Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Matching Mole
Kiadó: CBS
Megjelenés: 1972
Játékidő: 42:56
Értékelés: 4.5/5
Napjaink sötét klímájában, ahol hamis hírek, megtévesztés, politikai korrektség és a Nyugat és a Kelet között mesterségesen szított új hidegháború uralkodik, a Matching Mole második és egyben utolsó stúdióalbumának, a „Little Red Record”nak a borítóját valószínűleg cenzúrázták volna, ha egyenesen be nem tiltották volna a ‘totalitárius propaganda’ és a ‘komcsik’ dicsőítéseként, pedig csupán egy meglehetősen szellemes paródiáról van szó a Kínai Népköztársaság Mao Zedong idején megszokott tipikus propagandaanyagaira. A „Little Red Record” ugyanis utalás Mao Vörös Könyvecskéjére, amelyet a Kulturális Forradalom alatt minden alattvalójának birtokolnia kellett, ha nem akart rosszul járni.
A kultikus formáció főnöke, Robert Wyatt, aki manapság úgy néz ki, ahogyan a középkori keresztény művészet általában Istent ábrázolta, vagyis hosszú ősz szakállal és szúrós, átható tekintettel, honfitársához, Roger Watershez (Pink Floyd) hasonlóan régóta vállalt szocialista, ám Watersszel ellentétben, aki ebből (milyen kétszínűen) nagy üzletet csinált, a politikai nézeteit ritkán árulta a zenéjében, ami helyes is. A Canterbury-szcéna e ravasz képviselőinek zenei megközelítése mindkét stúdióalbumukon eklektikusan botorkált valahol a jazz-rock fúzió, a szimfonikus prog rock és az avantgárd rock között, miközben többnyire hangszeres irányba húzott, annak ellenére, hogy Robert a kiváló dobosképességei mellett rendkívül sokoldalú énektehetséggel is rendelkezett.
Az, hogy – akárcsak a pár hónappal korábban megjelent, azonos című Matching Mole-debütálón – bőven akadtak stílusbeli rokonságok Wyatt előző bandájával, a Soft Machine-nel, nem volt meglepő, ezért a ‘Kis Vörös Album’ ma is a legtöbb rajongójukat lelkesíti majd leginkább. A „Little Red Record” a „Starting in the Middle” nyitánnyal indul, amely úgy szól, mint egy rémálomból kikerült gyászmise, élén Wyatt barbár énekáriájával és antikosan csengő mellotronnal. Hirtelen szédítő váltás következik a „Marchides”-be, ebbe a megvadult, sötétebb hangszeres száguldásba, amelyben számtalan villámgyors ritmusváltás és vad basszusfutam tombol Bill MacCormick basszusgitáros jóvoltából. Közben nem hiányoznak a széttört, pszichedelikus-avantgárd improvizációk, amelyek mindig is összefonódtak Wyatt alakjával és munkásságával.
A „Nan True’s Hole” tompa basszusmenetei, Phil Miller fémes gitárpasszázsai és Wyatt gyilkos dobtekerései helyenként a John Wetton-féle King Crimsont idézik. A „Little Red Record” producere nem más volt, mint Wyatt ismerőse, Robert Fripp a King Crimsonból, akinek ez – abban az időben, amikor végleg átvette a saját bandája feletti irányítást – az egyik első produceri vállalkozása volt a pályáján. Talán Fripp innen merített néhány ötletet a King Crimson következő két évi stílusirányához. Az időnkénti, kissé érzelmesebb, finomabb pillanatokról Dave MacRae megzabolázhatatlan billentyűs bolondozásai gondoskodtak, aki Dave Sinclairt váltotta, főként olyan jazzes csemegéken, mint a „Righteous Rumba”, a „Brandy as in Benj” és a „Flora Fidgit”.
A hírhedtebb debütálóhoz képest a „Little Red Record” nagyobb hangszerelési kohéziót mutatott a bandán belül. Az album egészében egy hajszálnyival befogadhatóbb, bár még mindig egy kompromisszumok nélküli kísérleti hullámvasút volt a hiteles canterburyi szcéna rendezésében, ezért kár, hogy ez volt az utolsó stúdiómunka a minden hájjal megkent Wyatttól és az ő ‘vakondjaitól’.
Harmadik albumuk soha nem látta meg a napvilágot, bár tervben volt, és Wyatt erre a célra leszerződtette a Curved Air egykori billentyűsét, Francis Monkmant. Ki tudja, mi történt volna a Matching Mole-lal, ha Wyatt azon a végzetes napon, a ‘pszichedelikus boszorkány’, Gilli Smyth (Gong) születésnapi buliján nem esik ki a lakása negyedik emeleti ablakán, miután túl mélyen nézett a pohár fenekére. Attól kezdve kerekesszékbe kényszerült, mert derékból lefelé lebénult, ami arra kényszerítette, hogy feloszlassa a Matching Mole-t, és szólókarrierbe kezdjen, miközben – teljesen érthetően – jóval inkább az éneklésre helyezte a hangsúlyt. Dobosként időnként még leült a jazzdobok mögé, ahol nem kötelező a lábak használata, de a progresszív rock egyik technikailag legjobb dobosának pályafutása visszavonhatatlanul véget ért. A tragikus élmény azonban saját szavai szerint megmentette az életét, mert vége lett az alkoholizmusba fulladásának, és jobb emberré is vált. Phil Miller és Dave Sinclair a Matching Mole felbomlása után megalapította a szintén rövid életű, de kereskedelmileg mégiscsak sikeresebb Hatfield and the North együttest.
Felállás
Robert Wyatt – dob, ének
Phil Miller – gitár
Dave McRae – billentyűs hangszerek
Bill MacCormick – basszusgitár
VENDÉGZENÉSZEK:
Brian Eno – VCS3 szintetizátor (6)
Julie „Ruby Crystal” Christie – ének (3)
Dave Gale – kórusének
Little Honest Injun – kórusének
Julie „Ruby Crystal” Christie – kórusének
Produkció
Robert Fripp
Számlista
1. Starting in the Middle of the Day, We Can Drink Our Politics Away (2:31)
2. Marchides (8:25)
3. Nan True’s Hole (3:36)
4. Righteous Rhumba (2:50)
5. Brandy as in Benj (4:24)
6. Gloria Gloom (8:06)
7. God Song (2:59)
8. Flora Fidgit (3:26)
9. Smoke Signal (6:37)
