Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 2007
Értékelés: 3.5/5
A Genesis három tagjának újraegyesülése kétségkívül 2007 egyik legfontosabb zenei eseménye volt. Banks, Collins és Rutherford, miután szólókarrierjük népszerűsége fokozatosan hanyatlásnak indult, rájöttek, hogy sosem felejtették el első szerelmüket, amely zenei elismerést és világhírt hozott nekik. Ezért újra életre keltették a legendás csapatot, amellyel a 70-es években jelentősen formálták a progresszív rock aranykorát, a 80-as években és a 90-es évek elején pedig a világ pop-slágerlistáinak csúcsait ostromolták. Az újraegyesülésről viszont – számos rajongó nagy csalódására, akik a klasszikus, vagyis progresszív rockos korszakukat szeretik – (átmenetileg?) lemondott az eredeti énekes, Peter Gabriel és a gitármester Steve Hackett. Míg Gabriel zavartalanul le akarta zavarni a saját szólóturnéját, Hackett végül meg sem kapta a másik három tag meghívását, így a teljes, tökéletes összeállásra még várni kell egy kicsit, már ha egyáltalán sor kerül rá valaha. A Genesis tehát egyelőre a kereskedelmileg legsikeresebb felállásában tért vissza, amely olyan slágerekkel ajándékozta meg a pop-rock világát, mint a „Follow You, Follow Me”, a „Mama”, az „Invisible Touch”, a „Land Of Confusion” és az „I Can’t Dance” – ez már önmagában elég ok volt arra, hogy az új turnéra a rajongók tömegei özönöljenek mindenfelől, a legkülönfélébb zenei ízléssel és korosztályból. Következett a „Turn It On Again” turné, amely Helsinkiben indult, és kizárólag Európát járta be. A zárása tipikusan hatalmas pompával zajlott le a római Circo Massimóban, amely az új DVD-n, a „When In Rome” címűn is megörökítve jelenik meg.
Az egyes előadások színvonaláról jól árulkodik a legújabb dupla koncertalbum, a „Live Over Europe”, a zenekar első koncertkiadványa 1993 óta, amely szerintem jól megragadta a történelmi turné energiáját és hangulatát. Pedig most sem ment persze stúdiós javítgatás nélkül. Collins közbeszóló konferálásait kivágták, a közönség hangját pedig épp annyira hagyták meg, hogy érezni lehessen, koncertfelvételt hallunk. Ez valakit zavarhat, engem is zavarna bizonyos zenekaroknál, de a Genesis esetében elsősorban a jó előadás számít. A hívek többsége a koncert megtekintése után végül nagyon jól fogadta az újraegyesülést, mert a csapat megfelelő műsorválasztással mindkét korszakának rajongóit ki tudta elégíteni, a progresszívét is, a pop-rockosat is, ami ezen a felvételen is jól látszik (a számlista minden fellépésen ugyanaz volt). Én szerény személyem is ott voltam a bécsi környéki koncertjükön, amiről részletes beszámoló is született. Sajnos erről az estéről egyetlen előadás sem szerepel ezen a koncertkiadványon. Ahogy várható volt, a kiadásra kiválasztott felvételek többsége hazai, brit földön készült (főleg Manchesterben), a többit más európai helyszínekről válogatták.
A leválaszthatatlan trió ezúttal is két régi cimborát hívott segítségül a koncertekre, akik a 70-es évek vége óta szinte állandó koncerttagjai a Genesisnek, bár stúdiótagok sosem voltak. Hackett helyét hagyományosan az amerikai virtuóz, Daryl Stuermer töltötte be (a Genesis mellett leginkább Jean-Luc Ponty-val és Collins szólóprojektjeivel való együttműködéséről ismert), aki egyébként idén egy remek jazz rock fusion szólóalbumot is kiadott „Go” címmel, míg Collinst, amikor a mikrofon elé lépett, a dobok mögött a jazz fusion legenda, Chester Thompson váltotta, aki korábban főleg Frank Zappával és a Weather Reporttal végzett munkájával vált híressé. Thompson hagyományosan a hosszabb hangszeres részek alatt Collinsszal együtt dobolt. Együtt adták elő azt az emlékezetes dobpárbajt is, amely itt a „Conversations With 2 Stools” címen került rögzítésre, és amelyben a két jazz rock fusion mester bebizonyítja, hogy még mindig korántsem a levesbe való. Kicsit kevésbé jó állapotban van, de még mindig nagyon szolid Collins hangja, amely az évek során természetesen elveszített valamennyit a terjedelméből, így ahol kell, inkább az alacsonyabb fekvésekhez tartja magát. Banks persze már régen nem használ hagyományos mellotront és orgonát, az elektromos zongora mellett főként különféle szintetizátorokon játszik, amelyeken megfelelő effekteket és hangzást szólaltat meg, főleg a régebbi darabokban. Az elegáns, szinte mindig komoly úriember az évek alatt megszokta a technológiai kényelmet, ez viszont legfeljebb a legádázabb retro-70-es hangzáspuristákat zavarhatja. Rutherford az, aki mindig is volt: régóta ügyesebb és markánsabb basszusgitáron, mint gitáron, Stuermer pedig kellemesen meglepett, mert helyenként saját ötleteket, egy-két új szólót is beletett a játékba. Ők ketten ezúttal is jól kiegészítik egymást, és váltogatják a basszust meg az elektromos gitárt.
Ami az egyes előadásokat illeti, a Genesis a várakozásoknak megfelelően többnyire a stúdióeredetikhez tartotta magát, csak a hosszabb, progresszív rockos darabokba illesztettek be részleteket a Gabriel-korszak régebbi számaiból, amelyek sok hívben felébresztették a nosztalgiát, és azt a vágyat, hogy Gabriel és Hackett minél előbb visszatérjen. E progresszív rockos csúcspontok közé tartozik mindenekelőtt az „In The Cage” igen szolid előadása – annak ellenére, hogy Collins ezen a ponton sosem pótolhatja Gabrielt –, amelybe ügyesen beleszőtték az olyan klasszikusok részleteit, mint a „Cinema Show” és a „Duke Travels”, a „Firth Of Fifth” szakasz a maga klasszikus, kiváló Banks-szólójával, valamint az első slágerük, az „I Know What I Like (In Your Wardrobe)”, amelyben néhány másodpercre még az ősi klasszikus, a „Stagnation” egy foszlánya is felbukkan, amely a „Trespass” (1970) albumról származik, abból az időszakból, amikor Collins még nem is volt a zenekar tagja. Ez utóbbi afféle sajátos meglepetés, mert a turnén egyébként egyetlen 1972 előtti, vagyis a „Selling England By The Pound” (1973) előtti számot sem játszottak. Valószínűleg nem csak én hiányoltam a prog rock korszakból legalább a „The Musical Box” előadását, amely egykor, még a pop-korszakban is, kötelező része volt a koncertjeiknek. A prog rock csemegék közül a várakozásoknak megfelelően az himnikus „Afterglow” és a jazz rock fusion remekmű, a „Los Endos” sikerült a legjobban, ahol Collins és Thompson a lehető legjobb módon bizonyítja technikai mesterségét és a még mindig csorbítatlanul csiszolt ritmusérzékét. Ezúttal elkerülték a múltban igencsak idegesítő egybefűzéseket, amelyekbe akár öt különböző darabot is beletettek, és amelyek többnyire csak az első refrénig vagy átmenetig tartottak. Nagy meglepetést a számlistán így nem találunk. A legnagyobbnak talán az egyik legszebb balladájuk, a „Ripples” kiváló előadását nevezném, ahol Collins megmutatja, hogy még mindig remek énekes, aki a technikai hiányosságait könnyedén pótolja kiváló érzelmi kifejezőerejével.
A pop-rock darabok előadásai is rendkívül tisztességesek, és Banks modern billentyűinek köszönhetően meglehetősen frissen szólnak, ami legfeljebb néhány retro-80-as fanatikust zavarhat. Ezek közül mindenekelőtt a mindig energikus „Turn It On Again” nagyon jó verzióját érdemes kiemelni, amely a turné központi himnusza is volt. A kereskedelmileg legsikeresebb albumukról, az „Invisible Touch”-ról (1986) a várakozásoknak megfelelően öt számot játszottak, köztük szerencsére nem szerepel a csöpögős „In Too Deep” ballada. A hagyományosan patetikus Collins egy kis csibészséggel lepett meg, mert az „Invisible Touch” szövegében a „she’ll mess up your life” sort „she’ll fuck up your life”-ra cserélte, ami sokat elmond az érzéseiről a közelmúltbeli válása után. Így került be a híres négybetűs szó a csibész Collins jóvoltából (minél idősebb, annál nagyobb butaságok járnak a fejében) a Genesis fellépéseire is, az egyik utolsó rockzenekarhoz, ahol az ember számítana rá. Minőségben ezúttal is kiemelkedik a „Land Of Confusion”, ahol jól hallható Collins hangjának alacsonyabb fekvése, valamint az art rock sláger, a „Domino”, amely a teljes felvétel egyik legjobb és legenergikusabb előadása. Nem hagyhatták ki az 1983-as „Genesis” albumról származó slágereket sem, mint a „Mama” és a „Home By The Sea”, valamint a „We Can’t Dance” (1991) albumról sem, amelyről muszáj volt eljátszaniuk az olyan mega-slágereket, mint a „No Son Of Mine”, a „Hold On My Heart” és természetesen az „I Can’t Dance” (terjedelmes énekimprovizációkkal), amelyeket a pop-korszak híveinek nagy többsége hiányolt volna. Egyetlen Genesis-koncert sem múlhat el persze a Collins-korszak első slágere, a „Follow You, Follow Me” nélkül. A felvétel második fele az előadásokat tekintve tehát meglehetősen kiszámítható. A legnagyobb meglepetés még a záró, romantikus himnusz, a „Carpet Crawlers”, a Gabriel-korszak klasszikusa, amely Collins szavai szerint a legjobban megjeleníti a zenekar esszenciáját.
A „Live Over Europe” remek koncertdokumentum, amely szerencsésen mutatja be e progresszív/pop-rockos óriások sikeres visszatérését, és mint ilyen, nem hiányozhat a zenekar minden igazi rajongójának gyűjteményéből – azokéból, akik nem oszlanak értelmetlen, egymással gyakran ellenséges progresszív és pop-rock táborokra, és nem is a Gabriel-, illetve Collins-korszakhoz ragaszkodó, begubózott, egymással összeveszett rajongók közé tartoznak. Szerintem minőségben felülmúlja mindkét „The Way We Walk” kiadványt, és egyenrangúan méri magát a kiváló „Three Sides Live”-hoz (1982). A legjobb koncertfelvételük viszont semmiképp sem ez, mert felülmúlja a „Genesis Live” (1973) is és a „Seconds Out” (1977) is, amely szerintem a 70-es évek egyik koncertklasszikusa, és a legközelebb áll a tökéletes Genesis-koncertdokumentum címéhez. Személy szerint persze szívesebben láttam volna több progresszív rockos darabot az előadások között, főleg a két Gabriel utáni albumról, az „A Trick Of The Tail”-ről (1976) és a „Wind And Wuthering”-ről (1977), de amíg Steve Hackett (még) nincs a felállásban, talán így mégis jobb. Kevesebb stúdiós csiszolgatással is mehetett volna (abból azért kevesebb van, mint a „The Way We Walk” kiadványokon), de ez már a legtöbb nagy zenekar bevett gyakorlata. A producerként közreműködő régi munkatárs, Nick Davis munkája ezúttal is kiváló, ami – a „Genesis Live” esetleges kivételével – a legtöbb koncertfelvételük hagyománya. Mindazok a kétkedők, akik a turné egyetlen fellépésén sem voltak ott, a „Live Over Europe” segítségével meggyőződhetnek róla, hogy a Genesis újraegyesülése – Gabriel és Hackett nélkül is – megérte, és a jövő az új stúdiókalandok előtt is teljesen nyitva áll.
Felállás
Tony Banks – billentyűk
Phil Collins – ének, dob
Mike Rutherford – gitár, basszusgitár
Daryl Stuermer – gitár, basszusgitár
Chester Thompson – dob
Producer
Nick Davis
Számlista
CD1.:
1. Duke’s Intro (3:49)
2. Turn It On Again (4:26)
3. No Son Of Mine (6:57)
4. Land Of Confusion (5:11)
5. In The Cage (13:30)
6. Afterglow (4:28)
7. Hold On My Heart (5:58)
8. Home By The Sea (11:59)
9. Follow You, Follow Me (4:19)
10. Firth Of Fifth (Excerpt) (4:40)
11. I Know What I Like (In Your Wardrobe) (6:45)
CD2.:
1. Mama (6:57)
2. Ripples (7:58)
3. Throwing It All Away (6:01)
4. Domino (11:34)
5. Conversation With Two Sticks (6:49)
6. Los Endos (6:25)
7. Tonight Tonight Tonight (Excerpt) (3:49)
8. Invisible Touch (5:35)
9. I Can’t Dance (6:12)
10. Carpet Crawlers (6:00)
Játékidő: 114:14
