Szerző: Rok Klemše
Helyszín: Roncade, New Age
A koncert dátuma: 2006. december 17.
Látogatók száma: 600
Jegyár: 6000 SIT (25 euró)
Beindult az autó, és a háromfejű sárkány, vagyis a Rockline csapatának metálosabb fele, elporzott a mostani zarándokútjára az olaszországi apró koncertélvezetek Mekkájába, Trevisóba. Pontosabban: ezúttal már kicsit Treviso előtt megálltunk. Nagyjából négyórás út után, amelyet az autó hangszóróiból szóló zenével is illendően megfűszereztünk, megérkeztünk. A New Age egy klub egy üzleti központ komplexumában, Treviso szélén, Roncade városkában. Ott voltak a pólóárusok is, akikre az ember számít az olaszországi koncertutakon, mert a pólókat több mint a felével olcsóbban adják (ami a minőségi aggályokat illeti: minden azon múlik, mennyire látod jól a félhomályban, mit veszel, és mennyit ittál már vásárlás előtt). Ezúttal csak egyetlen árus ütött tanyát a klub előtti parkolóban, akinél kizárólag Opeth-feliratos pólók, pulóverek és hasonló textíliák közül lehetett válogatni. Sem a rossz idő, sem az alváshiány, ami főleg a „vidám” decemberünk számlájára írható, nem tudta elfojtani bennünk az intenzív érzést: este ismét a svéd különcök, az Opeth koncertjén leszünk ott. Idén már láttam őket – a Metal Campen –, és közel sem csalódtam. Engem jobban érdekelt a titokzatos manchesteri trió, az Amplifier, az angol pszichedelikusok, hangkísérletezők és a modern hangzás sámánjai. Többet nem is nagyon tudnék mondani, mert az információk elég homályosak és ellentmondóak – azt értem alatta, amit róluk a neten el lehet olvasni. Kevés az infó. Az biztos, hogy Szlovéniában ismeretlenek, és nem találkozol túl sok fiatallal, aki valaha is hallott volna róluk…
A klub kapui végül kilenckor kinyíltak, a biztonságiak pedig lassan, hullámokban beengedtek minket az épületbe. A klub akár 500 embert és még többet is befogad. Nagy tolongás nem volt, mégis szerettük volna megpuhítani a hangszálainkat, de jött a hideg zuhany: fél liter erősítő komlónedűért nem kevesebb mint 5 €-t kell kifizetni, egy üveg sima vízért pedig ˝csak˝ a fenti összeg felét. Kissé csalódottan és száraz torokkal battyogtunk el zarándokutunk célpontjáig, a New Age-be. A színpad közepén már ott pompázott a hangtechnika és két dobfelszerelés, oldalt számtalan gitár, a padlón pedig tucatnyi különböző színű lámpácskával hívta fel magára a figyelmet a rengeteg gitáreffekt. Fél tíz körül egy színpadi technikus zseblámpával odavilágít a sötétbe burkolózó hangmérnöknek a hatalmas keverőpult mögött. Az Iron Maiden és a többi klasszikus hangos dörgése fokozatosan elhal. A színpadra eközben csendben besomfordál három férfi, mindegyik megmarkolja a hangszerét, és kezdődhet a buli. A visszacsatolás, a gitárvisítás és az alacsony basszushangok masszív zúgásának nehéz hangfala után kibontják a „Motorhead” hullámzó ritmusát. A ritmus és a dallam hipnotikus ismétlődése leginkább egy kissé megszelídített stoner rock keverékére hasonlít, amihez adj hozzá egy kis Deftones-os fokozáskészséget és egy csipet Tool-os miszticizmust. A színpadon álló trió nem zavartatja magát. Az énekes, Sel Balamir félig lehunyt szemmel, gitárral a kezében belekezd a maga kiáltványába egy világról, amely szebb lehet a hétköznapi életnél, ahol csak üresség, vákuum, kifacsartság és a függőségek tengere van, ahol örökké menekülni és bujkálni kell. Bármi áron és bárhogyan. Mégis meg lehet őrizni a vágyat és a sóvárgást valami valódi, boldogító, megváltó iránt. A zene a töltelék. A rend és a káosz itt szépen kezet fogott. Ez főleg a záró hangrobbanásnál látszik, amely mint az ősrobbanás, betölti a New Age boltíveit. Rövid köszönet és üdvözlés töredezett olaszsággal. Ennek ellenére elég magabiztosak a színpadon, és olyan viccekkel dobálóznak, amelyeknek erős angol cinikus humor- és kétértelműség-ízük van, és amelyeknél minden pillanatban mélyreható értelmezésre van szükség: „Mi vagyunk az Amplifier, és nem vagyunk fontosak! Most egy dal jön, amelyet a Mikulásnak ajánlunk! Panzer!” És rögtön utána a torzított nyitóbasszus lövései, amelyek mélyen belevágnak, és kissé felélénkítik az olasz Opeth-rajongók meglehetősen visszafogott fogadtatását. A fogyasztói társadalom dekadenciáját és rothadását a cinizmus veszi nagyító alá, a kritika pedig metaforákba és többértelmű szimbolikus jelentések spiráljaiba van csomagolva. Úgy tudnak ütni, mint egy tíztonnás kalapács, amelyet puha habba vagy sűrű, puha szőrmébe csomagoltak. Felrázzák az embert, de ehhez a hallgatónak időt kell szánnia rájuk. Valamivel kevésbé súlyosan és világosabban szól a „Neon”, amely kissé megszakítja a hét- és többperces dalok sorát. Valójában a „Neon” az egyetlen dal a keddi kínálatban, amely megfelel a rövidség és sűrítettség kritériumainak, amelyek miatt akár a rádióban is játszhatnák őket. Dal a szerelemről és az elítélésről, a kiszolgáltatottságról, a tragédiáról. A félórás szett nagy fináléja a gitáros-basszusgitáros szenzualizmus csodálatos szövedéke volt, puhán szóló dobokkal fűszerezve. Az „Airborne”, az egyik legnagyobb ütőkártyájuk. A zene a kilencvenes évek pszichedéliájához áll a legközelebb, ami összhangban van az új évezred állapotával, amelyben sok dolognak nincs jelentése és megfelelő értelme. Szédült kábulatba ringat, és abba, hogy kritikátlanul egyetértünk mindennel, amit elénk raknak. Aztán rögtön ütnek, és darabokra szednek. Ha hallgatod, és közben meg is hallod.
Ami elhangzik, és amit meghallunk, az nem egyszer különbözik. Az Amplifier viszont sikeresen fogja egésszé a végleteket, és a látszólagos nyugalommal, sztoicizmussal és a nagy közönség előtti fellépésekhez szokott magabiztossággal fűzi a története szálait. A félórás utazás, főként a legutóbbi, azonos című lemezről, véget ért. Jön a köszönet mindenkinek, és külön köszönet az est fő attrakciójának, az Opethnek, amely miatt az előzenekar fogadtatása ilyen visszafogott és passzív volt. Az Amplifier mindenesetre megmutatta, hogy ért a dolgához, és hogy tud valamit. Látványos színpadi robbanékonyságból ugyan nem sok jutott, de a tagok közötti kémia jelen volt, és érezni lehetett. Az egyetlen zavaró tényező talán a már hallott minták ismétlése volt, amelyek szándékosan vannak ott, de felületes hallgatásnál az ember könnyen megunhatja őket. Egyéb kifogást egyszerűen nem lehet megfogalmazni és érvekkel megvédeni. Túlzott értékelgetésre viszont nem volt idő, mert addigra az Opeth már színpadra lépett…
Szerző: Sandi Sadar
Este fél tizenegykor végre elérkezett a pillanat, amelyre a New Age egész csarnoka várt. A közönség tomboló támogatása és az „Opeth, Opeth” skandálás közepette a színpadra lépett Akerfeldt és a svéd hangszeres varázslókból álló társasága. Semmi köntörfalazás, rögtön odacsaptak egy ütős, hatalmas nyitánnyal a legutóbbi lemezről, a Ghost Reveries-ről: Ghost of Perdition. Igazi élvezet volt gyönyörködni a svéd mesterek tökéletes perfekcionizmusában. A hang „nullára” be volt állítva, és a számok élőben még hatalmasabbak, mint lemezen. Lélegzetelállító a svéd ötös összhangja a színpadon. Az Opethnél nincs helye hibának! Akerfeldt ma bizonyára az egyik legsokoldalúbb énekes a metalban, a hangja irigylésre méltó. Hihetetlen, hogyan ugrik át egy pillanat alatt a mély, állati growlról a tiszta, gyönyörű, dallamos clean énekre. Az Opeth másik remek tulajdonsága, hogy a 10 és többperces számaik elrepülnek, és a Ghost of Perdition sem volt másképp. Természetesen jött a kötelező köszöntés a közönségnek, és Mikael azt is elmondta, hogy a New Age-beli koncert volt a 19 (!) hónapos, a Ghost Reveries lemezt népszerűsítő turné utolsó koncertje. Az Opeth-koncertek mindig kettő az egyben csomagok, mert a remek koncertteljesítmény mellett a frontember, Mikael igazi stand-up komikusként is megmutatkozik, aki tényleg felvehetné a versenyt a szakma legendáival. Az első nevetéshullámot azzal váltotta ki, hogy megkérdezte, el tudjuk-e képzelni, milyen az, ha öt férfi él együtt 19 hónapig… „Well it would be fun if we were gay.” 🙂
Következett két valamivel régebbi szám, a When (a My Arms, Your Hearse lemezről) és a Bleak (Blackwater Park), amelyek remek koncertszámnak bizonyultak, és az együttesen 18 perc gyorsan elrepült. Az ütős nyitószámok után eljött a lecsendesedés ideje, és az Opeth egy gyönyörű balladával szolgált a Still Life koncepcióalbumról: Face of Melinda. Épp jókor lehunyni a szemet, és fejben gond nélkül megelevenedett a Still Life története. Mikael rendkívül büszke erre a lemezre, Melinda alakjához pedig annyira kötődik, hogy róla nevezte el a lányát. Az egész csarnokot átható hangulatot tulajdonképpen egyetlen szóval le lehet írni: varázslat! Két szó kellett csak, és a csarnokot ismét harsány nevetés töltötte be: „Eros Ramazzotti”. Következett valami dallamos, amit az olaszok már csak szeretnek (Eros Ramazzotti :), Mikael bejelentése szerint pedig valami ütős, dallamos death metal várt ránk a The Night and the Silent Water című számmal, amely meglepő módon a zenekar legkevésbé kedvelt dala a Morningrise-ról. Teljesen indokolatlanul, és ezt a banda is felismerte, amikor élőben elkezdték játszani, ahogy Mikael elmondta. Játék közben Mikael nyilván észrevett a csarnokban egy kisasszonyt, akinek Mikulássapka volt a fején, és gyorsan megszületett egy rögtönzött vicc Mendez basszusgitáros rovására, akinek Mikael szerint fétise a Mikulás-szettbe öltözött lányok… „Well who doesn’t”
„This is a song about the Devil” – így konferálta fel a The Grand Conjuration című számot, és tényleg, Mikael mély, torokhangú vokálja és a nagyon odaillő, vörös fényekkel és stroboszkóppal dolgozó fényshow pokoli hangulatot teremtett. Csak azt vártam, mikor nyílik meg a föld, és mászik elő belőle valami Lovecraft-regényekből.
A 70-es évek prog rockját idéző, nyugodt Windowpane is igazi koncertcsemegének bizonyult. A közönséget tökéletes transzba hozta, és a banda is élvezte a színpadot, bár már kissé fáradtnak tűnt. Hát igen, ki ne lenne kissé kimerült 19 hónap után a világ színpadain. A szünetben hangolni kellett a gitárokat, és Mikael megint kicsit megtréfált minket. Játszott pár akkordot, „happy” és „sad” akkordokat, és a megszólaltatott akkordtól függően arcmimikával kellett megmutatnunk, hogy 🙂 vagy :(.
Közeledtünk a setlist végéhez, és Mikael bejelentette a koncert rendes részének utolsó számát, az egyik címadó dalt egy azonos című lemezről. De előbb olyasmit követelt tőlünk, ami elég sok zúgolódást váltott ki.
Headbangeltetek már „szárazon”? Nem? Elég hülye dolog, nem? Hát, ha hallani akartuk a koncert rendes részének záródalát, nekünk is be kellett mutatnunk Mikaelnek ezt a tudományt. A „száraz” headbanging kínos pillanatai után az Opeth végre megkönyörült rajtunk, és eljátszotta a nagyszerű eposzt, a Blackwater Parkot.
A végén az Opeth elköszönt tőlünk, és elhagyta a színpadot. Természetesen jött a kötelező kiabálás és ráadáskövetelés, amit meg is kaptunk a Deliverance lemez címadó dala formájában… amelynek természetesen Deliverance a címe. A mozgalmas, dinamikus Deliverance 13 perce után az Opeth mégiscsak magunkra hagyott minket, és őszintén megköszönte a támogatást, ami tényleg kiváló volt, amit bizonyít például már az is, hogy Lindgren gitárosról gyakorlatilag az egész koncert alatt nem tűnt el a mosoly az arcáról.
Mit mondjak a végére? A koncertet szinte lehetetlen kritizálni, én csak két apró dologba kötnék bele. Az Opeth a végére betehetett volna még legalább egy számot, maga a setlist ugyanis a szünetek és a beszélgetés nélkül jó másfél órát tett ki. Remekül illett volna a végére a Demon of the Fall, a The Drapery Falls vagy a Master’s Apprentice. A másik apró kritika valószínűleg elég szubjektív. Személy szerint kicsit zavart, hogy miután a billentyűs, Per Wiberg állandó taggá vált a zenekarban, minden számhoz hozzáadták a billentyűk hangját. Mint mondom, teljesen szubjektív vélemény, valakinek ez akár tetszhet is.
Az indiai szerzetesek ismernek egy különleges tudatállapotot, amelyet leggyakrabban bódító szerek használatával érnek el. Egy Opeth-koncert után viszont biztosan rájönnének, hogy erre nincs szükség. Az Opeth élőben ugyanis maga a tökéletes nirvána!
Az Opeth így több mint másfél évnyi koncertezés után megérdemelt pihenőre vonult, 2007-ben új lemez várható, és az azt követő turnén a RockLine csapata mindenképp ott lesz, te pedig nézz el te is valamelyik koncertre. Garantálom, hogy nem fogsz csalódni.
Szerző: Rok Klemše
Setlist
Amplifier:
1. Motorhead
2. Fortuna
3. Panzer
4. Neon
5. Airborne
Opeth:
1. Ghost of Perdition
2. When
3. Bleak
4. Face of Melinda
5. The Night and the Silent Water
6. The Grand Conjuration
7. Windowpane
8. Blackwater Park
– ráadás –
9. Deliverance
