Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Styx
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 1990
Játékidő: 42:35
Értékelés: 3.5/5
Az amerikai prog rock/AOR úttörőinek számító Styxnak majdnem hét évre volt szüksége, hogy tizenkettedik stúdióalbumával, az „Edge of the Century”-vel kimásszon abból a mélyrepülésből, amelyet a karrierjét tökéletesen saját lábba lövő „Kilroy Was Here” (1983) okozott. A robotokról szóló, félresikerült koncepcióalbum miatt az egykor igen sikeres csapat majdnem végleg a múlté lett. Ezalatt megrázta őket Tommy Shaw gitáros-énekes (ideiglenes) távozása, aki a nagy sikertörténetük egyik kulcsembere volt, amikor a hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek elején az amerikai listák élén álltak. Shaw ugyanis a „Kilroy Was Here” turné lezárultával szólókarrierbe kezdett, majd 1990-ben Ted Nugenttel egyesítette erőit a rövid életű Damn Yankeesben.
Az (ideiglenes) pótlása a multiinstrumentalista Glen Burtnik lett, aki szólóelőadóként a Styx akkori kiadójánál, az A&M-nél volt szerződésben. Burtnik, a későbbi The Orchestra (egykori ELO-tagokból álló formáció) tagja, Shawéhoz hasonló hangszínnel rendelkezett, gitárjátéka azonban nem érte el elődje virtuóz mélységeit. Nem csoda hát, hogy Shaw várható visszatérése miatt ez maradt az egyetlen megmozdulása hivatalos Styx-tagként egészen a „Cyclorama” (2003) megjelenéséig. Az „Edge of the Century” volt a peches eredeti dobos, John Panozzo utolsó albuma is: ő hat évvel később veseelégtelenségben meghalt, ami különösen megviselte a testvérét, az eredeti basszusgitárost, Chuckot.
Az újjászületett Styx az „Edge Of the Century”-n tele van új lendülettel. Néhány keményebb rockos kivételtől eltekintve szinte teljes fordulatot vesznek az AOR/pop rock vizekre, jó adag többé-kevésbé émelyítő power ballada kíséretében, és kezdték magukba szívni az akkori glam metal szín bizonyos hangzásbeli hatásait is, noha az már lassan búcsúzott az uralkodó rádióhullámoktól. Mégis kiderült, hogy a Styx a hosszú távollét után is vonzó maradt az amerikai piacon, hiszen az „Edge of the Century” hozott egy sikerszámot a „Show Me The Way” képében, amelyet az amerikai katonák az öbölháború alatt a saját indulójukká fogadtak. Néhány rádió az említett dal átdolgozott verzióját is játszotta, amelyben – tipikusan amerikai módra – a katonák gyerekei is énekeltek. A másik két kislemez, a „Love Is the Ritual” és a „Love at First Sight” nem érte el hasonló sikert, és bár az album aranylemez lett, a Styx a turné után ismét egy hatéves pihenőre vonult.
A legtöbb szerzemény középpontjában a billentyűs, énekes és hangszerelő Dennis DeYoung állt, ami Shaw távozása után nagyjából várható volt, de jó ötletekkel járult hozzá Burtnik, az eredeti gitáros-énekes James Young és a külsős közreműködők, Plinky, Bob Burger és Ralph Covert is. A már említett „pop metálos” induló, a „Love Is the Ritual” az úgynevezett MTV-generáció kamaszos energiájával van átitatva, amit az új tag, Burtnik biztosít főénekesként, akinek hangszíne szinte már pofátlanul emlékeztet Tommy Shawra. A DeYoung által jegyzett kiváló produkció már az első másodperctől érződik, és gondoskodik róla, hogy az „Edge of the Century” dalainak többsége sokkal jobban kiállja az idő próbáját, mint azt várnánk.
A nagy sláger, a „Show Me The Way” tökéletesen jellegzetes DeYoung-féle power ballada, amilyeneket ez a nagy katolikus áhítatú fickó a múltban is sikerrel kovácsolt. Nem meglepő hát, hogy a hatalmas vokális harmóniák, a billentyűs vezényletével szóló magabiztos gitárfutamok és az éteri zongoraaranzsok szárnyán egy pillanat alatt levesz a lábáról érzékeny lelkeket – például a korábban említett amerikai katonákat. Szövegileg ez megint egy tipikus, émelyítő és patetikus mese az „amerikai álomról”, így a szöveg hallgatását erősen nem ajánljuk.
A címadó dal ritmikailag alaposan felpörgetett dallamos rocker, amely naivan idealizál néhány kulcsfontosságú, a kilencvenes évek elejéről származó történelmi eseményt, például a berlini fal leomlását. Burtnik ismét úgy szól, mint valami arrogáns kölyök, miközben Younggal sikeresen adogatják egymásnak a gitárszólamokat, DeYounggal párosban pedig meggyőzően építenek fel fülbemászó vokális harmóniákat. A „Love At First Sight” émelyítően szerelmes power ballada, amely nagyon jó szimfonikus hangszerelést, ízléses gitárvariációkat és remek DeYoung-énekteljesítményt tartalmaz, a szöveg viszont tökéletes AOR-közhely, amitől az átlagos hallgató cukorsokkot kap.
Az „All In a Day’s Work” meglehetősen érdektelen, akusztikusgitáros szerelmes ballada, amelyből ismét nem hiányzik a tipikus amerikai patetikusság, főként Burtnik „sírós” éneke miatt, noha hangszeres és vokális szempontból, ahogy várható, kiváló szinten van lejátszva. A „Not Dead Yet”, amelyet az indie zenész Ralph Covert írt, viszonylag szórakoztató kemény rocker, amelyben DeYoung sikeresen romlott énekes csibésszé változik, még ha a ritmikai árnyalatok ezúttal elég egyenesek is, és a hallgató megint tökéletesen hülye szöveggel találja szemben magát.
A „World Tonite” egy újabb kissé temperamentumosabbra sózott szerzemény ütős gitárfrázisokkal, amelyből nem hiányoznak az érdekes szintetizátor-díszítések és a hatalmas vokális harmóniák sem. Burtnik megint Shaw énekes klónjává válik, és csibészes előadásával úgy szól, mint az akkor már „elkárhozott” hair metal nemzedék igazi idolja. A „Carrie Ann” bár ismét egy szerelmes power ballada kétségbeejtően átlátszó, patetikus szöveggel, mégis az album legkifinomultabb balladája, amely egyszerűen lenyűgöz hipnotikus refrénjével és a központi zongoraaranzzsal. DeYoung, aki a fő „bűnös” volt abban, hogy a Styxot a hetvenes években a Queenhez hasonlították, itt a gazdag kísérő vokális harmóniák segítségével ismét átkozottul sikeresen változik át énekes „díváva”, és közben néhány igen ízléses szimfonikus variációt is felvonultat.
A kiváló dallamos rocker, a „Homewrecker” az egyetlen szám, ahol James Young, a piszkos dallamok örök kedvelője is mikrofonhoz jut. Ezúttal tehát nem hiányoznak az ütős gitárfutamok és az erőteljes dobátvezetések, miközben a szőke gitáros, ezúttal főénekesként, hatékonyan szidalmaz egy újabb pofátlan szívtiprót. A hatalmas refrén felturbózott szintetizátorszólamokkal van átitatva, és valahogy meglepőnek tűnik, hogy ez a dal nem hagyott mélyebb nyomot az akkori AOR-színtéren. Aztán mégis eszünkbe kell jusson, hogy az „Edge of the Century” megjelenésekor már 1990-et írtak. A záró szám, a nosztalgikus hangulatú „Back to the Chicago” megint egy pompázatos power ballada ünnepélyes zenekari hangszereléssel és soulos elemekkel, ami különösen igaz a régi billentyűs róka, DeYoung egy újabb fenomenális énekteljesítményére. A szöveg a zenekar visszatéréséről szól Chicagóba, ahol a Styx-sztori a hetvenes évek elején elkezdődött.
A Styx az „Edge of the Century”-vel a kilencvenes évek végén sikeresen tudatta a világgal, hogy még él, és még mindig képes jó zenét csinálni. Annak ellenére, hogy a „Show Me the Way” váratlanul nagy sláger lett, egyértelmű volt, hogy a legnagyobb kereskedelmi sikerek ideje lejárt, ezért a grunge-invázió kezdetén csaknem hétéves téli álmot választottak. Rendkívül sikeres módon csak 1997-ben tértek vissza, John Panozzo dobos halála után, amikor kiadták a „Return to Paradise” dupla koncertalbumot.
Felállás
Dennis DeYoung – billentyűk, ének
James Young – gitár, ének
Glen Burtnik – gitár, ének
Chuck Panozzo – basszusgitár
John Panozzo – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Michael Smith – szaxofon
Dan Barber – trombita
Mike Halpin – harsona
Ron Kolber – baritonszaxofon
Howard Levy – szájharmonika
Jon Negus – klarinét, szaxofon
Mark Ohlson – trombita
Joe Pusateri – ütőhangszerek
Producer
Dennis DeYoung
Számlista
1. Love Is the Ritual (3:48)
2. Show Me the Way (4:35)
3. Edge of the Century (4:20)
4. Love at First Sight (4:35)
5. All in a Day’s Work (4:11)
6. Not Dead Yet (3:32)
7. World Tonite (3:38)
8. Carrie Ann (4:26)
9. Homewrecker (5:12)
10. Back to Chicago (4:18)
