyik legnagyobb slágerét hozta. Itt teljes kibontakozását éri el a „késői” Roxy Music szerzői, produceri és lírai zsenialitása, hiszen Mr. Ferry tollpihe-könnyedséggel formál hipnotikus dallamot, amelyben nosztalgikus vokális harmóniák, melankolikus gitárfutamok, komplex basszusvonalak és romantikus billentyűs aranzsmanok uralkodnak. A new wave, a disco és a prog rock elemek táncos lüktetésű, romantikus pop rock dalban olvadnak egybe, amely mai napig lenyűgöz nosztalgikus hangulatával.
Az ugyancsak remek „My Little Girl” című dalban Manzanera és MacKay dallamos variációkkal tűnik ki különösen, miközben Ferry énekesi teljesítménye ismét külön kategória. Hiába a dal lényege a nosztalgikus refrén és a szellemes szaxofonaranzsman, amelyet pályafutása egy szakaszában egy David Bowie sem utasított volna vissza, ritmikailag meglehetősen összetett szerzeményről van szó. A szombat esti láz táncra csábítója, a „Cry, Cry, Cry” tiszta disco kísérlet női kísérő vokális harmóniákkal és jó kereskedelmi potenciállal, bár kislemezként nem jelent meg. Könnyedén ott lehetne Ferry szólóalbumán is. A melankolikus ballada, a „Spin Me Round” Ferry mélyen önreflektív énekbemutatójával és finom szimfonikus aranzsmanjaival szolid zárása ennek a stílusában meglehetősen skizofrén, de azért nagyon jó albumnak.
A „Manifesto”, a Roxy Music későbbi, „új hullámos” korszakának első fecskéje átmeneti albumnak is tekinthető, hiszen Mr. Ferry és csapata néhol még ide-oda tévelyeg a régi és az új hangzásirány között, mégis sikerült megalkotniuk egy újabb kiváló art rock dokumentumot, amely viszonylag jól átvészelte az idő próbáját. Bár a minden hájjal megkent énekes, aki ebben az időszakban (a hetvenes évek végén) még nem heverte ki teljesen, hogy Mick Jagger elcsábította akkori menyasszonyát, a híres amerikai modellt, Jerry Hallt, szólókarrierje nagy kereskedelmi virágzását élte, sem ő, sem a Roxy Music többi tagja nem számított arra, hogy a következő három évben „világnévvé” válnak, és művészi, valamint kereskedelmi értelemben mindent felülmúlnak, amit a hetvenes években alkottak.
Felállás
Bryan Ferry – ének és billentyűk
Andy MacKay – oboa és szaxofon
Phil Manzanera – gitár
Paul Thompson – dobok
Paul Carrack – billentyűk
Gary Tibbs – basszusgitár
Alan Spenner – basszusgitár
VENDÉGZENÉSZEK:
Rick Marotta – dobok
Steve Ferrone – dobok
Richard Tee – zongora
Produkció
Roxy Music
Számlista
1. Manifesto (5:29)
2. Trash (2:14)
3. Angel Eyes (3:32)
4. Still Falls the Rain (4:13)
5. Stronger Though the Years (6:16)
6. Ain’t That So (5:39)
7. My Little Girl (3:17)
8. Dance Away (3:48)
9. Cry Cry Cry (2:55)
10. Spin Me Round (5:15)
