Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 1970
Értékelés: 5/5
1970 közepén a King Crimson még mindig kellemetlen helyzetben volt: szétesett az eredeti felállás, amely a legendás debütalbumot, az „In the Court of The Crimson King”-et (1969) rögzítette. Az eredeti felállásból addigra már csak a gitáros különc Robert Fripp és a költő, számítógépes és vizuális technikus Peter Sinfield maradt, akik ekkoriban (nem hivatalosan) egyenrangú vezetői voltak a zenekarnak. Fripp felelt a fő zenei ötletekért, a kompozíciókért és a motívumokért, Sinfield pedig főként a zenekar szöveges és vizuális oldalát felügyelte, bár ezen az albumon új „játékszerével”, a VCS3 analóg szintetizátorral zenészként is kipróbálta magát. A „Lizard” lemezen érte el csúcspontját a két művész együttműködése, és ez hozta a zenekar történetének néhány legjobb gyümölcsét. Szerencsére nem maradtak sokáig kettesben: kizárólag kiváló zenészek siettek a segítségükre, köztük Fripp egykori osztálytársa, Gordon Haskell, aki az énekes-basszusgitáros posztján Greg Lake-et váltotta, és aki már az előző albumon, az „In The Wake Of Poseidon”-on (1970) is közreműködött, a „Cadence And Cascade” című ezoterikus balladában énekelt. Mel Collins szaxofonon és fuvolán, aki szintén session-zenészként már játszott az előző lemezen, valamint a kiváló jazz fusion dobos, Andy McCulloch (ex-Manfred Mann) az új hivatalos tagok lettek. Az album zenekari, jazzes hangszereléseit remekül játszották el a kísérőzenészek: Robin Miller (oboa, angolkürt), Mark Charig (kornett), Nick Evans (harsona) a jazz-billentyűs Keith Tippett (zongora) vezetésével, aki szintén már az előző albumon is együtt dolgozott a zenekarral. Ezek a kiváló muzsikusok adták az új King Crimson fényes vázát, de – mint a zenekar történetében oly gyakran – ez az inkarnáció sem tartott sokáig: Haskell és McCulloch még a lemez megjelenése előtt távozott, állítólag azért, mert elégedetlenek voltak a zenekar további zenei irányával.
A „Lizard” kétségkívül a legjazzesebb album, amelyet a zenekar valaha készített. Megítélésem szerint a rajongók többsége számára ez a legkevésbé észrevett és legkevésbé értett lemezük is, elsősorban a rendkívül sokszínű jazz fusion hangszerelések miatt, amelyektől az album még a King Crimson mércéjével mérve is rendkívül komplex lesz. Éppen ezért a „Lizard” talán a legösszetettebb, és az átlaghallgatónak elég igényes album. A jazz fusion, a canterburyi stílus és az igazi pásztori, kelta hangulat (főleg a címadó dalban) keveréke egyetlen későbbi lemezen sem tért vissza, ezért is különleges a „Lizard” a zenekar életművében – egy remekmű, amely csak évekkel később kapta meg az igazi elismerést és a helyét a zenekar legjobb albumai között. A jazz fusion elemek tehát jelentős helyet foglalnak el a lemezen, és a műfaj minden rajongóját lenyűgözi majd, nem kevésbé, mint a szimfonikus progresszív rock híveit. Sinfield szövegei ezen az albumon a legjobbjai közé tartoznak, és néhány legképzeletgazdagabb metafizikus művét tartalmazzák. Az egész albumon valami titokzatos hangulat uralkodik, mintha egy középkori scriptorium lenne, tele misztikus könyvekkel, amelyek mind külön-külön mesélnek el egy történetet.
Az energikus nyitódal, a „Cirkus” az album legismertebb száma: titokzatos, szinte suttogó Haskell-vokállal indul, majd hangulatában szinte „gonoszkodóan” félelmetes motívumba csap át, amelyet Fripp mellotronon játszik. A versszakok drámaian fonódnak a motívum köré, Fripp pedig mindezt az akusztikus gitáron játszott egyik legjobb futamával támasztja alá. Ehhez csatlakozik Collins féktelen szaxofonszólója, és a hangulat a végére feszültté válik. Sinfield metafizikus, ugyanakkor rendkívül szarkasztikus szövege a cirkuszról, bohócokról és kaméleonokról – akik az ártatlanság megrontásának metaforái (a dal azt üzeni, hogy „az élet tulajdonképpen egy nagy »cirkusz«, tele ilyen-olyan bohócokkal, akik folyton viselik és cserélgetik a maszkjaikat”) – a hangszerek kakofón csúcspontjával záruló számot kétségkívül a zenekar egyik klasszikusává teszi.
A következő két dal szétszórt, jazzes ritmusra épül. Mindkettő tele van szarkasztikus humorral a szövegekben, és Haskell hangját mindkettőn eltorzítja a VCS3 effekt. Az „Indoor Games”, amely remek jazz fusion ritmusra épül, Sinfield nagyszerű szövegét kapta, ez a modern brit arisztokrata társadalom hedonizmusára utal. Haskell őrült nevetése a dal végén egyébként mulatságos, de többszöri hallgatás után sokakat idegesíthet, akik nem bírják az igazi, „zappás” humort. Haskell később elmagyarázta, hogy a nevetést az váltotta ki, hogy nem értette Sinfield szövegét, így a záró „hey ho” sort sem tudta elénekelni, és ez az agyára ment.
A „Happy Family” újabb avantgárd jazz fusion szám, még a zenekar mércéjével mérve is. A The Beatles szétválásának szól, ami Sinfield csipkelődő szövegéből és az album borítójáról is kiderül (nézd meg az I betűt a borítón). A szövegben „Judas” (Paul McCartney), „Rufus” (Ringo Starr), „Silas” (George Harrison) és „Jonah” (John Lennon) néven szerepelnek. Haskell hangját itt teljesen átszövi a VCS3 effekt, így szinte felismerhetetlen. A dal szellemében rokon Frank Zappa néhány jazzes művével.
A bájos, romantikus, középkori trubadúrhangulatú ballada, a „Lady Of the Dancing Water” stílusban igazi kontraszt az előző számhoz képest, és bizonyosan a lemez legfényesebb dala: álmodozó, romantikus Haskell-vokállal, Fripp akusztikus gitárjával és Collins gyönyörű, dallamos fuvolájával. A zenekar történetének egyik legszebb balladája, és üdvözlendő előkészület az utána következő fenséges finálé előtt. Úgy gondolom, Haskell nagyon jó énekes volt azokban a dalokban, amelyek nem technikai jártasságot, hanem meleget és érzelmi kifejezőerőt kívánnak az énektől. Egyszerűen nem kapott igazi esélyt a zenekarban, és nem maradt elég ideig ahhoz, hogy basszerosként és énekesként érvényesüljön. Hangja az évek során technikailag sokat fejlődött, és éppen az utóbbi években ér el kereskedelmi sikert szólókarrierjével.
Jön az igazi mese minden jó jazz fusion rajongójának. A címadó, több mint 23 perces, bombasztikus szuperepikus „Lizard” kétségkívül a zenekar történetének legambiciózusabb műve, és egyben a leghosszabb szám, amelyet valaha felvettek. Négy szekcióra és három alszekcióra oszlik. Sinfield metafizikus szövege egy legendás herceg kálváriájáról szól II. Frigyes „bíbor király” (történelmi személyiség) szolgálatában, aki a keresztesekkel együtt vérontó összecsapásra indul a mongolokkal, de a csata előtt még mellékesen leszámol a „gyíkkal” (vagyis a sárkánnyal). Az eposz nyitó szekciója, a „Prince Rupert Awakes” remek fő refrént kapott, különleges vendég főénekessel, aki nem más, mint Jon Anderson (Yes), aki épp akkoriban próbálkozott sikertelenül azzal, hogy Frippet megnyerje a Yes üresen maradt gitárosi posztjára. Anderson hangja itt más, mint amit a Yes-nél megszoktunk: kissé titokzatosabb és mélyebb fekvésű, a saját mércéjével mérve egy árnyalatnyit sötét is, korántsem angyali, de ettől még nem kevésbé ezoterikus. Ez az éneklésmód remekül illeszkedik az egész szekcióhoz. Anderson kiváló refrénje, a „Burn the bridges, burn the water-stake the lizard by the throat”, kétségkívül a zenekar történetének egyik legmarkánsabbja. Ezután jön a „folkos” refrén tapssal és Anderson játékos hangjával, amely egy pillanat alatt felidézi a Yes „örök vidámak és a nap gyermekei” ünneplését (a King Crimsonhoz képest). Kétségtelen, hogy a „Prince Rupert Awakes” mindkét zenekar rajongóinak tetszeni fog. Hamarosan a mellotron és a fúvósok kivezetése következik, és a légkör ismét kevésbé optimista és titokzatosabb lesz. Robin Miller kürtje jelzi az eposz második szekcióját, a „Bolero-The Peacock’s Tale”-t, amely személy szerint a számomra legkedvesebb része az egész kompozíciónak. Csodálatos zenekari hangulat és jazz fusion hangszerelések, amelyek felveszik a versenyt a műfaj legjobb darabjaival. Ez a rész az a terep, ahol a többi művész, vagyis a vendégzenészek – Tippett, Miller, Charig és Evans – a legjobb fényben mutathatják meg tehetségüket. Ahogy McCulloch bolerós elemekre épülő dobritmusa fölött játszanak, a fúvósok nagy teret kapnak, és remek jazzes szólókat teremtenek a központi téma körül. Ezután kezdődik a harmadik szekció, „The Battle Of Glass Tears”, amely három alszekcióra oszlik (Dawn Song, Last Skirmish, Prince Rupert’s Lament). A „Dawn Song” Robin Miller angolkürtjével nyit, amelyhez hamarosan csatlakozik Haskell melankolikus, sötét hangja. Titokzatos és feszült hangulat teremtődik, amely a csata kezdetét vetíti előre. A következő alszekció, a „Last Skirmish” a fúvósok (Collins mesterien játssza a fuvolát), Fripp mellotronja és McCulloch dobjai igazi csatája, és bizonyosan az eposz hangszeres csúcspontja, amelyben még a „Cirkus” központi motívumát is meghalljuk. Ha a „Last Skirmish” az összecsapást ábrázolta, a „Prince Rupert’s Lamnet” a véres összecsapás végét mutatja be, amikor a holttestek rothadva hevernek a mezőn, és kiderül a csata teljes értelmetlensége. A gyászos ritmusszekció a fúvósokkal megtámogatva illik ehhez a hangulathoz, és amikor Fripp végre elektromos gitárra vált, miután az album nagy részében az akusztikushoz ragaszkodott, egyértelmű, hogy a kompozíció a végéhez közeledik. Fripp kiváló akusztikus gitáros, és némileg kár, hogy az album megjelenése után az évek során egyre kevesebbet használta az akusztikus gitárt, ma pedig már egyáltalán nem. A „Big Top” a szvit lezárása, egyben az album lezárása is. Igazán szarkasztikus, karneváli kivezetése van, mintha valaki szándékosan gúnyolódna az egész eposzon, és már az önparódiára épül. Talán ez a záró paródia a csata értelmetlenségét célozza, és hangszeres gúnyként szolgál az emberi ostobaságra. Ez a karneváli motívum egyébként a „Cirkus” nyitányának átalakított, átdolgozott motívuma, így a kör bezárul.
Az album borítója ismét kiváló. A borítón és az album hátoldalán lévő betűk a zenekar nevét alkotják középkori díszítésekben, vagyis a „King” szó a hátoldalon, a „Crimson” pedig az elején áll. Minden betűben megjelenő képi téma Sinfield egy-egy lírai koncepcióját, illetve az album egy-egy dalát ábrázolja.
A „Lizard” az egyik kedvenc albumom, nemcsak a King Crimson, hanem általában a progresszív rock terén, amely minden újabb hallgatáskor valami újjal jutalmaz majd. A zenekar legambiciózusabb és egyik legjobb lemeze, amely többszöri hallgatás után rendkívül meghálálja a figyelmet. Annyi és olyan sokféle hangszerelés van rajta, hogy sokat csak többszöri hallgatásra veszel észre. A zenekar első két lemezéhez képest, amelyek stílusukban még elég hasonlóak voltak egymáshoz, itt nagy stílusbeli ugrás figyelhető meg. A „Lizard” egy album, amely teljesen más, mint az első két lemez, és teljesen más, mint bármi, amit a zenekar utána kiadott. Sok évnek kellett eltelnie, hogy megmutatkozzon e monumentális mű teljes nagysága. Ha Richard Wagner és Miles Davis ma is élne, és valaha együtt dolgoztak volna, bizonyosan a King Crimson akkori változatát választanák kísérőzenekarnak.
Felállás
Gordon Haskell – basszusgitár & ének
Robert Fripp – gitár, mellotron, elektromos billentyűk & devices
Mel Collins – fuvola & szaxofon
Andy McCulloch – dob
Peter Sinfield – szövegek, VCS3 & grafikai koncepció
Vendégzenészek:
Robin Miller – oboa & angolkürt
Mark Charig – kornett
Nick Evans – harsona
Keith Tippet – zongora & elektromos zongora
Jon Anderson (Yes) – vendégének a „Prince Rupert Awakes” című dalban
Produkció
Robert Fripp & Peter Sinfield
Számlista
1. Cirkus(including Entry of the chameleons) (6:28)
2. Indoor games (5:41)
3. Happy family (4:16)
4. Lady of the dancing water (2:44)
5. Lizard: a) Prince Rupert awakes (4:36)
6. b) Bolero – The peacock’s tale (6:39)
7. c) The battle of the glass tears (10:58)
i) dawn song
ii) last skirmish
iii) Prince Rupert’s lament
8. Big top (1:13)
Az album hossza: 42:35
