Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Grave Digger
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2007
Játékidő: 61:51
Értékelés: 4/5
Új Grave Digger-album. Már megint?! Jesszusom, de gyorsan telik az idő, vagy csak azt látjuk, hogy a Grave Digger tényleg villámgyorsan ontja a lemezeket. A német teuton klasszikus heavy metal iskola legendái és megalapítói lassan Németország legrégebbi és legtapasztaltabb zenekarai közé tartoznak. Igazi mágusok és vén medvék!
És íme, itt az újabb lemez. A koncepció, amit a Grave Diggertől megszoktunk? Hol van? Ezúttal igazi koncepció nincs. A trükk viszont az, hogy az egész lemezen végigfut egy vörös fonal, amely összeköti a dalokat. Mindegyik szám egy lezárt történet arról, hogyan harcolnak az emberek a szabadságért, és hány halott kell ehhez. Innen már nincs messze az a teljes kép, amelyet a hallgató az emberi faj alapvető őrültségéről, erről a szerencsétlen emberi korszakról felépíthet!
A Grave Digger híres arról, hogy kiválóan megteremti a magasra csavart drámai hangulatot, és a „Reaper” (1993) óta az albumok hűen követik ezt. Egyszerűen tudják! Ezúttal bachi orgonával nyitják a lemezt, amely hamarosan átfolyik egy gyönyörű, melankolikus, középtempójú dallamba. Ezt különleges ízzel egészítik ki a billentyűk, amelyek mesterien öltöztetik fel (hát persze, hogyan máshogy?) a klasszikus Grave Digger-riffet, és már az első pillanatokban hatalmas, epikus érintést adnak a dalnak és az egész albumnak. A szövegek témája megint csak csaták, vérontás, királygyilkosságok, mészárlás a római arénákban, az utcákon, a palotákban és mindenhol, ahová a gyilkos kéz elér, vagyis történelmi utazások a tömegek lázítójától, Mahatma Gandhitól („Silent Revolution”) a zsidók megmentőjéig, Mózesig („Ocean Of Blood”), az 1821-es görög függetlenségi háború viharáig (a címadó dal), a túlságosan is hirtelen haragú Rettegett Ivánig („The Terrible One”), a sportgyilkosokig, a római gladiátorokig („Forecourt To Hell”), egészen egy érdekes arab legendáig („Massada”). Egyszerűen olyan sorok, amelyek a Grave Digger zenéjének alapját adják.
A „Liberty Or Death” talán éppen a választott történelmi háborús témák miatt hozza vissza a Lulis utáni korszak albumai közül leginkább az 1993 („Reaper”) és 1999 („Excalibur”) között húzódó aranykort. Az új lemez is felismerhetően homályos, hideg, és hallgatás közben simán érzed az áruló jéghideg tőrpengéjét a torkodon, de az az érzés sem áll messze, amikor a füledet átjárja a guillotine végzetes lecsapódása. Az album egyébként a „The Last Supper” (2005) modern Grave Digger-irányát követi, de az utolsó négy stúdióalbum közül a leginkább sikerült módon húz vissza a kilencvenes évekhez, pontosabban a „Heart Of Darkness” (1995) és a „Tunes Of War” (1996) lemezekhez – mit is csinálna a Grave Digger háborús viharok nélkül.
A produkció klasszikusan nyers és élő. A riffek erősen előre tolva, a ritmusszekció megszokottan ágyúdübörgés, a basszus mélyen lüktet. A középpontban megint Boltendahl híres hörgése áll, amely 2007-ben sem veszít az erejéből. Chris egyszerűen egyedi császár! Az album úgy dühöng és úgy éget, ahogy egy Digger-lemeztől elvárható. Metalos riffekkel teljesen felszerelt!
Balladák ezúttal nincsenek. Vagyis hazudok. Ha beszerzed az új album „digipack limited edition” kiadását, örömmel fogod felfedezni, hogy tartalmaz egy extra dalt „Ship Of Hope” címmel. Hangulatában ez a szám felülmúl nem egy „szabályos” dalt az új lemezről. Valójában az albumról kicsit hiányzik a dinamika hullámzása, éppen a dalok változatosságának hiánya és a túlzott egydimenziósság miatt, amelyet a már előre látható, szokásos Grave Digger-riff ad. A legtöbb dal a megszokott Grave Digger-iskola szerint száguld. Manni Schmidt kiváló gitáros, hiszen szellemes szólókat szór, és ez bizonyítja a férfi rendkívüli tehetségét. Talán érdemes lenne a jövőben elgondolkodni egy-egy barokkos akusztikus betét beépítésén, fiúk, meg egy kicsivel több klasszikus zongorán, amelyből az első dal a kifutásában néhány röpke pillanatra már kap is. Manni potenciálja nincs teljesen kihasználva. Szőrszálat hasogatok a nagy Grave Digger-tökökön, tudom. Mégis. Hiszen már egy halom lemez megjelent, és a Motörhead-féle egyhangúság szindróma rendesen kopogtat az ajtón. Egyszerűen úgy gondolom, hogy túl kevés idő telik el a fiúk lemezei között. Az okokat valószínűleg a kiadóval kötött szerződésben kell keresni, de a különleges zenei virtuozitás, a különleges, szellemes trükkök, amelyek meglepnék azt, aki az első Grave Digger-lemez megismerése után már egyik következőn sem tud igazán meglepődni (what you see, is what you get), egyszerűen kihalófélben lévő fajjá válnak, akár az idei szlovén hó.
A Grave Digger a „Liberty Or Death” lemezzel (csak) még egy albumot adott ki a rajongóinak. Szilárdan ragaszkodnak a védjegyeikhez, és az album a Grave Digger-metal prizmáján át teljesen elfogadható és konzisztens. Ebből a szempontból tehát nincs mit kifogásolni. Csak a riffek ismétlődése és a kreatív frissesség hiánya zavar. Igaz, hogy a lemez helyenként sikerülten idézi a zenekar aranykorát, de mondjuk ki őszintén: a múlt újraélése nem éppen az önfejlődés jele, egy zenekarnál sem.
Felállás
Chris Boltendahl – ének
Manni Schmidt – gitár
H.P. Katzenburg – billentyűs hangszerek
Jens Becker – basszusgitár
Stefan Arnold – dob
Számlista
01. Liberty Or Death
02. Ocean Of Blood
03. Highland Tears
04. The Terrible One
05. Until The Last King Died
06. March Of The Innocent
07. Silent Revolution
08. Shadowland
09. Forecourt To Hell
10. Massada
11. Ship Of Hope (bónuszdal)
