Helyszín: Grác / Explosiv / Ausztria
Dátum: 2018. március 24.
Három héttel azután, hogy a nagy Sepultura előadásában gyönyörködtünk, akik az új időkben művészileg is újjászülettek, újabb ürügyet kaptunk a gráci Explosiv meglátogatására: a Venom Inc., a Suffocation, a Nervosa, az Aeternam és a Survive. Öt karakterében teljesen eltérő zenei történet tehát. Csábító, mondhatom!
Ki gondolta volna, hogy egyszer ugyanazon az estén, ugyanazon a színpadon hallgathatjuk majd az N.W.O.B.H.M.-boom úttörőjének számító zenekart és azt a bandát is, amely a technikás death metalnak egyengette az útját? Nagyon jó és érdekes párosítás. A koncertszpektákulumra érkezők többsége azonban a harminc körüli és annál kicsit idősebb metalrajongó-generációhoz tartozott. Vagyis olyanokhoz, akiknek az ízlése a metal extrémebb válfaja, jelen esetben a death metal felé hajlik!
Elsőként este fél nyolc körül a japán Survive lépett színpadra. A kvartett a death metalt thrash metal elemekkel ötvözi, az éneket Nemo énekes-gitáros és Sinjilow basszusgitáros viszi, a csapatot Gaku gitáros és Shintarou dobos egészíti ki. A japánok, akik 1998 óta működnek, vagyis bő húsz éve, két évtized után is hihetetlen színpadi elkötelezettséget, éles fókuszt és nagy odaadást mutatnak mindenben, amibe belevágnak. Hatalmas lelkesedéssel és szenvedéllyel játszanak. A Survive nagyon tisztességes hangzást kapott, így optimális, jól összeszokott és kompakt műsort nyújtott, amely mindössze jó fél óráig tartott. Bár a banda nem hoz semmi újat és hallatlant, a számok időnként a metalcore dallamok felé közelítik, és tiszta dallamos részekből sincs hiány. Technikailag kiválóan felkészült csapat. A nyitányban remekül bemelegítette a közönséget, amely előtt még négy zenekar fellépése állt. A „Human Misery” már a hatodik lemezük és egyben a legfrissebb, a banda a promóciója során nagy hangsúlyt fektetett a „Dean” gitárokra: csiszolt hangzás, nagyon jól összehangolt négyes, amely észbontó sebességre képes. Talán éppen ez a divatos esztétika az, ami időnként úgy van beállítva, mintha a Trivium-féle metalcore ihlette volna. A Survive mostani fellépését egyébként Antoine Guerrin dobos segítette végig, akit a kanadai Aeternam kölcsönadott nekik.
Az Aeternam tehát. Kanadaiak, megalakulásukat tekintve majdnem tíz évvel fiatalabb banda, mint a Survive. Három stúdióalbum van a zsebükben, a legutóbbi, a „Ruins Of Empires” tavaly jelent meg. Az Aeternam is szórakoztató színfoltja a koncertnek, főleg ha a „számíts a váratlanra” jegyében érkezel. Stílusbeli kiindulópontjuk a death metal, de jókora pompával és bombasztikával. A zenébe markánsan beépítenek keleties motívumokból álló részeket, az aranzsmanokba pedig még hagyományos marokkói hangszerek hangját is belefonják, ami „folk” felhangot ad nekik. Achraf Loudiy, aki a ritmusgitárt is kezeli, rendkívül élvezetes growlját időnként tiszta énekkel keveri. Vokálban időnként Maxime Boucher basszusgitáros támogatta. Életre keltek a babilóniaiak, Mezopotámia, Egyiptom. Nem csoda, hiszen Achraf származását tekintve marokkói, így világos, honnan jönnek az ilyen ötletek, főleg mivel ő a zenekar fő szerzője. Az Aeternam nem fogja vissza magát az alkalmi blastbeat-sorozatok beépítésében sem, amelyekkel egyes részeket végigpuffogtatnak. A rendkívül atmoszférikus és fűtött előadást egyébként előre felvett zenekari alapok kísérték. A banda mindhárom albumról vegyes válogatást nyújtott, így sorra került a Damascus Gate, a The Coronation of Seth, a Praetor of Mercury, a Sun Shield, a Fallen Is the Simulacrum of Bel, a Hubal, a Profaner Of Light, a Paropamisadae, a Goddess of Masr és az Angel Horned. Az Aeternam kicsit másképp szól, mint a többiek, bár hasonló megközelítésekkel már jó néhány kortársuk próbálkozik. A banda koncertszinten ugyanakkor jól passzol az Orphaned Land és a Melechesh fajta zenekarok mellé.
A Nervosa három kihegyezett brazil lány São Paulóból, három albummal a zsebükben. 2015-ben találkoztunk a zenekarral, amikor a lányok a tolmini Metaldays fesztiválon léptek fel. Már ott meggyőzött az önbizalomtól és karizmától duzzadó előadásuk, ahol csak úgy ömlött a forrongó energia és a tűz. Most sem volt másként. Sőt. A banda érettebb, és a színpadon még meggyőzőbben működik. Bár zeneileg nem fedezik fel Einstein relativitáselméletét, női zenekarhoz, női kollektívához képest a Nervosa mindenképpen átlag feletti. A rendkívül kihegyezett, megalkuvás nélkül romboló thrash metal revival egy változatát játsszák (érezhető a teuton iskola hatása), amely nem ismer sem szünetet, sem pihenőt. Az energikus énekesnő és basszusgitáros, Fernanda Lira folyamatosan a színpad saját felén rohangált, grimaszok egész tárházát lőtte ki, féktelenül öltögette a nyelvét jobbra-balra, és néhány kifejezetten merev, dühös pillantást szegezett a közönségnek. A trió kiválóan összeszokott. Remek összhangot és egymásra hangoltságot mutatott, miközben a fő színpadi mágnes, Fernanda mellett, aki vadul sziszegett dühödt vokáljával, erős támaszt nyújtott Prika Amaral gitáros és vokalista, a Nervosa pedig soha nem lenne ennyire meggyőző, ha a háttérben nem őrjöngene a dobok mögött Luana Dametto. A banda már bemutatott néhány számot a hamarosan megjelenő új stúdióalbumról, a „Downfall of Mankind”-ról, amely idén júniusban jelenik meg. A brutális lányok dühöt és vészjóslást okádtak! Minden tekintetben kiváló előadás.
Aztán jött az est legtöbb figyelmét vonzó fellépés, a technikás death metal amerikai legendái, a Suffocation. Jó háromszázan zsúfolódtak össze, derekasan felhúzva és kihegyezve. A hőmérsékletet néhány szomszédos horvátországi nehézzenei rajongó is emelte, volt pár „elveszett és elfelejtett” szlovén is a stájer vidékről (azért, mert mi mindig külön utazunk a külföldi koncertekre). A banda újabb csúcsteljesítményt nyújtott, amelyben természetesen teljes gőzzel játszott, és a rendelkezésére álló teljes tüzérséggel, minden állásból lőtt. Tekintve, hogy Frank Mullen, a zenekar első számú torka néhány napja bejelentette, hogy munkahelyi kötelezettségei miatt végleg, vagyis határozatlan időre kiszáll a Suffocationből, most felmerül a kérdés, hogy a banda az eddigi alkalmi koncertsegítőt építi-e be a helyére, aki már a negyedik évében jár ennek a fajta szolgálatnak a Suffocationnél. Ő egyébként a Disgorge dobosa, Ricky Myers, aki ezúttal is átható growlával nagyon példás előadást nyújtott, amely méltó arra, hogy Mullen csizmáját viselje. A banda rendkívül jól tartja magát, annak ellenére, hogy az utóbbi időben jókora sorozat felforduláson ment át a felállásban. Ezt ismét megerősítette az újonc, Eric Morotti kiváló dobtudása és játéka, aki két éve csatlakozott a zenekarhoz, a kivételes és sok szempontból nehezen pótolható „bőrök” virtuóz, Mike Smith helyére. Ha ebben a szellemben haladunk tovább, a csapatban van még egy elég friss tag. Ő Charles Errigo, aki szintén kezdetben ideiglenes helyettesként szolgált a túlterhelt Guy Marchais mellett, de a srácok nemrég felvették az állandó felállásba. Így az egyetlen eredeti tag, Terence Hobbs mellett, aki természetesen a Suffocationnel túlélt minden rossz és jó időt, Derek Boyer basszusgitáros áll, aki 2004 óta nyűvi a basszusgitárt a Suffocationnél. A banda tavaly júniusban adta ki összesen nyolcadik stúdióalbumát, a „…Of the Dark Light”-ot, amelyről két számot mutatott be, a Return to the Abyss-t és a Clarity Through Deprivation-t, amelyek a nem sokkal régebbi, előző albumról származó Pinnacle of Bedlammel együtt sikeresen fenntartják azt a magas színvonalú hírnevet és hírhedtséget, amelyet a zenekar az extrém, technikailag komplex, brutális látképek szerzői sokoldalúságának köszönhetően az évek során kiharcolt, és amelyet a rajongóinál érett működési évei alatt is élvez.
A banda nem okozhatott csalódást. Erre már maga a setlist sem adott lehetőséget. A zenekar ugyanis bőven megrakta a repertoárt a pályafutása első korszakának anyagával: három klasszikust is lőtt az „Effigy Of the Forgotten” bemutatkozó lemezről (a Liege of Inveracity-t, a címadó dalt és az Infecting the Crypts-et), ehhez adott két számot a „Pierced from Within” albumról (a címadót és a Thrones of Blood-ot), és hozzátett még két dalt a „Despiced the Sun” EP-ről (Catatonia, Funeral Inception). Őrület. Hobbs még mindig hihetetlen, amikor elengedi magát, és az energia teljesen magával ragadja, behúzva a színpadi világába. A nyugodt, de szőrszálhasogatóan pontos Errigóval egyszerűen több mint kiválóan egymásra találtak. Boyer ismét úgy basszusozta végig a koncertet, hogy a basszusgitárját függőleges helyzetben a földre állította és szinte nekidőlt, miközben a maga stílusában végigheadbangelte az egész koncertet. A dobolás szélsőségesen romboló, és továbbra is ez marad a kultikus banda arculatának egyik legérdekesebb eleme. Éppen ez a ritmikai lazaság a pusztító energiájú kompozíciók és szerkezetek mellett az egyik fő vonzereje ennek az ősi floridai death metal erődítménynek, amely igazi leszámolást hozott az új kor kvázi-moralizmusával, aminek mi rabszolgái vagyunk. Kíméletlenül és végletesen „feszítően”! A gonoszság és a pusztulás szakadékaiba burkolva, ahonnan nincs visszatérés. Itt az apokalipszis. A banda extrém ovációt aratott az elégedett (de nem teljesen kielégített) „megfojtott” tömegtől, ráadásra mégsem tért vissza, pedig a Venom Inc.-kel közös turné állítólag társfőzenekaros volt. Pontosan egy órát játszottak, és kiváló koncertjükkel elhagyták a helyszínt, ahol az éhező tömeg még többet követelt.
A jóslatokat az este utolsó fellépője igazolta. A közönség elég jelentős része ugyanis nem tért vissza a kis terembe, amikor színpadra lépett a mesterségük három nagy veteránja. Tony Dolan, Mantas és Abaddon. Egy kis korrekcióval. Utóbbi családi kötelezettségei miatt kénytelen volt kihagyni ezt a turnét, a dobszékben pedig Jeramie Kling helyettesítette a The Absence-ből. Hogy a Venom Inc. nem pusztán a Venom újabb verziója (az eredeti nevű zenekart ugyanis (szó szerint) egykori társuk, Cronos vezeti), amelyet csupán a koncertbevétel utáni vágy hajt, azt az „Ave” című új stúdióalbum megjelenése bizonyítja. Ez példásan képviseltette magát a repertoárban. A nyitó új Ave Satanas és a nem kevésbé új Metal We Bleed között a nyitórészben beszorult az első klasszikus, a Welcome To Hell. A végefelé a banda az újabbak közül még a War című számot, valamint a motörheades Black’n’Roll-t is bevetette, egyébként pedig klasszikusról klasszikusra gurult.
Felesleges mondani, hogy a zenekar rendelkezik egyfajta időtlen rockos energiával, amely nyilvánvalóan átragadt az első metalgeneráció minden igazhitű zenészére, amikor belefogtak annak az úttörő megalkotásába, ami később a zenében a metal lett, és amely mindezekben az évek során, a színtéren való dacolás alatt ott folyik ezeknek a zenészeknek az ereiben. Bár a Venom diszkográfiáját sok tekintetben gyakran használják fel annak bemutatására, ami egy új műfaj (black metal) kezdete lett, ez pusztán az azonos című album, valamint Cronos torokhangú ordítása miatt van így, amelyet a Venom Inc.-ben olyan sikeresen megtestesít, ha nem egyenesen túlszárnyal, a kielégíthetetlen eszelős, Tony Dolan. A lefelé fordított mikrofonállványával és a grimaszoktól hemzsegő tartásával The Demolition Man sok tekintetben a Motörhead energikus pózára emlékeztet. „Old school metal outfitbe” öltözve! Maga a hangzás is, amely teljesen elemi, és amelyben a blaszfémikus rock’n’roll „ős-küldetés” energiája uralkodik, a gitár, a basszusgitár és a dobok féktelen kontrasztjaival, teljesen ősi és azonnal elbűvölő. A banda dalról dalra gurult. Mantas nagyon kiművelt gitárossá vált, és az olykor naiv „csínyei”, amelyeket főleg a Venom első korszakának stúdióalbumai rögzítenek, már régóta a múlthoz tartoznak.
Dolan ezúttal sokkal kevesebbet szólt a közönséghez, mint szokása, és mint például a zenekar tavalyi Metaldays-fellépésén, amikor a banda egész három ráadásra tért vissza a színpadra. Nyilván nem volt elég motivált, mert a fellépés vége felé egyre kevesebben nézték a koncertet. Ezzel együtt megfosztottak minket egy rakás szórakoztató fekete humoros betéttől, amelyeket Dolan olyan ügyesen szór magából a koncert alatt. A Parasite című számot például Abaddonnak ajánlotta, aki szakított a párjával, miközben több mint nyilvánvaló volt, hogy a „parazita” megjelölés nem Abaddonra vonatkozott. Egyébként Dolannal kellemetlen incidens is történt. Aznap este egész idő alatt ott volt a teremben a közönség között egy kerekesszékes férfi is, aki lelkiismeretesen követte az összes koncertet. Nos, nyilván a pultosnők sörkészletét is lelkiismeretesen követte. A Venom Inc. alatt ugyanis a lelke és a teste már olyan erősen fel volt töltve az alkoholszármazékok többletével, hogy a színpad alól folyamatosan ordítva „áldotta” Dolant: „Fuck you, fuck you, fuck you…!!!”, ami egy ponton annyira felhúzta Dolant, hogy még a mikrofonállványt is a földhöz vágta. A kezdetben dühös zenész ezután teljesen nyugodtan szólt a közönséghez, hogy nagyon szomorú, amikor egyesek még mindig találnak időt arra, hogy gyűlöljék egymást. A banda profin lejátszotta a teljes repertoárt, majd meglehetősen hidegen és rutinosan tért vissza a ráadásra. A Venom Inc. többre is képes. De ezt a gráci közönség most nem is érdemelte meg. Mantas és Dolan a koncert után gyorsan lelépett a színpadról, csak Kling állt meg a színpad szélén, és kezet fogott a látogatókkal. Kár a provokációért, de így megy ez. Annyit tudok, hogy a Venom Inc.-et mindenképp meg kell nézni legközelebb is. Az első adandó alkalommal. A libabőr ugyanis nem marad el a fellépéseik alatt, olyan hitelesek mindenben, amibe belefognak.
A záró rész a „Black Metal” album klasszikusaié lett: Countless Bathory, Black Metal, Leave Me In Hell, Don’t Burn the Witch A ráadást a banda a kultikus Sons of Satan és Witching Hour számokkal zárta (a „Welcome To Hell” bemutatkozó lemezről). Itt volt a két elveszettnek hitt klasszikus, a Warhead és a Lay Lust. Örömet szerzett a már említett Parasite („Prime Evil”, 1989) is, arról az egyik albumról a háromból, amelyeken Cronos helyett Tony Dolan basszusozott és énekelt a Venomban. Summa summarum. Az ördöggel kötött pakt szeplőtelenül tovább tart. Reméljük, hogy a Venom Inc. legközelebb ismét felbukkan Szlovéniában, ahol remélhetőleg szebb fogadtatásban is részesül a színpadon, mint Gráciban. Érdekes lenne megkérdezni Dolant egy-két korsó sör mellett, mit gondol őszintén az olyan koncertlátogatókról, amilyet például a már említett „Wheels of Steel” rajongó testesít meg.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
SUFFOCATION:
1. Thrones of Blood
2. Return to the Abyss
3. Effigy of the Forgotten
4. Funeral Inception
5. Abomination Reborn
6. Clarity Through Deprivation
7. Pierced from Within
8. As Grace Descends
9. Entrails of You
9. Liege of Inveracity
10. Catatonia
11. Infecting the Crypts
VENOM INC.:
1. Ave Satanas
2. Welcome to Hell
3. Metal We Bleed
4. Die Hard
5. Live Like an Angel (Die Like a Devil)
6. Parasite
7. Warhead
8. Don’t Burn the Witch
9. War
10. Lady Lust
11. Leave Me in Hell
12. Black n’ Roll
13. Black Metal
14. Countess Bathory
—ráadás—
15. Sons of Satan
16. Witching Hour
