Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nektar
Kiadó: Ariola Records
Megjelenés: 1980
Játékidő: 39:00
Értékelés: 2.5/5
Mint oly sok más legendás, többnyire brit progresszív rockzenekar, amely a nyolcvanas évek kezdetén három különböző út közül választhatott – és egyik sem volt különösebben irigylésre méltó, legalábbis ami az artisztikus önazonosság megőrzését illeti (feloszlás az új zenei trendek miatt, alkalmazkodás ugyanezekhez a trendekhez teljes hangzásváltással, vagy kompromisszum a régi és az új irány között) –, a Nektar is behódolt az új zenei trendek követelményeinek. A többéves szétesés előtti utolsó inkarnációjuknak már alig volt köze space rockos gyökereihez.
A „Man in the Moon” megjelenésekor, amely a újraegyesülés előtt több mint húsz évig az utolsó albumuk maradt, a Nektar alaposan átalakította a hangzásvilágát, amely sokkal közelebb került a keményrock, illetve a melodikus rock kereskedelmileg behízelgő változatához, mint a progresszív rockhoz. A felvételek megkezdése előtt a zenekar soraiban ismét alapos átrendeződés zajlott. Elsőként visszatért az eredeti gitáros és énekes, Roye Albrighton, ami kétségkívül több mint üdvözlendő fordulat volt, hiszen amerikai utódja, Dave Nelson a vitathatatlan tehetsége ellenére rövid Nektar-korszaka alatt sem tudta meggyőzni a rajongók többségét. Roye-nak az egyetlen eredeti tagként Alan „Taff” Freeman billentyűs tartott társaságot, a ritmusszekció viszont váratlan változáson ment keresztül.
Az eredeti basszusgitárost, Derek Moore-t és az eredeti dobost, Ron Howdent a gyakorlatilag ismeretlen Carmine Rojas és David Prater váltotta. Az utóbbi kettő mindenesetre nem érte el elődei szintjét, de az album hangzásirányának teljesen megfeleltek, hiszen az nem igényelt túlzottan összetett ritmikai finomságokat. A „Man in the Moon” ugyanis jobbára pompázatos AOR power balladákból áll, amelyek között a lényegi különbség leginkább annyi, hogy más tempóban szólaltatják meg őket, és más mértékben ihletettek. A egykori hangzásbeli kalandozásból és improvizálásból gyakorlatilag semmi sem maradt.
Hasonló, jóval alapszintűbb és könnyedebb irányt egyébként már az elődje, a „Magic Is a Child” (1977) is kijelölt, mégsem hiszem, hogy bárki számított volna rá, hogy a Nektar már a következő projektjén rádióslágert akar majd írni. Néhol, főleg a hosszabb hangszeres részeknél, ahol Albrighton slide-játéka összefonódik Freeman éteri szintetizátor-textúráival, még mindig felfedezhető a klasszikus, progrockos Nektar, de az ilyen pillanatok inkább csak nosztalgikus emlékként szolgálnak az aranykorra.
A nyitó „Too Young To Die” rengeteg szintetizátoros hangszereléssel és többszólamú refrénnel, egy alapszintű keményrockos motívumra építve alaposan bemutatja a zenekar új, melodikus rockos arcát. Az album számai közül ebben van a legnagyobb slágerpotenciál, de messze nem sorolható a zenekar legjobb munkái közé. Az „Angel” émelygősen szentimentális szerelmi ballada, amilyet egy kicsivel patetikusabb refrénnel inkább valamelyik Styxtól várnánk, mint a hetvenes évek legjobb progrockos zenekarainak klubjába tartozó egykori tagoktól.
A „Telephone” egy újabb ballada, de ezúttal egy kicsit jobb, mert megmentik a háttérben szóló remek szimfonikus hangszerelések, az ízléses akusztikusgitár-futamok és Roye kiváló éneke, amely akár az énekesi pályafutása csúcspontjai közé is beillik. A „Far Away” felépítése hasonlít a „Too Young To Die”-éhoz, vagyis ez is egy viszonylag sikerült AOR-kísérlet, amely az ütős gitárriff, a mély szintetizátorvonalak és a többszólamú refrén kombinációjára épül, bár a refrén lehetett volna egy kicsit karakteresebb. A „Torraine” az album egyik ritka, ihletettebb pillanata, amikor előbújnak a zenekar kísérletező gyökerei. Klasszikus power balladaként indul, ahol Albrighton ismét lenyűgöz egy remek énekteljesítménnyel, mielőtt a szerzemény meglepő módon egy hosszabb hangszeres részbe fordul. Ebben Roye és Alan Freeman rövidebb szintetizátor-variációk és gitárszólók fúziójával rövid időre megteremti azt a jellegzetes Nektar-varázst, amely a legjobb munkáikat díszítette.
A „Can’t Stop You Now” ezzel szemben meglehetősen átlagos szerzemény funkos ritmikai vonalvezetéssel és unalmas refrénnel, bár a középső rész pozitívan lep meg éteri hangulatú billentyűs vonalaival. A „We” egy újabb meggyőzetlen próbálkozás arra, hogyan lehet minél kereskedelmibben tetszetősen szólni, miközben a refrén előtti többszólamúsággal sikertelenül próbálják hangsúlyozni a „testvériség és egyenlőség” lírai tényezőjét. Csak a szokásosan kiváló billentyűs- és gitárfutamok említésre méltók, de ez közel sem elég. Az akusztikus ballada, a „You’re Not Alone”, amelyet Roye teljesen egyedül játszik el, meglepően sikerült szerzemény. Átélt éneke a melankolikus akkordok ügyes lefektetésével együtt elég ahhoz, hogy a központi dallam romantikus-kelta bájával lenyűgözzön.
A zenekar kísérletező természete az album zárásánál ismét kissé felébred, amikor megszólal a címadó szám, amelyet a lassú ritmikai fokozás és az ütős gitárfutamok fenyegető betörései enigmatikus, sőt kissé hátborzongató hangulattal jellemeznek. Albrighton éneke közben egy „földönkívüli” beszédét hallhatjuk, amivel jelképesen főt hajtanak space rockos múltjuk előtt. A középső rész néhány lélegzetelállító slide-gitár- és billentyűszólót tartalmaz, amelyek bizonyítják, hogy a zenekar két vezető tagjában még rengeteg ki nem használt kísérletező energia lapult.
A „Man in the Moon” alapvetően nem rossz album, hiszen elég sok érdekességet kínál a melodikus rock szerelmeseinek, de sajnos jócskán elmarad a legendás space rockerek megszokott, hangzásbeli kalandokra építő színvonalától. Az albumról hiányoznak azok a szerzői és hangszeres elemek, amelyek a Nektart a hetvenes években koruk legizgalmasabb progresszív rockzenekarai közé repítették. A ritka ihletett pillanatok sem tudják elleplezni azt a puszta tényt, hogy minden erejükkel azon voltak, hogy minél „korszerűbben” szóljanak, de végül egy teljesen átlagos AOR-zenekarként csengtek ki. A szétesés tehát a következő évben elkerülhetetlen volt. Folytathatták volna ezzel az AOR-irányvonallal, és talán még egy-két rádiós slágert is írtak volna, de a rajongók többségének kérésére inkább úgy döntöttek, hogy nem teszik nevetségessé magukat dicsőséges progrockos örökségük rovására, csak hogy behízelegjék magukat az „MTV-generációnak”. Bár több mint húsz évet kellett várni az újabb visszatérésükre, a hosszabb alkotói pihenő melletti döntés helyesnek bizonyult.
Felállás
Roye Albrighton – gitár, ének
Allan „Taff” Freeman – billentyűs hangszerek, vokál
Carmine Rojas – basszusgitár, vokál
David Prater – dob, ütőhangszerek
Produkció
Nektar
Számlista
1.Too Young to Die
2.Angel
3.Telephone
4.Far Away
5.Torraine
6.Can’t Stop You Now
7.We
8.You’re Alone
9.Man in the Moon
