Limbo Messiah

 Egy zenekar minőségének empirikus bizonyítéka a kreatív túlélés képessége és az idő fogával szembeni kitartás próbája is. 1995-ben a berlini Beatsteaks fiataljai semmivel sem törődtek. A jó buli és a vérbeli punk nevében, amely a félholt műfajok teljes életre keltésének újkori trendjét követi, kezükbe vették a hangszereket, és nekiláttak megírni a saját sikertörténetüket. Az énekes és alkalmi gitáros Arnim Teutoburg-Weiss ezalatt kiváló frontember hírnevet szerzett magának, akinek hangjában semmi gyenge vagy meggyőződen nincs. Bernd Kurtzke és Peter Baumann torzítástól elmosódott gitárfoltjai közül tiszta, kristályos hangzás vidékei kezdtek kirajzolódni, amely nemcsak a punkpuristákat csábítja. A zenekar új ritmikus szíve is teljesen beágyazódott a csapat magjába, és kihívásnak a monoton tempótartásnál jóval többet választott. Thomas Götz poliritmikát vitt a zenekarba, vagy ha úgy tetszik, a punkos aritmiát szinkronosabb vizekre kormányozta. Torsten Scholz basszusgitáros pedig tényleg megtanult basszusozni, és a nyak mentén elkapni a ritmikai mintákat. A Beatsteaks 12 év alatt őszinte, sikeres, felismerhető zenészekké és kiváló showmanekké érett. A tréfát tegyük félre, és foglalkozzunk inkább az új, a Warnernél megjelent albummal, a Limbo Messiah-val.

Nem hazudok, ezért rögtön bevallom: az album már az első hallgatás után kiváltotta a lelkesedésemet és a figyelmemet, mégpedig azért, mert a Beatsteaks kinőtte a várt sztereotípiákat, és egy nagyon ízléses pop terméket készített, amely azért éles, frissen fent fogakat is tud mutatni. A berlini kvintett ötödik albuma, amellyel már márciusban birtokba vette a tömegek szívét és fülét: a „Jane Became Insane” hangjai özönlöttek a kis képernyőkről és a rádióhangszórókból. A lényeg, hogy sikerült megőrizniük a zenei egyszerűség tisztaságát és a rendkívül függőséget okozó riffeket, ugyanakkor – jobban, mint a Smack Smashen vagy a Living Targets albumon – következetesen próbára tették zenei képességeik határait. Arnim teljesen kinyitotta a hangszálai regisztereit, és hangi megoldások széles palettájával szolgál. Tökéletesen átgondolt, a teljes sikerre kalibrált az egyes dalok tempója és dallamvilága is.

Az album meglehetősen gördülékeny, kristálytiszta tesztoszterondesszanttal indul, az ‘As I Please’ formájában. „You don’t guess my name / But I came to rearrange /Gotta put yourself at ease / I do exactly as I please” – ez a nyitó mantra, amely bulit ígér. A Limbo Messiah alaptörvénye tehát a teljes felszabadultság, az impulzus követése, a buli és a tánc. Nincs benne intellektualizálás. Csupán egy csokor mulatságos kalandot kapunk, amely elvesztette az egyes szám első személyét, és afféle kis történetekké nőtte ki magát, amelyek bármelyik hallgatót szórakoztathatják. Éppen ezért a sznob lányról szóló sztori, akinek kicsit elcsavarodott az agya, a ‘Jane Became Insane’ képében az album teljesen természetes állapota. Mintha egy tálba dobnál egy csipetnyi Sublime-ot és Clasht, intravénásan átvezetnéd őket a Fun Loving Criminals tinktúráján, aztán dialízisgépen át a Beatsteaks-gépezetbe csatolnád. Szökellős és táncos, egyszerű, a semmi rosszra nem gyanakvó járókelőnek, aki csak a ritmust és a gyengéd kikapcsolás erőszakmentes dallamosságát követi. ‘

Sharp, Cool & Collected’ hosszú, mesterségesen megöregített agyarait egyenesen a közepébe mélyeszti, és ez ebben az esetben, merem állítani, a sebességrekordjuk, mert a srácok még sosem nyomultak ilyen gyorsulva a vészkijárat felé, amelynek a dal vége a neve. Ha esetleg kibillentett az egyensúlyodból, a következő dal helyrehoz – a ‘Meantime’, amely dallamosan a Pixies dallamvilágával játszadozik. Szerelem és elidegenedés: „In the meantime / You’re in between time.” Dallamos és könnyű megjegyezni. A ‘Demons Galore’ a „mind your own business” elvének szenteli magát, miközben a voyeurisztikusan kiteregetett egyén, aki mindenki szeme előtt ragyog, lesz a szórakozás és a csámcsogás fő tárgya, akiből csak egy halom fehérre rágcsált csont marad. Mindannyiunknak megvannak a démonjaink. A Beatsteaks démonai táncba és ír módra való ivászatba hajtanak, a táncolók körében pedig nincs hely a lógósoknak és a tétovázóknak.

Jóval nyugodtabb, szinte gorillazos stílusban szétfeszülő, zúgó dub-reggae hangzás lep meg a ‘Cut Off The Top’-ban, amelynek refrénje beégeti magát a tudatalattidba. „Climb This Mountain To Cut Off The Top / Damage, damage …/ First I swallow then I throw up / Damage, damage …Come and try me falling apart / Damage, damage … / Climb This Mountain To Cut Off The Top / Damage, damage …” Kódolt és szívmelengető. Mintha tisztelgés lenne a múltbéli punk előtt. A ‘Bad Brain’ remek nyitány ahhoz, hogy megízlelj egy kis elmélyült, R&B irányú merengést, és ne kapj cukorbajt. A ‘She Was Great’ könnyen meglepi a régi rajongókat, és kiüti a lábuk alól az újoncokat, akik azt hiszik, Pink-koncertre tévedtek. Intelligens tréfa ez, a zenei erő és a vokális érzékiség átlátható bemutatója. A tömörség és a vágy, hogy úgy kössenek magukhoz, mint a függőt az első beadás után a cucc, több mint nyilvánvaló.

Ezért jön a szentimentalizmus és a látszólagos fejetlenség száguldó ritmusa. A ‘Soljanka’ megint kicsit felizgatja az elbóbiskolt szellemet, a ‘Hail The Freaks’ után, amelyben ott van a QOTSA-s sivatagi punkizmus groove-ja, jöhet a nagy finálé – az ‘E-G-O’ utoljára beleharap a puha, engedékeny húsba, rád pedig ezúttal a garázshangzás tesz benyomást, és a végső védőbástyák lerombolása is megtörténik, olyan módon, amit másképp inkább a Kaiser Chiefstől vagy a Franz Ferdinandtól várnál, nem a Beatsteakstől, de most az egész teljesen kényszeredettség nélkül, természetesen cseng ki. Ahogy az is logikus lenne, hogy a következő szám teljesen MC-s lehetne, vagy hogy a bónuszanyagnál a szobád plafonjáról diszkógömb ereszkedne le, te pedig magas afrofrizurával és glamúrosan magas űrcipőkben kacsatáncot járnál még egy Beatsteaks-sorozatra. Egészen valószínű, és nem is olyan lehetetlen.

A Limbo Messiah album időgép, amelyben a Beatsteaks egy félórás maratonba sűrítve egy tonnánál is több már hallott sztereotípiát kínál, bár a végeredmény elég hasonló – egy tonna sztereotípiát, valamint olyan dallamokat és ritmusokat szolgálnak fel, amelyeket már hallottál valahol, csak most átgondolt és teljesen új módon hangszerelve. A régi pedig újjá válik. A Beatsteaks pedig újabb trófeát akaszt az övére: egy fenomenális albumot, amely mindennek ellenére képes meglepni, és az ellenállásod ellenére táncra, énekre és szórakozásra bírni. A francba! Akkor mit kezdj még az antidepresszánsaiddal?