Előadó: West, John
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 4/5
Ez az egyedülálló amerikai énekes, aki 1999 óta a dán melodikus hard rockerek, a Royal Hunt frontembere, és a prog rock legendákkal, az Artensionnel való együttműködéséről is ismert, a 2001-es „Earth Maker” albuma után megjelentette annak folytatását, a „Long Time… No SIng”-et, összesen a negyedik szólólemezét. Ahogy a cím is sugallja, az albumnak valami másat, frisset kell kínálnia. Mintha West azt akarta volna mondani: „Régen énekeltem már a saját fejem után!” A lemez szakítás az elődjével, az „Earth Maker”-rel, amely a melodikus hard rock szellemében fogant, és így jóval közelebb áll például a Royal Hunthoz. A „Long TIme… No Sing”-nek elég kevés köze van a Royal Hunthoz, azt leszámítva, hogy Westnek láthatóan sikerült nagyon meggyőzően belevinnie az európai érzelmi valóságot és mélységet a lemez melankolikus hangulatán keresztül. Más szóval azt a „cukormentes” elemet, ami az amerikaiakból olyan gyakran egyszerűen hiányzik. Nagyszerű! A legtöbb köze így ennek az albumnak magához John Westhez van, ami azt jelenti, hogy a fickó teljesen szabadon vett levegőt, és sikerült kiadnia magából egy olyan lemezt, amely friss szelektől duzzad, és zenei kifejezésmód tekintetében a művészt a legmélyebb lényegében mutatja meg.
Az anyag sokszínű, ezért menjünk végig a dalokon „step by step”. A nyitás egyenesen sokkoló, teljes ellentétben a várt rockos sablonokkal. Egy sötét szám következik Fade címmel,… brrrrr, sötéten atmoszferikus. A gitárok fel vannak tekerve, egy kissé koszos, mai színezetű hang vezeti őket, de minden a dallamnak van alárendelve. Hihetetlen, de a hangulat arra emlékeztet, amit például Bruce Dickinson a kémiai nász korszakában készült lemezein találunk. Érdekes, hogy az ének kissé hátrébb van tolva, így tompa csengést kap, ami még tovább fokozza ezt a komor nyitányt! Közepes tempójú, atmoszferikus nyitány, a fokozatosan építkező, magasan vibráló hangulattal! John West tapasztalt zenész, aki rengeteget tanult a pályafutása során. Az új album pedig mindenképpen „soul” gyökerekkel kacérkodik az éneklésben is.
A lemezen sehol nincs megállíthatatlan „hardrockos” tépés, minden a tökéletes feelingnek van alárendelve. A billentyűk hihetetlenül kiegyensúlyozottan lopakodnak be a dalok szerkezetébe, a gitárok ellensúlyaként, például a Set Me Free-ben igen hatásosan. Az érzésről volt szó, a puszta érzésnek való átadásról! Az imént említett jellemzők még egy fokkal magasabbra emelkednek a Give Me A Sign-nál. West soul sínekre áll, feltűnik a hammond, életre kel a „seventies feel”, és a gitárok finom pengetése, a produkcióban kissé hátrébb húzva, úgy, hogy a hangszerek gyönyörű összhangban feküsznek egymás mellett. Tiszta atmoszferikus telitalálat! Különösen intenzív kacérkodást a „soul”-lal és a blues-zal a Highway To Roppongiban találunk. Modernül hangzik főleg az Over My Head „funky” gitárral, de megtartva a „hard rockos” felismerhetőséget, és a hozzáadott vokálok remekségét, amelyek a háttérben igazi sámánisten-indián prédikálásra emlékeztetnek. A melodikus „hard rockhoz” legközelebb a The One That Got Away áll, ahol végre a refrén van a dal fókuszában. Ezt követi a „pop” és a kemény riffelések remek ötvözete, a Falling Down, amelyhez nagyon közel áll a Slipping Away, ahol megint a magasztos hangulat uralkodik, az érzésnek való átadás eredményeként. A dal közepes tempójú atmoszferikus szépség, melankolikus refrénnel, amitől végigfut a hideg a hátadon! Az egyik sokkoló kitérőt a lemezen a One More Lie hozza, amely már a valódi „stoner riff” határát súrolja, és West újra elvezet minket a teljes sötétség világába. Az éneke homályos, a gitárok terjedelmesek, koszosan recsegők, modernek, a refrén az Alice In Chains hamisítatlan pusztításának leheletét hordozza. Sokk! Utána következik a Better Believe, egy ütős ballada, amely igazolja Westet mint zeneszerzőt. Ez a One More Lie igazi atmoszferikus ellentéte, és a lemez ismét a napos oldalára úszik. A hangulat a dal második felében spontán fokozatosan nő a hozzáadott vonósaranzsmánok mellett egy új dimenzió felé, és ez nagyon váratlanul történik. Az albumot a Puerto Amor című finom, balladisztikus instrumentális dal zárja a klasszikus zongora és a finom elektromos gitárdallam kifinomult összefonódásával.
Ez az album abszolút meglepetés. Kiváló az ambiense, kiváló a dinamikája, kiváló a sokszínűsége, és ott van Westnek a kifinomult „soul” megközelítése, amellyel szó szerint lángol végig a lemezen. Ráadásul az album minden ponton megőrzi a tökéletes dallamosságot, ugyanakkor minden lépésnél erős érzelmek járják át. West mint énekes fordulata a „soul” irányvonal felé, és érdekes. Olyan lemezről van szó, amely az első találkozáskor először instrumentálisan hívja fel magára a figyelmet, főleg a produkció miatt az ének pedig csak kicsivel később ül be a fülbe. Az album a elemi érzék rendkívüli követésével készült, friss, más, és ami a lényeg, egyedi Johm West album. Abszolút Westnek a legérettebb szólólemeze. Még valami. Az album a Savatage-rajongóknak is érdekes lesz, mert közreműködik rajta Chris Caffery és Jeff Plate (Metal Church, ex-Savatage).
Felállás
John West – ének, szólógitár, vokál
Kevin Hampton – ritmusgitár
Chris Caffery – ritmusgitár
Lonnie Park – billentyűk, ütőhangszerek, basszusgitár
Jeff Plate – dob
Produkció
John West
Számlista
1. Let Us Pray
2. Fade
3. Set Me Free
4. Give Me A Sign
5. Highway Roppongi
6. Over My Head
7. The One That Got Away
8. Falling Down
9. Slipping Away
10. One More Lie
11. Better Believe
12. Puerto Amor
Az album hossza: 48:03
