Szerző: Urban Bolta
Előadó: AC/DC
Kiadó: Sony Music
Megjelenés: 2011
Játékidő: 111:48
Értékelés: 4.5/5
A DVD ügyesen kapja el azt a pillanatot, amikor a színpad előtt a föld minden rajongója eufórikusan kapkodott minden egyes verejtékcsepp után, ami Brian Johnson homlokáról lecsordult. A negyvenéves pálya és a tizenöt megjelent album az egyszerű rock n roll retorikában már önmagában elárulja, hogy az AC/DC léte őszében jár, ezért a Black Ice turné megtekintése az utolsó alkalmak egyike volt, hogy az ember a saját bőrén érezze a borsódzást a rockerek régi iskolájának népdallá vált himnuszai közben – ezt a számos argentin rajongó is jól tudta.
A felvétel helyszínét nem véletlenül választották. Bármelyik zenész, aki valaha játszott Dél-Amerikában, megmondja, hogy az ottani közönség a legtemperamentumosabb, a koncertek pedig a legátéltebbek, főleg ha hetvenezer fős tömeg hajt előre, amennyit a River Plate futballóriás hazai stadionja befogad. 2009 decemberének elején az AC/DC egy héten belül három kiárusított, pontosan megtervezett koncertet adott itt, a videókiadáshoz pedig mindhárom estét felvették, és az összegyűlt anyagot egyetlen egésszé gyúrták. Így az első nap esetleges melléfogásai után még két javító este állt rendelkezésükre. Leleményesség vagy csalás..? Döntsétek el ti.
A nagyvonalúan megtervezett Black Ice turné tömeges-kereskedelmi szempontból csupa csúcsot döntött, és végül minden idők legtöbbet hozó turnéinak 2. helyén landolt. Megalomán volt a videókiadásba fektetett munka is: a koncertet hihetetlen 32 kamera rögzítette minden szögből, így a néző a DVD-t nézve a saját fotelében sem marad le egyetlen jelenetről sem.
Az AC/DC koncertattrakció! A zenekar a tömegek előtti fellépésekért él és lélegzik, ahol csiklandós himnuszaik viharként pusztítanak teljes erejükkel. A mozdony adrenalinnal teli színpadra érkezése után a „kenguruk” a Rock n Roll Train kislemezzel nyitották a koncertet, majd a Hell aint a Bed Place to Be-vel kezdődött az expresszmenet az AC/DC örökzöld klasszikusainak sínpárján. A tömegben vibráló kinetikus energia leírhatatlan. A pokoli hangulatot a jellegzetes grimaszok közepette tudatosan végig Brian Johnson és a kiirthatatlan emberke, Angus Young szítja, látványosan élvezik is, és szokás szerint akaratlanul is háttérbe szorítják a másik három zenészt. A központi páros ügyesen használja ki a több tíz méterre a közönségbe nyúló „cat walkot”, amely sikeresen betölti elsődleges feladatát: még jobb interakciót teremt a zenekar és a közönség között.
Az AC/DC különleges fajtájú minimalisták, és világos bizonyíték arra, hogy a rock n roll ősi lendületének kifejezéséhez elég egy ütős riff. Az ausztrálok a zenei minimalizmust a színpadon vicces showelemek sorával támogatják meg, amelyek folyamatosan lesben tartják a közönséget. A pajkos blues-himnuszt, a The Jack Angus-t alsógatyáig vetkőzéssel fűszerezik, a Hells Bells-t egy hatalmas színpadi harang nyitja, a piszkos lányról szóló Whole Lotta Rosie-t pedig egy megalomán, felfújható baba fűszerezi, amint a háttérben meglovagol egy mozdonyt. A koncert így helyenként igazi szemfényvesztéssé válik, és éppen ez a hozzáadott érték a hangulatépítés nélkülözhetetlen eleme, amely az átláthatatlan tömegeket vonzza az ilyen megaeseményekre.
Az örökké egyforma ritmusgépezet, Phil Rudd és Cliff Williams, valamint a Young fivérek idősebbike, Malcolm alárendelik magukat a show követelményeinek, a reflektorok fényét pedig átadják a törpe Angusnak, a nagypapának, aki a rendes, kivasalt nadrág helyett még mindig inkább a legendás iskolai egyenruhát veszi magára, és jellegzetes, remegő járásával könnyedén csalja elő az ovációkat. Itt van még a frontember, Johnson is, akinek a hangja három évtizednyi AC/DC-szolgálat után már hallhatóan megkopott, de a szünetekkel való ravasz taktikázással és a kísérővokálra támaszkodva a koncertet a végéig elfogadhatóan lehozza.
A legnagyobb lelkesedést természetesen a zenekar legnagyobb gyöngyszemei váltották ki. A Dirty Deeds Done Dirt Cheap alatt az indián gyökerű srácok a régi futballszokás szerint fáklyákat gyújtottak a közönség soraiban, aztán jött a Thunderstruck, a You Shook Me All Night Long és a Highway To Hell, benne a rockvilág egyik legfelismerhetőbb riffjével. A színpadra való visszatérés után a zárószám, a For Those About To Rock (We Salute You) csendült fel ágyúdörgéssel, a Buenos Aires fölött fellőtt tűzijáték pedig a habon a cseresznye szerepét kapta. Nem kétlem, hogy e fenséges pillanatban sok látogató szemét öntötte el a boldogság könnye: épp most hallotta, látta és élte át a legendákat!
Brian Johnson a koncertet ügyesen ezekkel a szavakkal nyitotta: „We don t speak very good Spanish, but we speak rock and roll pretty good!”. És milyen igaza van! Amíg él a rock n roll szelleme, addig él az AC/DC szelleme is, a halhatatlan hírnökeié – ennek legújabb bizonyítéka éppen a „Live at River Plate”. Kötelező vétel mindenkinek, akinek a zene a remek szórakozáshoz vezető út! Való igaz, a „Live at Donington” csak egyszer történt meg, de ez az argentin videódokumentum is idővel előkelő helyet kap majd az AC/DC-diszkográfiában.
Felállás
Angus Young – szólógitár
Malcolm Young – ritmusgitár, vokál
Brian Johnson – ének
Cliff Williams – basszusgitár, vokál
Phil Rudd – dob
Produkció
Rocky Oldham
Számlista
1. Rock N Roll Train
2. Hell Ain’t A Bad Place To Be
3. Back In Black
4. Big Jack
5. Dirty Deeds Done Dirt Cheap
6. Shot Down In Flames
7. Thunderstruck
8. Black Ice
9. The Jack
10. Hells Bells
11. Shoot To Thrill
12. War Machine
13. Dog Eat Dog
14. You Shook Me All Night Long
15. T.N.T.
16. Whole Lotta Rosie
17. Let There Be Rock
18. Highway To Hell
19. For Those About To Rock (We Salute You)
