Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1985
Értékelés: 1.5/5
Ne tévesszen meg titeket az album borítóján szereplő logó, rajta a legendás német progresszív rockzenekar nevével. A „Codename Wildgeese” annyi köze van az Eloy hagyományos space rock hangzásához, mint amennyire Klaus Kinski külsőre és jellemre hasonlít Lee Van Cleefre. Vagyis a hasonlóság gyakorlatilag nulla. Ezen a lemezen alig fedezhetők fel azok az elemek, amelyekről az Eloy zenéje híres volt, hangzásban még a space metalhoz sem áll közel, pedig az a 80-as években jellemző volt a zenekarra. A fő ok egészen egyszerű: ez az album a névadó akciófilm zenéjét tartalmazza, Klaus Kinskivel, Lee Van Cleeffel, Lewis Collinsszal és Ernest Borgnine-nal a főszerepben, ami már önmagában is azt jelenti, hogy nem szokványos Eloy-lemezről van szó. A másik tény, ami alaposan alááshatja a zenekarnév használatát és a kiadvány hitelességét, hogy hiányzik a vitathatatlan Eloy-főnök, vagyis Frank Bornemann gitáros/énekes, aki ekkoriban a különböző jövőbeli elképzelések miatt elvált a többi taglevőtől. Ők, a dobos Fritz Randow kivételével, aki nem akart részt venni ebben a projektben, elfogadták az ajánlatot, hogy filmzenét vegyenek fel, és ezzel némi plusz ismertséget hozzanak a zenekarnak, amely nélkül simán meglett volna. Így Hannes Arkona (gitár/billentyűk), Klaus Peter-Matziol (basszus) és Hannes Folberth (billentyűk) Frank közreműködése és jóváhagyása nélkül vette fel és adta ki ezt a rendkívül monoton, félkézzel összetyepetyélt kiadványt, amely tartalmi minőségét tekintve könnyedén az együttes diszkográfiájának utolsó helyére kerül. A zenekar rajongói közül sokan teljesen jogos okokból oda se sorolják, bár ott áll a gyűjteményükben, mert végül is az Eloy névvel jelent meg.
Mi hát a baj ezzel a filmes kísérlettel, hogy nem érdemel egyenrangú helyet a többi Eloy-album között? Több dolog is van, de a lehangoló helyzetért elsősorban az általános ihlethiány és a hangzás elavultsága felelős, ami szinte minden szerzeményen tetten érhető. A legzavaróbb hangzáselem mindenekelőtt a dobok természetellenes hangja, amely a 80-as évek szintipop-zenekaraira volt jellemző. A kiváló Randow helyét Jan Nemec-Bolek vette át, aki nem számított a zenekar hivatalos tagjának, és a legtöbb számnál egyszerűen ritmusgépet használt. Bolek Lolek segítsége nélkül egyszerűen nem tud semmi igazán hasznosat összehozni. A steril-szintetikus hangzáshoz sokat hozzátesznek Folberth elektronikus billentyűi is, amelyek paradox módon egyszerre az album legjobb és legrosszabb elemei, szerzeményenként változóan. Néhol kétségbeejtően szintetikusan és robotszerűen szólnak, valahogy a 80-as évekbeli Tangerine Dream stílusában, a legjobb pillanatokban viszont jó szimfonikus hangszerelésekkel szolid ambient hangulatot teremtenek. Ezek az album egyetlen olyan pillanatai, ahol bármiféle kapcsolat érezhető az igazi Eloyjal. A lemezen többnyire rövid, ritmikailag monoton instrumentális darabok uralkodnak, egyetlen hair metal ének-szerzemény kivételével, amelynek semmi köze a megszokott Eloy-féle metalos kirándulásokhoz. A többit szintetikus elektronikának nevezném, egy-egy ambient, new age-es pillanattal. Néhány ritka kivételtől eltekintve az egész olyan steril és ihlet nélküli, hogy a három addigi Eloy-zenész bizonyított tehetsége sem segít rajta. Ehhez kapcsolódik, hogy Folberth szintetikus/szimfonikus hangszerelései mindent uralnak, miközben Hannes Arkona gitárjaiból alig van egy minta. Ő inkább Folberth társaságát szolgálta a szintetikus hanghullámok további szállítójaként.
Most nincs értelme az egyes darabok részleteibe bocsátkozni, mert némelyik az általános monotónia és a szintetikus-elektronikus elemek mennyiségét tekintve úgy hasonlít a másikra, mint egyik tojás a másikra. A nyitó, ritmikailag monoton, repetitív szintetikus hangszereléssel kicifrázott „The Patrol” már most sem sok jót ígér, és felveti a kérdést, hogy tényleg az Eloy zenéjét halljuk-e, vagy valamelyik B-kategóriás akciófilmes zeneszerző munkáját, amilyenekből a 80-as években nyüzsgött a világ. A válasz szomorúan egyszerű. Ugyanez igaz a „Hong Kong Theme 1”-re is, amely a szintetizátoron megszólaló keleties motívummal próbál illeszkedni a film koncepciójához, de teljesen robotszerűre és sterilre sikerült. Ezt követi a „Hit And Run”, amely erős elektronikus szintihangzásával elég hasonlít a 80-as évekbeli Tangerine Dream egyes darabjaira, és ez az album még néhány további számára is igaz. Említést érdemel a „Queen Of Rock’n’Roll” is, az album egyetlen éneket tartalmazó szerzeménye (az ének az egyik Hannesé). Teljesen színtelen hair/pop metal darab, bárzongorás motívummal és hamis gitárpasszázsokkal. Arkona az akkoriban rendkívül népszerű hair metal fogással, a tappinggel is él. Ez a halovány szerzemény egyben a teljes album leginkább rockos pillanata, ha nem az egyetlen.
A folytatásban többnyire rövid ambient, mondjuk úgy, new age instrumentálisok következnek, például a „Destiny”, a „Discovery”, a „Deadlock”, a „Sabotage” (szerintem ez a változatossága miatt a legjobb az összes ambient darab közül), az „A Long Goodbye” és az „A Moment Decades”. Ezek szolid szimfonikus hangszereléseket tartalmaznak, de a ritmusvonal általában rendkívül monoton, így mindegyik hamar kezd unalmassá válni, hacsak nem vagytok éppen különleges, mondjuk úgy, meditatív hangulatban. A fő bajuk, hogy sehová sem fejlődnek. Aki ismeri Mike Oldfield kevésbé ihletett new age darabjait, el tudja képzelni, miről beszélek (azok is jobbak és ihletettebbek, mint Folberth halovány kísérletei). A többi szerzemény, például a „Juke-Box”, a „Cha-Shoen”, az „On The Edge”, a „Face To Face” és a „Revenge” lassú, repetitív, elektronikával átitatott szintetikus (néhol popos) darab, amelyeket a legjobb esetben valami Duran Duran vagy Frankie Goes To Hollywood használhatott volna gyengébb számai hátteréül. A legjobb esetben tökéletesek arra, hogy az ember az unalomtól álomba szunnyadjon. A helyzet a zárásban sem javul, amelyet a „Hong Kong Theme 2” ad, ez csupán a bevezető „testvére” szintetikus keleties motívumának rövid ismétlése.
A „Codename Wildgeese” teljesen anakronisztikus, ihlet nélküli hangfelvétel, amely csak a zenekar legelkötelezettebb rajongóinak szól, akiknek mindennek meg kell lennie, ami a zenekar nevén megjelent, még ha hosszú ideig vezetőjük, aki itt nincs jelen, kitartóan elutasítja is mint hivatalos kiadványukat. Az igazság kedvéért, néhány ritka kivételtől eltekintve, a zenetörténetben nem volt túl sok igazán jó rockalbum filmzenével, és a „Codename” itt semmiképp sem tartozik a fényes kivételek közé, bár hallottam már gyengébb filmes próbálkozásokat világszerte ismertebb zenekaroktól is. Ez a kiadvány sajnos mindörökre leginkább az egyetlen Frank Bornemann nélküli Eloy-lemezként és az együttes legrosszabb albumaként marad meg a zenerajongók emlékezetében (hogy nem perelte be őket, az arra utal, hogy egészen más a jelleme, mint mondjuk Roger Watersnek). Ti, akik még nem hallottátok az albumot, ne várjatok hát hatalmas gitárszólókat, gazdag ritmikai variációkat, drámai szimfonikus hangszereléseket és a többi space rockos/metalos Eloy-finomságot, mert hiába keresnétek őket. Az egyetlenek, akik bármi érdekeset találhatnak benne, a Tangerine Dream-stílusú ambient elektronika rajongói, de ők is jócskán csalódottan maradnak az általános ihlethiány és kidolgozatlanság miatt. A legjobb esetben ez az album egy átlagos hangfelvétel egy átlagos 80-as évekbeli akciófilmhez (mivel a filmet (még) nem láttam, nem tudom a tartalmát kommentálni, bár többnyire nem túl hízelgő véleményeket hallottam róla, és annak ellenére, hogy Klaus Kinski mindig is az egyik kedvenc európai színészem volt). A „Codename Wildegeese” olyan kiadvány, amelynek kétségkívül nem kellett volna a zenekar nevén megjelennie, hanem Arkona/Matziol/Folberth projektként, de a nagyobb ismertség utáni vágy túl nagy volt, és a kár már megtörtént. Az igazi, Bornemann-féle Eloy eközben már egy olyan albumon dolgozott, amely a további hitelességet biztosította a zenekarnak, és amellyel sikerrel zárták a progresszív rock számára igencsak megterhelő 80-as évek végét.
Felállás
Hannes Arkona – gitár, billentyűk, ének (4)
Hannes Folberth – billentyűk
Klaus-Peter Matziol – basszusgitár
J. Nemec-Bolek – dob
Produkció
Eloy
Számlista
1. Patrol (2:47)
2. Hongkong Theme I (3:32)
3. Hit And Run (1:38)
4. Queen Of Rock’n’Roll (2:36)
5. Destiny (4:34)
6. Discovery (0:50)
7. Juke-Box (1:58)
8. Deadlock (1:30)
9. Cha-Shoen (3:35)
10. Sabotage (1:20)
11. On The Edge (3:30)
12. A Long Goodbye (2:13)
13. Face To Face (1:47)
14. A Moment Decides (2:07)
15. Revenge (1:13)
16. Hongkong Theme II (1:07)
Az album hossza: 33:30
