Magic Potion

 Akron, Ohio. Könnyű elképzelni az állott, baljós Mississippi-víz szagát, pedig a folyó majdnem fél kontinensnyire van innen. Az élet és az idő megállt. Nincs munka. Nincs kilátás a fiataloknak és a reménnyel teli embereknek. Semmi sincs, csak csalódás, keserűség és hatalmas adag fájdalom, amellyel az embernek nap mint nap meg kell küzdenie, és küzdenie azért, hogy legalább részben elfelejtse és tompítsa. Alul is maradhatsz vele szemben. Ideális környezet a szívből jövő, őszinte és kemény blueszenéhez. Ezt már sok többé-kevésbé ismert deltablues-költő megmutatta. És pontosan ebből a közegből érkezik az akroni duó, a The Black Keys, amely egy adagot kínál nekünk varázselixírjéből a Magic Potion című albumon. Teljesen egyedül főzték ki, a saját pincestúdiójukban. Ez már a negyedik ajándékuk mindazoknak, akik szeretik a blueszenélés kissé melankolikus, mégis éles, érdes, öreges, de épp ezért semmivel sem kevésbé időtlen zenei képletét.

A híresebb különc párossal, a The White Stripes-szal szokták összehasonlítani őket. Valószínűleg azért, mert ők is kettőre faragták a klasszikus zenekari felállást. Ez bőven elég, ha van mondanivalód. Ha érzed a ritmust és a dallamot. Kevés viszont, ha üres vagy, és csak az elegáns pózoláshoz, a butaságok, a hencegés és a technikásan kicsiszolt üres futamok záporozásához keresel módot. A The Black Keys ezúttal megmutatja, hogy a „less is more” mondás istenemre igaz. Az első akkordtól és a dobverők első csapásától, ahogy a bőrnek és a hideg cintányérfémnek ütköznek, kompromisszumot nem ismerő nyersesség árad belőlük – a törékenység finom íze, amely csontodig hatol. Az akroni remények epikus útjának negyedik felvonása a „Just Got To Be” című dallal nyílik, amely előre jelzi, mi vár ránk: fuzzgitárok és súlyos dobolás, amely nem a sebességre esküszik, de minden hang és minden ütés céllal van ott. Az énekes olyan őszintén szól, és bár nem döntöget énekesi hangterjedelmi rekordokat, a hangja, mintha fekete torokból jönne (mellesleg: a The Black Keys valójában két fehér fiatalember, akik a zene szívhez szóló erejének nevében mindent szögre akasztottak – az egyetemet, a munkát, a kifulladt párkapcsolatokat –, hangszerrel a kezükben bátran nekivágtak az ismeretlennek, hogy szerencsét próbáljanak), igazi balzsam és kötőanyag, amely a számokat vallomásos egésszé fűzi. A „Your Touch” White Stripes-os módon énekli meg a fizikai testiség iránti vágyakozást, az elveszett szerelem, a veszteség, a reménytelenség és a visszafojtott könnyek siratóénekét. Mindez elegánsan sűrűsödik össze a „You’re The One” balladában, amely már az album legelején narkotikus mámor ködébe ringat. A „Just A Little Heat” egy olyan riffel indul, mintha Tommy Bolin tarisznyájából került volna elő. Hamarosan csatlakozik hozzá egy hendrixes dallamvilág, a feszültség fokozása és a nyitó frázis ismétlése, amelyet az ember hamarosan észrevétlenül egész nap fütyörészik. A „Give Your Heart Away” folytatja a Hendrixhez vezető vörös fonalat. A „Strange Desire” sajátos, váratlan kitérő a blues kereteiből, amely ismét át van itatva Jimi mintáinak és foszlányainak kölcsönvételével, a The Black Keys mégis eredeti, és álruhában szövi össze saját hangklaszterét visszacsatolásból, lebegő dallamokból és az érzéki dobolás enyhe kopogásából. A lemez hasonló hangulati ingadozásokkal folytatódik, amelyek úgy vágnak, mint egy újra megélezett, berozsdásodott, tompa kés. Egészen a nagy fináléig, amely akár a lemez nyitánya is lehetne – az „Elevator” című dalig, amely visszatérés a bluesos melankólia állapotába. A Mississippi körüli köd ismét leereszkedik. Ideje leülni a ház előtti verandára. Ideje egy új sörnek és a csendes elemzésnek, vajon az élet elérte-e a mélypontját.

A Magic Potion annak ellenére, hogy helyenként már-már túlságosan arra emlékeztet, mintha valamelyik elveszett dal szólna a hangzás halott újítóinak ujjai alól. Pillanatokra egy másik csendes lázadóra emlékeztetnek, akit sokszor túlságosan figyelmen kívül hagynak – Ben Harperre. Az idők változtak. A blues túlélte. Új köntösben, új adalékokkal, de teljesen ismerős ízzel, amely ül. Egyetlen zenének sincs olyan dallamvilága és ritmusa, mint a bluesnak. Ez táplálja a rockot és minden további származékát. Alapkő és fő kútfő az amerikai déli kultúra és gondolkodásmód megértéséhez. Nem kell Akronba mennem, hogy a táj kitáruljon előttem, ahogy lehunyom a szemem, és zenehallgatás közben ábrándozom. A produkció meglehetősen nyers, csiszolatlan, és nem követi a mai kristálytiszta hangzás trendjeit, de pont ez adja az albumnak a bájos hangulatát. A szentimentek iránti vágy szépen kielégül. Kiemelkedő mű azonban semmiképp sem a lemez. A The Black Keys egyszerűen két különc, akik nem hajlandók alávetni magukat a modern trendek követelményeinek. Szívből jövő, őszinte, melankolikus zenét játszanak, és a maguk módján mindezzel együtt sikerül talpon maradniuk, megélniük a zenéből, amely az egyetlen küldetésük. A kémia jelen van. A varázsital nagyobb gond nélkül lefolyt a torkon. Csak a többre való vágy ébredt fel…