Előadó: Cream
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1969
A Cream az első perctől kezdve azon zenekarok közé tartozott, amelyek nem ismernek kompromisszumot. És ha pályájuk elején ez főleg az „élő” fellépéseikre volt igaz, hamarosan hasonlóképp alakultak a dolgok a tagok egymás közötti viszonyában is. 1968 nyarára a már amúgy is megromlott kapcsolatok annyira elmérgesedtek, hogy a zenekar hamarosan bejelentette: búcsút int a színpadoknak. Erre november 26-án került sor a londoni Royal Albert Hallban. A Goodbye mindennek ellenére ismét tele van grandiózus improvizációkkal, és megmutatja azt az energiát, amely a „minden idők legnagyobb triójára” jellemző, ahogy oly gyakran szeretjük nevezni őket.
Az 1969 márciusában megjelent Goodbye tulajdonképpen „poszthumusz”, afféle búcsúlemez, amely legalább egy kicsit kielégítette a rajongók légióit, akik még mindig nem tudtak megbékélni a zenekar felbomlásával. Ettől függetlenül a Goodbye irigylésre méltó teljesítmény, amelyre a fiúk büszkék lehetnek, egyúttal bizonyíték arra, hogy még mindig képesek a tőlük megszokott magas színvonalon alkotni. Ez a „viszlát” először három élő felvétellel fogad, amelyeket az utolsó turnén rögzítettek, és amelyek a koncertjeikre jellemző erő tipikus lenyomatai, egy fontos különbséggel. Első alkalommal érezhető ugyanis az a szakadék, amely a tagokat külön-külön a saját sarkukba űzi, ahonnan inkább távolról számolnak le egymással. Ez persze nem azt jelenti, hogy a fiúk bármiben is lustálkodtak volna a babérjaikon, de főleg az I’m So Glad-en tűnik fel érdekesen disszonánsan lebegő Jack Bruce basszusvonala! Nyilvánvaló, hogy a srácok meg akarják törni az egyhangúságot, de egyénenként mindannyian a saját irányukba húznak. Érdekes és derekasan felerősített darab a Politician és a Sitting On Top Of The World, utóbbi főleg, amelynél Jack Bruce jóvoltából alaposan reng a föld. E három gyöngyszem előadása egyébként szokás szerint kiváló, a Wheels Of Fire koncertrészét azonban így sem múlja felül.
Az album jobbik felét az utolsó három szám adja, amelyek közül leginkább a What A Bringdown emelkedik ki, amely a lemez egyik legjobb pillanata, valamint a búcsúsláger Badge, amelynek Clapton mellett maga George Harrison is a szerzője. A dal, mintha csak Eric szólóelőadóként folytatott zenei útját vetítené előre, titokzatos energiájával elgondolkodtat. Az utolsó szót, legalábbis ami a Creamet illeti, a Doing That Scrapyard Thing mondja ki, a Bruce – Brown páros szerzeménye, amely sok korábbi alkotásukhoz hasonlóan mulatságosan vicces, ugyanakkor erősen emlékeztet a Beatles egyik utolsó dalára. A szomorú búcsútól átitatott, mindenütt jelen lévő hangulat a már említett What A Bringdown-ban tükröződik a legszebben, amelynek szerzője, Ginger Baker, joggal lehet büszke rá. Bruce mély, érzelemgazdag hangjával még utoljára megmutatja teljes mesterségbeli tudását, amelyet Clapton és Baker segítségével egy olyan fantáziává olvaszt, amely ideális lezárásnak és több mint méltó búcsúnak bizonyul ettől az utánozhatatlan zenei kollektívától, amely a zene legjobb alkotásainak egy részét köszönheti, és amelynek neve Cream.
Felállás
Eric Clapton: gitár/ének
Jack Bruce: basszusgitár/ének
Ginger Baker: dob
Produkció
Felix Pappalardi
Számlista
1.I’m So Glad
2.Politician
3.Sitting On Top Of The World
4.Badge
5.Doing That Scrapyard Thing
6.What A Bringdown
Játékidő: 30.22
