Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Porcupine Tree
Kiadó: Snapper Records
Megjelenés: 2000
Játékidő: 56:17
Értékelés: 4.5/5
A Porcupine Tree a zenei és producerzseni Steven Wilson vezetésével az ezredfordulóra a szerény szólóprojektből fokozatosan progresszívrock-nagyhatalommá nőtte ki magát, amely kivételes tiszteletet vívott ki magának a zenei gourmand-ok és a megátalkodott kalandorok körében. Közben – és ez talán az egész történet legérdekesebb része – sikerült kiverekedniük magukat a modern progresszívrock-mozgalom azon igen kevés képviselője közé, akik kereskedelmileg is komoly potenciált mutattak, mindezt egy olyan korszakban, amikor a zeneipar kifejezetten ellenséges volt a kihívó, kísérletező zenével, a független művészi etosszal és az intelligens üzenetekkel szemben.
Másrészt nem csoda, hogy a Porcupine Tree egyes szerzeményei karrierjüknek ebben a szakaszában kevésbé igényes hallgatók fülébe is eljutottak: kevesen érezték annyira, hogyan lehet egyszerre összetett, erősen kísérletező darabokat és a tömegek számára is befogadható, popos elemekkel megtűzdelt dalokat írni, mint a fáradhatatlan Wilson úr, aki egyszerűen fogalmazva páratlan zenész- és producerzseni. A „Lightbulb Sun”-on, hatodik stúdióalbumukon a Porcupine Tree tovább építette azt a stílusirányt, amelyet az elődön, a „Stupid Dream”-en (1999) kezdett kibontakoztatni: néhány számban a remek produkciónak köszönhetően még elérhetőbb, szinte poprockos hangzást értek el, de úgy, hogy közben a legkevésbé sem hanyagolták el az összetettebb, progrockos elemeket, amelyekkel a kilencvenes években a kortárs kísérleti zenei élet egyik legizgalmasabb formációjává váltak.
A „Stupid Dream”-hez hasonlóan a „Lightbulb Sun” is a Porcupine Tree átmeneti korszakának része: a korai elektronikus/spacerockos kalandozások és a később aktívan a progresszív metállal kísérletező felállás között. A „Lightbulb Sun” két stilisztikai blokkra oszlik, amelyeket a „The Rest Will Flow” és a „Hatesong” választ el egymástól. Az első rész ambientesebb, barátságosabb, tömörebb dalokkal, a második érezhetően sötétebb és kísérletezőbb. Steven társasága a „Lightbulb Sun”-nal bebizonyította, hogy ekkorra az olvasztótégelyben igazi mesterekké értek: a melodikus melankólia szakértőivé, kifinomult hangszereléssel és minimalista gitárimprovizációkkal.
Steven a „Lightbulb Sun”-on egy időre megunta a komoly, társadalomkritikus szövegeket háborúról és vallásról, és inkább személyes témákba mélyedt: számos szerelmi csalódásba és tönkrement párkapcsolatba („How Is Your Life Today?”, „Shesmovedon”, „Hatesong”, „Russia On Ice”, „Feel So Low”), más számokban pedig az elveszett gyermeki ártatlanság iránti nosztalgia uralkodik (a címadó dal és a „Last Chance To Evacuate Planet Earth Before It Is Recycled” első fele). Wilson a „Stupid Dream”-hez képest a Porcupine Tree kifejezésmódjának néhány kísérleti oldalát akarta elmélyíteni a „Lightbulb Sun”-on, ami sikerült is neki, részben a határozottan „szervesebb” hangzás visszatérésének köszönhetően.
Steven – ahogy várható volt – kiválóan teljesítette sajátos, mélyen érzelmes énekesi feladatát, miközben tovább csiszolta gitártudását, és időnként zongorán és mellotronon is megcsillantotta tehetségét. Richard Barbieri (ex-Japan) ismét túlszárnyalta önmagát a hatalmas billentyűs függönyök megalkotásában. A zenekari betéteket az XTC-s Dave Gregory vitte. A Colin Edwin basszusgitáros és Chris Maitland dobos alkotta ritmusszekció kétségkívül a modern progrock egyik legizgalmasabbja volt, így a „Lightbulb Sun”-on nincs hiány váratlan tempóváltásokban és őrült ritmikai improvizációkban.
A „Lightbulb Sun” az elejétől a végéig rendkívül intenzív ambientélmény, amely pillanatokra szinte hipnotikus, máskor viszont erőteljes melankóliával és érzelmi mélységgel sodor magával. A címadó dal gyönyörűen repíti a hallgatót a szinte elfelejtett, idilli gyerekkor nosztalgikus világába, amikor az ember a dús gyermeki fantáziájával – még mielőtt bizonyos intézmények a kezükbe kaparintották és lassan agymosni kezdték volna – még elhitte, hogy a napot meg lehet szelídíteni és be lehet zárni egy villanykörtébe.
A finom akusztikusgitár-akkordok és a minimalista billentyűs hangszerelés bájos nyitódallamot formál, amelyet Steven éteri éneke vezet, majd időbeli váltással jön az ütősebb rész, ahol rövid időre egy dühös gitárriff veszi át a kezdeményezést. Az ilyen nosztalgikus-pasztorális és ütős, rendkívül mélyen hangolt elektromos gitáros részek harmonikusan váltogatják egymást, miközben a banda gyönyörűen kibont egy nosztalgikus refrént.
Steven minimalista gitárvariációi valóságos fülgyönyörűségek, és bőségesen elmélyítik az általános melankolikus hangulatot. A háttérben a záró szakasz közepén gyerekjáték vidám zajai hallhatók, ami szintén hozzátesz az album kiváló nyitányának hangulatához. Steven sosem tartozott a nagy gitárvirtuózok közé, de folyamatos fejlődése mellett okosan játszotta el pont azokat a variációkat, amelyekkel ideálisan és kifinomultan kitöltötte az egyes hangszerelési elemek közötti teret.
A minimalista csemege, a „How Is Your Life Today?” rejtélyes zongorás felépítésével és Steven melankolikus, kissé pszichedelikus színezetű énekével borzongat meg, amelyet gyönyörűen kísérnek a kórusban éneklő vokálharmóniák. Az energikus katalizátor, a „Four Chords That Made a Million”, az album első kislemeze semmihez sem hasonlított, amit a Porcupine Tree addig a pályafutása során csinált: ütős, dallamos hibrid pop, pszichedelia és alternatív rock között, ahol a középpontban a lendületes refrén és a megalkuvást nem ismerő gitárriff áll. Ez volt egyike azoknak a kulcsdalaiknak, amelyekkel sikerült közelebb kerülniük a hallgatók tömegeihez.
A sötét szerelmi vallomás, a „Shesmovedon”, a melankolikus-nosztalgikus dimenziók újabb irigylésre méltó remekműve egyben a „Lightbulb Sun” második kislemeze volt. Szerkezete egy dühöngő gitárriffre épül, Steven éneke pedig ezúttal megindító lendülettől és leírhatatlan fájdalomtól izzik, csúcspontja az éteri-epikus refrén, amelytől egy pillanat alatt végigfut a hideg a hátadon. A záró részben Steven kiváló gitárszólóval lep meg, amelyben remekül használja a wah-wah effektet. A közbeékelt akusztikus árnyalatok szépen csillapítják e látszólag egyszerű, mégis összetett vallomás dühös természetét egy tönkrement kapcsolatról. Egyúttal ez volt a Porcupine Tree egyik első példája a progresszív metál és a progresszív rock elemeinek összhangos egyesítésére.
A „Lightbulb Sun” legfurcsább száma címének megtisztelő viselésére azonban mindenképp a „Last Chance To Evacuate Planet Earth Before It Is Recycled” jogosult. Itt pasztorális-pszichedelikus dallam uralkodik bendzsóval és más húros eszközökkel, miközben Steven éneke tovább mélyíti a nosztalgikus, csábító atmoszférát. A romantikus, szerelmes szöveg éles ellentétben áll a „Lightbulb Sun” legtöbb dalának pesszimista, beletörődő üzeneteivel. A hangszeres rész minimalista-pszichedelikus gitár- és billentyűs variációkat tartalmaz, a hangkollázsba pedig váratlanul belevág egy bizarr búcsúbeszéd felvétele.
Ez az egyedi alkotás ugyanis Marshall Applewhite „tiszteletes” halála előtti beszédét tartalmazza; ő volt a bizarr amerikai vallási kultusz, a Heaven’s Gate alapítója és vezetője, amelynek tagjai azt hitték, hogy egy másik dimenzióból érkeztek, és a megfelelő pillanatban oda is térnek vissza. Hitük szerint a pusztulásra ítélt Földön csak vendégek voltak. Ezért azt hitték, hogy a Hale-Bopp üstökös megjelenésekor – amelynek farka végén állítólag egy űrhajó rejtőzött – visszatérhetnek a saját dimenziójukba, különösen mivel a Földet rövid időn belül állítólag újrahasznosítják (valaki túl buzgón olvasta a „Galaxis útikalauz stopposoknak”-at).
Mindössze annyit kellett tenniük, hogy tiszta energiájú lényekké változzanak, és egyesüljenek az említett üstökös farkának közepén lévő űrhajóval, amely átviszi őket a világűrön vissza az otthoni dimenzióba. Ezt pedig – ahogy az az efféle bizarr és bűnös vallási szektáknál lenni szokott – tömeges öngyilkossággal hajtották végre: a Heaven’s Gate minden tagja a vezérével az élen megitta a mérget, és végleg a kollektív őrületnek áldozott.
Az Applewhite-beszéd felvétele, közvetlenül azelőtt, hogy a szekta tagjai elkövették a kollektív öngyilkosságot, magyarázatot tartalmaz őrült tettük okára. Stevent mindig is lenyűgözték a bizarr, bűnös és manipulatív vallási kultuszok történetei, amelyeknek sosem sikerült a végére járnia, így nem meglepő, hogy egy vallási őrült búcsúüzenetével játszadozott, ami éles ellentétben áll e felejthetetlen Porcupine Tree-klasszikus romantikus közegével és lírai mondanivalójával.
Ezt követi az a szám, amely majdnem lemaradt az albumról, noha később kiderült, hogy a Porcupine Tree történetének egyik legszebben hangszerelt és legkedveltebb darabja. A „The Rest Will Flow”, amelyben zenekari szekció vendégszerepel, briliánsan hangszerelt ballada, Steven érzelmes énekesi teljesítményének csúcsán. A rendkívül ízléses zenekari-akusztikus harmóniák segítségével a Porcupine Tree éteri-hipnotikus refrént épít, amely ambient varázsával pillanatok alatt rabul ejti a hallgatót. A brutálisan sötét „Hatesong”-gal hihetetlen hangulati kontraszt következik, és az album másik, kísérletezőbb felébe ugrunk. Itt hatalmas basszusvonalak, izgalmas elektronikus minták és gitárminimalizmus dominál, Steven pedig ezúttal igazi énekes kaméleonná válik.
E tökös szám csúcspontja egy összetett hangszeres rész brutális gitárpasszázsokkal és kíméletlen dobpörgetésekkel, a háttérben mellotron hullámzik, ami ma is biztosan tetszik majd minden klasszikus King Crimson-rajongónak. A számos hangszeres variáció, a gitár és a billentyűk sokféle hangeffektjének bőséges használata és e kiváló szerzemény megalkuvást nem ismerő ambientjellege ellenére a zenekar tagjai még mindig találnak elég helyet egy éteri refrén kialakítására.
A „Where We Would Be”, egy újabb kiváló teljesítmény, amelyben madárcsicsergés és biciklicsengő hallatszik, a pszichedelikus-nosztalgikus függönyök és a bájos vokálharmóniák csodálatos visszatérése Steven éteri vezénylete alatt, miközben a hipnotikus dallamot pasztorálisan fűszerezett akusztikusgitár-akkordok tartják. Steven dühös gitárimprovizációja éles kontrasztban áll a hipnotikus hangszereléssel, amely érzelmi mélységével egy pillanat alatt meghódítja a hallgatót.
A tizenhárom perces fatalista eposz, a „Russia On Ice” a „Lightbulb Sun” legambiciózusabb műve, és egyben a Porcupine Tree valaha elért legjobb teljesítményei közé tartozik. A finom, minimalista zongoraimprovizációkkal induló bevezető lassan melankolikus, helyenként sötét hangulatot épít, amelyet hirtelen disszonáns hangok és egy dühös gitárriff betörése rázza meg. Wilson úr az általános melankólia és fatalizmus uralma közepette elmeséli egy újabb hírhedt párkapcsolati kalandját, amilyenből a Porcupine Tree-költészetében bizony nem volt kevés. A refrénben a kórusharmóniák nemesítik az énekteljesítményét, a mellotronhullámok pedig tovább fokozzák e ragyogó szerzemény szomorú atmoszféráját. Steven minden érzelmi fájdalmát beleviszi a hangjába és egyes gitárimprovizációiba, a háttérben pedig pazar zenekari háttér kíséri.
A második részben rövid időre szinte alternatívmetálos szakasz érkezik mélyre hangolt elektromosgitár-passzázsokkal, ahol gyorsan tér nyílik a további dühös gitárimprovizációnak és az őrült dobátmeneteknek. Barbieri közben a háttérben nem fukarkodik a változatos elektronikus minták rétegezésével. Nehéz eldönteni, melyik ambient pillanat ezen az epikus csemegén – amely templomi harang kondulásával ér véget – ragadja meg a legreprezentatívabban a Porcupine Tree, illetve Steven Wilson lényegét. Az album a beletörődő balladával, a „Feel So Low”-val zárul, amelyben a szerencsétlen Steven a melankolikus hangszerelés uralma közepette, zongora, akusztikus gitár és masszív zenekari függönyök kíséretében végleg összetöri a megsebzett szívét. Ezt a felejthetetlen búcsúdalt 2004-ben újra felvették Wilson Blackfield nevű mellékprojektjének részeként, amelyet az izraeli zenésszel, Aviv Geffennel alapított.
A Porcupine Tree a „Lightbulb Sun”-nal a művészi fejlődés új szintjére lépett, és szabad utat nyitott magának a modern progresszív rock csúcsára. Sok zenei gourmand csak ezzel az albummal kezdte igazán tisztelni őket, és fedezte fel a korábbi teljesítményeiket. A hangzásbeli elérhetőség és a kísérletezés megdöbbentően harmonikus ötvözése, valamint a mély ambientüzenetek miatt ekkoriban lelkesen a Pink Floyddal kezdték őket összehasonlítani, ami szép bók volt, de Steven csapata mindig is külön történet volt, így más előadókhoz mérni őket gyakorlatilag lehetetlen volt. A „Lightbulb Sun”, amely a legjobb teljesítményeik közé tartozik, azokhoz is közelebb vitte őket, akik egyébként nem hallgattak progresszív rockot vagy progresszív metált, mégis magával ragadta őket az album dalainak többségének könnyű befogadhatósága. A „Lightbulb Sun” egyben az utolsó Porcupine Tree-album volt Chris Maitland dobossal, akit attól kezdve Gavin Harrison (a későbbi King Crimson-tag) váltott.
Felállás
Steven Wilson – ének, gitár, zongora, mellotron, kalapácsos cimbalom, samplerek, bendzsó, hárfa, produkció
Richard Barbieri – szintetizátor, Hammond-orgona, Fender Rhodes, klavinet, mellotron
Colin Edwin – basszusgitár, dobgép, guimbri
Chris Maitland – dob, vokál
VENDÉGZENÉSZEK:
Stuart Gordon – hegedű, brácsa
Nick Parry – cselló
Eli Hibit – kiegészítő ritmusgitár
The Minerva String Quartet
Katy Latham – hegedű
Lisa Betteridge – hegedű
Sarah Heines – brácsa
Emmeline Brewer – cselló
Produkció
Steven Wilson
Számlista
1. Lightbulb Sun (5:30)
2. How Is Your Life Today ? (2:46)
3. Four Chords That Made A Million (3:36)
4. Shesmovedon (5:14)
5. Last Chance To Evacuate Planet Earth Before It Is Recycled (4:48)
6. The Rest Will Flow (3:15)
7. Hatesong (8:26)
8. Where We Would Be (4:12)
9. Russia On Ice (13:04)
10. Feel So Low (5:18)
