Voyage of the Acolyte
Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hackett, Steve
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1975
Értékelés: 5/5
A zseniális, de addig meglehetősen titokzatos gitáros, Steve Hackett a Genesis tagjai közül elsőként vágott bele a szólókarrierbe, és rögtön az elején bebizonyította a zenei közösségnek, hogy sokkal több puszta gitárvirtuóznál. Steve rendkívül összetett zenész; kiváló zeneszerző és gitáros, és a Genesis sikerében kétségkívül fontos szerepet játszott a hozzájárulása. Az elektromos és akusztikus gitározás sokszínű technikai palettájával és összetéveszthetetlen hangzásával örökre beírta magát a klasszikus Genesis-rajongók legszebb emlékei közé. Tisztább, zenei újítói státuszát megerősítő hangját azonban főleg akkor találta meg, amikor 1975-ben, még a Genesis tagjaként belevágott a szólókarrierbe. Nem meglepő hát, hogy az első szólóalbuma a különféle zenei színek és gitártechnikák nagyon sikeres elegye, éteri, szimfonikus hangvétellel, amelyet a Genesis a legjobb időszakában ápolt.
A számok többsége, ami nem szokatlan, erősen emlékeztet Steve Genesis-beli munkáira, vagyis az albumon a elsőrangú szimfonikus prog rock az úr. Ráadásul az anyagban végig rendkívül intenzív ezotéria van jelen, ami nem csoda, hiszen a „Voyage of the Acolyte” egészen különleges ihletforrásból táplálkozik, olyanból, amely gyakran a művészi alkotások sajátja. Az album minden dala egy-egy tarotkártyától kapott ihletet, amely egy bizonyos üzenetet vagy az egyén életsorsát jelképezi. A tarot nyilván fontos tényező volt akkoriban Steve életében. Az összes „varázsló” és „boszorkány” valószínűleg meg tudja fejteni a kártyák és a zene közötti összefüggéseket. Steve kiváló zenészeket gyűjtött maga köré, köztük a Genesis remek ritmusszekcióját, vagyis a kiváló dobost (és jó énekest) Phil Collinst és a basszusgitáros Mike Rutherfordot. Őket nem kell külön bemutatni. Rajtuk kívül még néhány kiváló zenész is közreműködik, akiket a szimfonikus prog rock rajongóinak többsége azonnal felismer. A számok így, a hiteles Genesis-hagyományoknak megfelelően, szerkezetükben és hangzásukban is erősen változatosak. Ettől függetlenül a „Voyage of the Acolyte” teljesen hiteles és sajátos Hackett-alkotás, ezért minden szó, amely „elveszett” Genesis-albumról beszél, valószerűtlenül hangzik.
Az album a lélegzetelállító, őrült iramú „Ace of Wands”-zel indul, amelyben Hackett szemléletesen mutatja be néhány legösszetettebb gitártechnikáját. Fivére, John kiváló fuvolajátéka (az ő technikája jóval agresszívebb, mint amilyet Peter Gabriel használt) és Collins elsőrangú dobolása mellett Steve igen találékonyan szövi bele a gitárfutamait. Rutherford basszusgitárjának erős alapja és a csengők még tovább fokozzák e remek szerzemény intenzitását. A dal végig radikálisan váltogatja a tempóját, és az idő nagy részében rendkívül energikusan, olykor kifejezetten agresszíven szól. A „Hands of the Priestess Part I”-ben a fuvola és Steve titokzatos, éteri gitárjátéka dominál, amelyet a Genesisnél is gyakran használt, de most teljesen más módon. Szelíd dallam, amely remekül lecsendesíti az album tempóját, és csendet teremt. Mert amikor hirtelen belecsap a villám a hírhedt toronyba, végzetes változás következik, és egy korszak véget ér. Pontosan ez történik a kaotikusan King Crimson-os hangzású „A Tower Struck Down”-ban, amely merőben más szerzemény, mint bármi, amit Steve addig a Genesisben mutatott, és amelyben a sötétebb oldalát villantja meg. Ezen az agresszív, kaotikus számon végigvonul Rutherford elsőrangú basszusvonala (a basszusgitáron Percy Jones is hozzátesz a magáéból) és Steve egyedi szólói, a legkülönfélébb „robbanáshangokkal” (egy helyen valaki még köhint is) és fenyegetően zengő tömeges skandálással, amely a csúcspontra viszi az agresszív hangulatot. A káosz után szép, záró melotronszakasz következik, amely teljesen lecsillapítja a feszült légkört. Jön a „Hand of the Priestess Part II”, amely még az első résznél is szelídebb. Rendkívül rövid szerzemény, amely mégis, főleg a billentyűk és a fuvola révén, intenzív hangulatot teremt, amelyben a titokzatosság és a melankólia keveredik. A titokzatos és melankolikus „The Hermit”-ben, amelyben érezni a remete rejtélyes tekintetét, Steve először mutatja meg akusztikusgitár-mesterségét, és az énektehetségét is, ami őszintén szólva elég átlagos, de azért megfelelő, és illeszkedik a dallamhoz. Jön az album egyik csúcspontja, a „Star of Sirius”, egy meglehetősen összetett szám, amely valóban úgy szól, mint valami elfeledett Genesis-klasszikus. Ehhez minden bizonnyal hozzátesz az is, hogy rajta senki más nem énekel, mint Phil Collins, aki éppen akkoriban vette át az énekesi stafétát a Genesisnél. Kiválóan végzi a dolgát, és külön öröm, hogy ezúttal nem próbál úgy szólni, mint Peter Gabriel (ahogy a Genesisnél töltött énekesi pályafutása elején tette). A remek ritmusszekció is hozza a magáét, végig váltogatva a dal tempóját, ahogy a kiváló fuvola és a billentyűk is. Különösen tetszenek az átvezetések, amelyek a billentyűkkel és a ritmusszekcióval elsőrangú dzsesszes klimaxot építenek, és amelyekben Steve gitárja kivételesen dallamos alapot ad (főleg az nyűgöz le, ahogy az elektromos gitárt akusztikus módon játssza). A titokzatos, mégis derűs hangulat soha nem enged. A „Star of Sirius”-ról azt is elmondhatom: ez a legjobb Genesis-szám, amelyet nem a Genesis név alatt vettek fel (az albumról egyszerűen hiányzik Tony Banks, a Genesis alapköve), és Hackett egyik legnagyobb mesterműve. A dal rendkívül pozitív üzenetet hordoz, és a hallgatása közben ilyenek az érzések is. Jön még egy rövidebb szerzemény, a „The Lovers”, amely a várakozásnak megfelelően egy szelíd akusztikusgitár-dallamra épül, és felkészíti a hallgatót a záró fináléra. Ezután ugyanis az album legfenségesebb darabja következik, amelyet hatalmas miszticizmus jellemez, ez ékesíti ezt a nagyszerű eposzt. A „Shadow of the Hierophant” igazi csemege a csúcsminőségű szimfonikus progresszív rock minden rajongójának. Nincs olyan igazi műfajrajongó, akinek ne állna fel a szőr a hátán már a szám első meghallgatásakor. Steve-nek a legjobb Genesis- és korai King Crimson-hagyományok szellemében sikerült, főleg a melotron kiterjedt használatával, egyesíteni az eposzi nagyságot, a kelta miszticizmust és a szépséget tökéletes harmóniában. A szerzeményt a melotron által teremtett többrétegű hangfüggönyök és Sally Oldfield, a nagy Mike Oldfield nővére magas, mégis tiszta és melankolikus, operás női énekének rendkívül sikeres összeolvadása jellemzi. A dal hangulata végig rendkívül intenzív és tele van kelta melosszal (hallgatás közben a fejemben általában végig druidák kórusa szól), amihez a hangszeres részek és az operás vokálok kivételes váltakozása is hozzájárul. Miközben az operás ének és Steve gitárszakaszai folyamatosan csillapítják a hangulatot, a melotron mindig rendkívül drámai atmoszférát teremt, majd végül drámai fokozásba és lezárásba vezeti a szerzeményt. A melotron kiváló kezelésével (ilyen tökélyre ezt a hangszert a műfajban csak a korai King Crimson és a klasszikus Genesis vitte) Steve megmutatja, milyen sokoldalú zenész és zeneszerző. A „Shadow of the Hierophant” Hackett egyik legjobb műve, amely a műfaj csúcsára tartozik, és tökéletes módja ennek a kiváló, hibátlan albumnak a lezárására. Az album kiválóságához és az extra misztikus hatáshoz minden bizonnyal hozzátesz a remek borító is, amely visszatükrözi a lényegét, és állítólag az év borítójának is megválasztották. Ahogy későbbi műveinek többségén, ezen is Steve felesége, Kim Poor keze munkája látszik.
A legújabb újrakiadással a „Voyage of the Acolyte” két bónuszszámot is kapott. Ezek az „Ace of Wands” koncertverziója és a „Shadow of the Hierophant” meghosszabbított változata. Szerintem mindkét kiegészítés kissé felesleges (mint minden hasonló mesterműnél, amely tökéletesen kerek zenei egész), fontosabb, hogy az egyes számok hangzása még tovább javult, és még tisztább lett, de a gyűjtőknek azért néha érdekes hallani egy-egy ritka változatot a kedvelt számokból.
A „Voyage of the Acolyte” az egyik legjobb debütáló szólóalbum, amelyet valaha (prog) rock zenész készített, és ezért minden kétséget kizáróan a műfaj legjobb lemezei közé tartozik. Rendkívül ritkán fordul elő, hogy már az első album is mestermű, de Hackett első szólóalbuma pontosan az. Ugyanakkor a „Voyage of the Acolyte” csak a nyitánya volt annak a sor kiváló Hackett-albumnak, amelyet a nagy művész az évek során megalkotott. Míg a Genesis az évek során a fokozatos kommerszializálódásban egyre jobban elvesztette a lényegét, Hackett közben új lelkesedésforrássá vált, olyanná, akihez a klasszikus Genesis rajongói kezdtek fordulni. Ezért a hasonló zene, a klasszikus Genesis és a szimfonikus prog rock minden rajongójának feltétlenül a polcán kell lennie ennek a klasszikusnak. A „Voyage of the Acolyte” ugyanis, az erős diszkográfia ellenére, amelyet Hackett mostanáig felépített, még mindig a legfenségesebb műve, amely teljesen egyenrangúan méri össze magát a 70-es évek második felének Genesis-albumaival, és ezért kiérdemli a lehető legmagasabb pontszámot.
Felállás
Steve Hackett – elektromos és akusztikus gitár, melotron, harmónium, csengők, autoharp, ének (5), effektek
John Hackett – fuvola, ARP szintetizátor, csengők
Mike Rutherford – basszusgitár, basszuspedál, fuzz 12 húros gitár
Phil Collins – dob, ritmusok, ütőhangszerek, ének (6)
John Acock – Elka, Rhapsody, melotron, harmónium, zongora
Sally Oldfield – ének (8)
Robin Miller – oboa, angolkürt
Nigel Warren-Green – szólócselló
Percy Jones – kiegészítő basszusgitár a „Tower”-en
Johnny Gustafson – basszusgitár a „Star”-on
Steve Tobin – papagáj és köhögés
Producerek
Steve Hackett és John Acock
Számlista
1. Ace Of Wands (5:23)
2. Hands of the Priestess Part I (3:28)
3. A Tower Struck Down (4:53)
4. Hands of the Priestess Part II (1:31)
5. The Hermit (4:49)
6. Star of Sirius (7:08)
7. The Lovers (1:50)
8. Shadow of the Hierophant (11:44)
Az album hossza: 40:52