Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Soen
Kiadó: UDR
Megjelenés: 2017
Játékidő: 57:52
Értékelés: 4/5
Hihetetlen. A Soen, a svéd zenekar, amelyet 2010-ben az egykori Opeth-dobos, Martin Lopez alapított, lassan a progresszív rock újjáéledésének egyik meghatározó szereplőjévé nő, ráadásul egy fontos tényezővel: sikerült kialakítania a saját, összetéveszthetetlen zenei-művészi arculatát. Olyasmit, amit az Opeth a kaméleonszerű átalakulása után, őszintén szólva, új albumaival egyre nehezebben tud igazolni.
A Soen zenei víziójának terepén folytatott hatékony „kóborlást” a kiváló új album, a „Lykaia” csak megerősíti. Az album a szokatlan zene új manifesztuma, a művészi vonzerőt pedig az időnkénti „kísérleti különcködés” is garantálja. Az Opeth-párhuzamok persze még mindig adódnak, különösen a Lopez-féle korszakból (az Opal néhány gitárátvezetésének bűvölete, a Sectarian és a Sister egyes szakaszai). A Soen azonban saját, önálló art-kultúrájának, szerzői lényegének további mélyítésével lassan olyan progresszív rock formációvá válik, amely képes felérni a Riverside, a Porcupine Tree és az Opeth (a „nőies” átalakulás utáni) státuszához. Csak az a kérdés, eléri-e valaha a Soen azt a népszerűséget, amelyet az említett zenekarok élveznek.
A „Lykaia” kivételes szerzemények új csomagját hozza: rendkívül fülbemászó, mégis összetett hangszereléssel megáldott muzikalitást, hatalmas, ünnepélyes, a melankóliába és a sötétségbe révedő, erősen vibráló hangulatok tárházát, a spontán eseményfejlődés érzetét, vagyis az album váratlan alakulását, valamint a nyugodt részek és az ütős, metalos riffelés pillanatainak kitűnően elkevert váltakozását. Az albumon egészében is újra érezhető, hogy a Soen főként közepes tempójú dalfejlődéssel kacérkodik, miközben a hangulati fokozásoknál a billentyűk a hangtájkép építésében egyenrangúan csatlakoznak a gitárokhoz. Az album úgy hat, mint egy kiváló opiát. Pszichedelikus, „cerebrális” és „tripszerű” lemez. Hallgatása közben nem nehéz kikapcsolni a racionalitást, és szabadon átadni magunkat a zenekar zenei nyelvének különlegességeivel teli univerzumban való hajózásnak. A csendes részek és a masszív gitárfal uralta szakaszok közti kontrasztok, amelyek alatt ott húzódik Martin Lopez lenyűgöző dobos-kalandjainak szüntelen kutatókedve, megint rendkívül kifejezettek. A ritmusok progresszíven töröttek, folyamatosan kihívnak a kiváló improvizációkkal, és így szítják az album kivételes dinamikus fejlődését. Jól kivehető a basszusgitár szüntelenül pengő-zörgő, áthatoló lüktetése, s mindezek fölött ott a tiszta, dallamos, tekintélyt parancsoló, szüntelenül bús, időnként szappanosan puha és érzéki, mégis hihetetlenül betolakodó, védjegyszerű hang: Joel Ekelöf mindig rendkívül karizmatikus előadása.
A banda kvintetté nőtt. A billentyűk a felállás szerves részévé váltak, és belépett az új gitáros, Marcus Jidell is. A neve megdöbbentő, hiszen rögtön felmerül a kérdés, mi a fenét keres az egykori Royal Hunt-gitáros a stílusában erősen más Soennél. Ez olyan, mintha pókot akarnál összeházasítani egy legyel. Jidell azonban kiváló helyettese Platzbarzdisnak. Remekül illeszkedett a zenekar új zenei anyagába és esszenciájába, a stílusban pedig a gitáros cseréje alig, ha egyáltalán érzékelhető.
A Soen a „Lykaia” albumon nem kínál semmi újat vagy eddig nem hallottat. Szorgalmasan rágcsálja az elődje, a „Tellurian” zenei kiindulópontjait, és ebben a tekintetben hatékonyan ápolja és építi tovább az előző lemez művészi-kifejező hatókörét. Az az érzésem, hogy a hangszerelések egy hajszállal lazábbak, töredezettebbek, progresszív rock szempontból még mozgalmasabbak, bár a hangerős, romboló riffelésre épülő masszív hangfal ezúttal is egyértelműen jelen van. Az összbenyomás mégis az, hogy a „Lykaia” egy kicsit „puhábbnak” hat az elődjénél, a még jobban megnyújtott és progresszíven még töredezettebb hangszerelések miatt.
Kissé zavaró a Lucidity megjelenése. Mókás, hogy a Soen éppen ehhez a dalhoz forgatott bemutatóvideót, és ezt választotta az új album promóciós kislemezének, pedig a zenekar ezzel a lépéssel egyenesen rossz szolgálatot tett magának. Miért? A dal önmagában rendkívül szép, álmodozó, melankolikusan sóvárgó lezáró szám, zavaró viszont a hasonlósága azzal, amit David Gilmour alkotott a szólóalbumain (a vezető énekdallamok olyasmit idéznek, amit Gilmour használhatott volna az „On An Island” című albumán). Ezen a ponton ugyan megnő az album pszichedelikus esztétikájának súlya, ugyanakkor az egész a Pink Floyd ismerőit is nyugtalanítja. Ha az alábbi sorokban maradok kissé csípős: David Gilmour ma csak álmodhat arról az ihletről, amellyel egy olyan szerzemény születhetne, mint a Lucidity (Jidell markáns szólójával együtt a második felében). A Gilmourral való párhuzam Jidell gitárszólózása terén megismétlődik a Paragon középső hangszeres szakaszában is (nehogy félreértsd, ez a szóló tökéletesen „ül” a számban).
Szóval, amit az elődről, a „Tellurian”-ról szóló kritika végén leírtak, azt most újra hangosan megismételhetjük. A „Lykaia” egy újabb gyönyörű album, tele kidolgozott dallamokkal, amelyeket ambiciózus kísérletezés lazít fel, a progresszív és technikailag összetett zenei figurák pedig kutatói értéket adnak neki. Ez a megközelítés biztosan lenyűgözi majd az összes zenei purista és gurmand, akik zenei tökéletességet, szokatlan kifejezésmódot és a művészi kihívás vonzerejét keresitek.
Soen – Sectarian (hivatalos audiófelvétel):
Felállás
Joel Ekelöf – ének
Lars Åhlund – gitár, billentyűk
Marcus Jidell – gitár
Stefan Senberg – basszusgitár
Martin Lopez – dob
Producer
Marcus Jidell
Számlista
01. Sectarian
02. Orison
03. Lucidity
04. Opal
05. Jinn
06. Sister
07. Stray
08. Paragon
09. Gods Acre
10. Vitriol
