Loser’s Intuition

 A 2001-es év afféle végső határvonalat jelentett: ekkor önthették bele utoljára a maguk adag dühét az újonnan megszilárdult műfaj, a metalcore olvasztótégelyébe a leghezitálóbbak is. Valójában a filmvilág meglehetősen elfeledett alakjáról, a Nora Diniro nevű figuráról elnevezett zenekar esetében aligha mondhatjuk, hogy fiatal kezdők állnak előttünk, akiknek korábban semmilyen tapasztalatuk nem volt, és hogy a Loser’s Intuition egy csiszolatlan gyémánt nyers formája lenne, hiszen a srácok addigra már három EP-t tudhattak maguk mögött. 1998 óta, amikor a The Dillinger Escape Plannel összefogva frontális támadásba lendültek, a kemény riffekre, a lázadó üvöltésekre, valamint a verejtékkel és vérrel átitatott HC metalra szomjazó fiatal fiúk és lányok seregének New Jersey-n, az otthonukon kívül is felszolgálták a „gyilkolok érted egy dollárért” ígéretét (a második, 1999-es EP címe Kill You For A Dollar, amelyet azonnal követett egy újabb testnedv-kitörés The Neverending Youline néven). A Severson-féle Ferret Records-tól való elszakadás lehetővé tette, hogy teljes értékű zenekarként tegyék próbára tudásukat és lendületüket. Az ötös – Carl Severson énekes, a Matt „Portland” Haick és Steve Jeff alkotta gitárpáros, Mike Olender basszusgitáros, valamint az őrült dobos, Chris Ross – érett volt a nagylemezes bemutatkozásra, amelynek az volt a célja, hogy felrázza az eléggé elszunnyadt HC-színteret, miközben a metalcore-címke ürügyén a metalosokat is be akarták csalogatni a meleg, hívogató ölelésükbe mindenfelől. Az Egyesült Államok elleni terrortámadás évében ideje a lázadásnak, a katarzisnak és annak, hogy fel lehessen mutatni a középső ujjat minden manipulátornak – a Loser’s Intuition csak egy gránát az elnyomó rendszer elleni lövedékek sorában.

Az album félórás, kontrollált zajból és üvöltésből álló sortüzében skizofrén módon klausztrofób képek és hétköznapi látomások kelnek életre, amelyeket a Nora tíz vignettává önt, és amelyek klasszikus módon rajzolják ki az elégedetlenség, a lázadási vágy és a reménytelenség sötét oldalait. Látens agresszió ez, amelyet hallhatóan, egyenesen a kisagyad pánikközpontjába csatornáznak. Egy araszra tőle pedig az élvezet központja van, ahol a fájdalomtól és az esetleges szenvedéstől akár erekciót vagy a tudat meditatív emelkedését is megélheted. A mantra egyszerű: ha már minden a pokolba megy, tenni kell valamit, hogy megakadályozzuk az erkölcsi és szellemi romlást, és az emberségünk utolsó morzsájának kiirtását.

Az albumot rögtön egy búcsúval indítják – a ‘Wave Goodbye’ a személyes előrejutás, a növekedés vágyáról szól, de a puszta hajszolásában könnyen megeshet, hogy szem elől tévesztjük azokat a dolgokat, amelyek az életben valóban fontosak. A dal szembenéz azzal az elvvel és motivációs infúzióval, hogy „győzni kell, bármi áron”. Az odavezető út ugyanis legalább annyira számít, mint maga a cél. Amit egyesek sikernek tekintenek, azt nemegyszer beszennyezi és bevérezi azok vére, akiken előtte átgázoltunk, a piszkos erkölcsi kompromisszumok pedig kiüresítik a még oly csillogó pürroszi győzelem utáni állapotot. Győztesnek lenni átmeneti állapot – a bűntudat örökre megmarad. Ezt habozás nélkül, torkaszakadtából üvöltik az arcodba, a screamo-lövésszerű intro után pedig diszharmonikus sorozattűz következik. A ‘My Bloody Clownsuit’ arról az ébredésről szól, amikor az agyunkat próbálták kipreparálni a mindennapi tévéhíradós bombázás véres fürdőjében. Hozzászoktunk, hogy a kis képernyők előtt ülünk, és magunkba szívjuk a gyilkosságokról, szenvedésről, halálról, bántalmazásról szóló híreket az egész világból, és amikor az ember ezt felfogja, könnyen beleszédülhet az őrület táncába, és abba a groteszk felismerésbe, hogy megszüntettük az együttérzés érzékét. A vérre nem reagálunk jobban, mint a reklámokra, amelyek a lealacsonyító embertelenítés blokkja után jönnek. Meglehetősen triviális, de nagyon szépen kidolgozott téma, amellyel a Nora egyre közelebb férkőzik a szívedhez, és talán meg is mozdítja a bal és a jobb füled között elakadt kerekeket. Mert nem mindig mi irányítjuk, hogyan járjuk az utunkat, még ha abban a hitben élünk is, hogy mindent kézben tartunk.

A másik lehetőség, amelyet a Nora kínál, a felelősségérzet mindazok iránt, akik közel állnak hozzánk: hasznos tanácsokkal látnak el minket, még ha egészen a magunk útját járjuk is. Erről szól a gyakran megakasztott, vontatott, noise-os, egyhangú HC-dörgésben kitörő ‘Warthog’. A ‘Bring It’ pedig a lélekállapot esküje, amikor ordítjuk, és őszintén hisszük, hogy valamit soha többé nem csinálunk meg! A hibáinkból tanulunk, és ha van elég sónk és akaratunk, el tudjuk kerülni a már megtanultak ismétlését. A dal a túlélésről szól. Arról, hogy jogod van jobb utat választani, és az egyetlen, ami számít, az az elme ereje és az akarat, hogy kitarts a választott irány mellett. A mindannyiunk számára ismerős, mégsem hangzott soha ilyen dühösen, csaholva és tudatosan képek festése egy közjátékkal folytatódik, amelyben azt üzenik, hogy egy fikarcnyit sem érdekli őket a globális siker, hanem meg akarnak győzni, hogy az, amit énekelnek, annak a csontváza is, kik ők és hogyan élnek, és hogy ezt halálosan komolyan gondolják. A Nora nem bohócok, akiket úgy lehetne manipulálni, hogy a saját tökeiket szolgálnák fel neked csokiba és cukorba mártva, csak hogy a kedvedben járjanak; hűek maradnak küldetésükhöz, a HC prédikátoraiként.

A ‘Nobody Takes Pictures Of The Drummer’ csak egy epizód a sorban, annál simábban folyik viszont a folytatás és az album második fele. Az agy és a lázadás megfolyósodott, az információ pedig folyékonyabban csorog az emberséged súlypontja felé. ‘For The Travelers’ ugyan klisé, amely az NYHC-közösség dühének hangjából és sortüzeiből, meg az Agnostic Front-félékből merít, annál közelebb áll a ‘Leadpipe Moment’hez, amelyet mindannyian ismerünk: ahhoz a félelemhez, hogy a ránk nehezedő, egyre nagyobb nyomás atomjaira szaggat minket. Az számít, hogy mindennek ellenére képesek vagyunk reggel mosolyogva felkelni, és a szívünkben a megkönnyebbült szív kényelmes dobbanását érezni. Az egyetlen vesztes az életben az, aki nem tud a tükör elé állni, a saját arcába nézni, és mosolyt ajándékozni magának. A Nora az ilyen lúzert egyszerűen négyfelé vágja, és a megkövezésére méltó tökéletes tetemmé önti. Őszintén szólva viszont nehezen képzelem el, hogy egy ilyen üvöltözés-sortűz után bárki az ötösből olyan mosolyt tudna ajándékozni a közönségnek, amely legalább egy kicsit ne hatna fáradtnak és a haragtól eltorzultnak, amellyel az első ütemtől fogva nyakon öntenek. ‘

Loser’s Intuition’ az a skizofrén kis ördög gonosz hangja a tudatalattid tarkóján, amely időnként depresszióba lök minket, és alig három percben ezúttal a reménytelenségben dagonyázva egyetlen fénypontot, fényt vagy szilárd támaszt sem kínál. A ‘Mudmonster’ pedig az etnocentrikus fehér emberről szóló dal. A hagyomány, a kulturális indoktrináció és a vallás ikonjai nemegyszer másodrendű helyzetbe szorították a nőket. A dal szinte feminista felhívás fegyverfogásra, és arra, hogy elverjük az egyenlőség elnyomóit. A megsértők büntetését a lázadás kiáltásai, az emelt ökölbe szorított kezek és az újonnan felállított társadalmi normák súlya hozza el. Nagyon rokonszenves felvezetés a nagy finálé előtt, amikor az első stúdiótermékkel – a ‘Kill You For A Dollar’ című dallal – szolgálnak! Arról van szó, hogy az igazi változás azokban a kis dolgokban rejlik, amelyek miatt az életünk egyenes marad, vagy a sárban és a nyomorúságos hétköznapok rothadó ganéjában fekszik. A jobbhoz csak kevés kell. A refrén utolsó sortüze után pedig ezzel a megállapítással vernek agyon: „It could be so much better than this!” és nézd csak – még igazuk is van.

A Nora prédikátorok, akik már hallott dolgok újrahasznosítását kínálják, ezért semmiképp sem számítják fő zenei teljesítményeik közé, hogy bármi újat feltaláltak volna. Hozzáállásról és stílusról van szó, amellyel mind az öten kiállnak egy elv mellett, bár bocsássatok meg a szemléletességért, a szél ellen pisilnek. A Loser’s Intuition című lemez meglehetősen kétdimenziós alap ahhoz, hogy 2001-ben bárki azt merje állítani, hogy a Nora a legjobbját nyújtotta. Epét, haragot és minden olyan végtag szőrtelenítését kínálták, amelyet kitettél a hangszóróknak. Mindenesetre ebben a mérgező HC- és metalkeverékben van valami olyan vonzó, hogy annyira rákapcsolódsz a kegyetlen gondolatfolyamra, hogy a lélek és a test sajgása már kifejezetten esik is jól. Bár nem a költészet csúcsa, a Nora egy tiszta pohárnyi szívet töltött beléd, az egyszerű képvilágot pedig pont annyira fűszerezte meg, hogy a lemezhez biztosan visszanyúlsz majd.