Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Levin Torn White
Kiadó: Lazy Bones Recordings
Megjelenés: 2011
Játékidő: 55:42
Értékelés: 4.5/5
Bár ez az írás derekasan késik, mentségemre legyen szólva, hogy a közelgő Levin Minnemann Rudess album kritikája előtti bemelegítésnek szánom. Mindkét trió központi figurája Tony Levin basszusgitáros. Amerikai, aki viszont a legjobban a britekkel dolgozik együtt. Mondjuk inkább úgy: a legsikeresebben. A britekkel való együttműködések hozták meg a nevét: Peter Gabriel, Robert Fripp, az ABWH projekt, a Pink Floyd „A Momentary Lapse Of Reason” (1987) albumán játszott basszusfutamok és így tovább…
A Levin Torn White trió mögött érdekes háttértörténet húzódik, amely messze benyúlik a rock történetébe. Ki hozta Levint Angliába a hetvenes évek végén? Talán az a közös munka Peter Gabriel és Robert Fripp között Peter Gabriel első két szólólemezén? Lehet, hogy ez volt az induló szikra Levin markáns karrierjéhez. Hiszen a galaxis egyik legjobb basszusgitárosának tartják. Nemcsak a lenyűgöző játéktechnikája miatt – a Chapman Stick uralásából intergalaktikus doktorátust szerzett –, hanem azért az egyedi, hiteles arculatért is, amelyet számos zenei munkájával épített fel magának.
A kilencvenes évek végén Levin a King Crimson egykori társával, Bill Brufforddal (ex-Yes) közös albumot vett fel B.L.U.E. (Bruford Levin Upper Extremities) néven. Chris Botti trombitás mellett gitáron David Torn is közreműködött rajta. Ugyanez a David Torn játszotta a vezetőgitárt David Bowie új stúdióalbumán, „The Next Day” (2013). És milyen a lemez borítója? Átdolgozott változata Bowie 1977-es klasszikus albumának, a „Heroes”-nak. És ki játszik ott gitáron Bowie-nak? Robert Fripp. Még követed?
Bill Bruford helyére így egy másik Yes-es, Alan White ugrott be. Ha Fripp és Torn Bowie-val dolgozott együtt, Torn pedig már megmutatta kozmikus gitáros csodáit Brufford és Levin társaságában, akkor szinte logikus, hogy Levin és White meghívja őt az új alkotói háromszögbe, mert az eredmény nagyon is érdekes. A „Levin Torn White” album sok szempontból King Crimson-os hangzású. Mégpedig abból a King Crimson-ból, amelyik a „Discipline”, a „Beat” és a „Three of a Perfect Pair” idején működött. De ez nem szabály. Ötletileg a lemez főleg később közelít hozzá, amikor megszólal a Cheese It, The Corpse és a The Eggman Cometh, a későbbi King Crimson-alkotásokhoz, például a „Power To Believe” (2003) című lemezhez hasonlóan.
A fentiekből tehát az következik, hogy Torn kivételes zenei műveltségével és egyedülálló zsenijével, amely minden szabadelvű kísérleti kihívásra rugalmasan reagál, rendkívül jó közelítése Robert Fripp különös zsenialitásának. Sőt, sokszor egyenesen a megfelelője. Ezt bizonyítja a „Levin Torn White” album is. Ha ehhez a csodálatoshoz hozzáveszed Tony Levin basszusgitáros bűvészkedéseit, a nyolcvanas évek King Crimson-életművéhez való közelítés még logikusabb. Csak épp Bruford híres dobolását ezúttal White „Tales from the Topographic Oceans”-es varázslata helyettesíti. Miért éppen ez a Yes-album? Mert White egész Yes-karrierje során ezen kapott a legnagyobb szólóteret a szabadelvű kísérletezésre, amelyet páratlan zenei tehetsége magában hordoz. A The Ritual-hoz hasonló Yes-klasszikusok betéteit idéző, törzsi ritmusbetétek korántsem véletlenek a „Levin Torn White” albumon. És még sok-sok minden más sem.
Röviden: nagyjából ezt várhatjátok a „Levin Torn White” albumtól. Minden logikusan olvasható, szinte magától értetődően működik. Levin szőrszálhasogatóan pontos, extrém gyors és kérlelhetetlen a basszusgitáros nagyszerű teljesítmény diktálásában. Tőle tanultak olyan nagyágyúk, mint Les Claypool a Primusból vagy Flea a Red Hot Chilli Peppersből. Levinnel nem tanácsos packázni. A Chapman Stick bőséges használata a „Levin Torn White” további értéke, amely a hangulatát egy tapodtatnyira hozza közel a King Crimson kalandos csodáihoz. Alan Whiteról nem kell szót vesztegetni. Végre élvezhetjük a teljes vérű mozgékonyságát, amely a „Tormato” utáni Yes-albumokon, a zenekar stílusváltásának kényszerzubbonyában egyre inkább háttérbe szorult. Tökéletes a kémia Levin és White között. Mintha öröktől fogva ismernék egymást, és transzban éreznék egymást. Ők az a fajta zenei ászok, akik messze az átlag fölé emelkednek. A döntő tényező tehát, aki a dallamot hozza, és tulajdonképpen a hullámzó hangulatok és a ringó dinamika zömét megteremti, David Torn. Ez a kihívás pedig Torn számára a legnagyobb vonzerő, mert ez adja neki a legtöbb teret az alkotói kibontakozáshoz. Torn birtokolja azt a ritka erényt és a csodák iránti érzéket, amikor dallamok közt keresi a dallamot. A hangok közt a legőrültebb hangsorokat keresi. Itt nincs látszólagos szabály. A fülnek Torn fogásai csak az album sokadik lejátszása után kezdenek tetszeni, ha egyáltalán. Ezúttal tehát a „legkitartóbb és legvastagabb bőrű” zenei gourmand-ok lesznek lelkesek. Torn a hangnemekben a formák megszokott hallgathatóságának teljes megkerülését keresi. Az ő hangsorai ugyanis ötletileg a teljesen avantgárd módon megcsavart tartalom vizein születnek, ami az őrültség és az elborultság elemét hívja elő, és ez mindig is a King Crimson egyedi zenei karakterének védjegye és hajtóereje volt. Torn sok teret hagy a „soundscapes” elem megalkotásának is. A hangtájnak, amely a ritmusszekció avantgárd fogásainak spontán poliritmiája fölött lebeg. Eszelősen elmosott, mégis határtalanul összeillő. A „hátborzongató” nyitány, a No Warning Lights után az Ultra Mullet következik, amely már az elején elárulja a „Levin Torn White” album teljes lényegét.
Ez az album tulajdonképpen egy teljesen fesztelen jam session koncertje a stúdióban. Ez azt jelenti, hogy Levin és White valójában egy tökéletes stúdiókoncertet játszott el, amint átfésülték ezeket a számokat. Csak Torn „készült fel észszerűen” időnként, így néhány motívumot helyenként megalapozott, és ezzel jelölte ki a számok formáját, amely azonban valójában maximálisan laza maradt. Vagyis az összes szám rendkívül fellazított, ha tetszik, töredezett. Teljesen spontán és kiszámíthatatlanul bontakoznak ki. A hallgatótól teljes ellazultságot, gondtalanságot és nyitott hajlandóságot kívánnak a zenei kísérlet élvezetére. És pont ez a lemez legnagyobb vonzereje. A legnagyobb csábítás. Pont ez az eredeti csodálatosság szépsége, és a „lehetetlen lehetséges” elvének megvalósítása. A „soundscape-elés” is (a Convergence vagy a Sleeping Horse című számban), amely annyira közel áll Robert Fripp, Brian Eno és mások szólómunkáihoz stb.… Minden benne van. Mindennek van elég hely. És Torn nem ismer bújócskát, sem fékezést. A gitárjáték minden szándékos diszharmóniájában arrogánsan fékezhetetlen, és gyakorlatilag hiú módon pimasz. Egyenesen tekintet nélküli. És határtalanul bizarr (a Prom Night of the Centipedes-ben – a kifejezés találó a százlábúra). És éppen ebben szikrázik a legnagyobb művészi, alkotói értéke! A vonzatlanság lényegének magjában, amely épp a végletessége miatt válik megállíthatatlanul vonzóvá. A gitárjáték ezen az albumon felsorakoztatott arzenálja kivételes!
A trió tehát teljesen hamisítatlan, tökéletesen hiteles, spontán, a bizarr kísérletezés és a csiklandó őrültség határtalan adagjával végtelenül szórakoztató terméket szállít, amelyet nem lehet előre látni és megjósolni. Már a számcímek is az őrültséget sugározzák, amely a trió zenei alkotásának avantgárd jellegét adja a King Crimson mintájára (a Primus csupán egy karnyújtásnyira van tőle), amely fittyet hány minden trendre, és csakis az aktuális ihletét követi. Ez pedig kivételes energetikai hozamot generál, amely nem szűnik meg lelkesíteni egyedi zenei cirkuszával. Többet nem tud adni egy művész a fogyasztónak. Ezért a „Levin Torn White” tulajdonképpen tökéletes album. Elsősorban azoknak szól, akik nem tudunk megbékélni azzal, hogy az új korszakban nincsenek King Crimson-albumok, hiszen a legendás zenekar 2003 óta nem adott ki új stúdióalbumot. Rokonszenvvel fordulnak majd hozzá a Primus rajongói is, valamint Tony Levin korábbi önálló stúdiómunkáinak kedvelői. Így a „Levin Torn White” üdvözlendő „kenőcs” az új King Crimson-alkotások hiányára, amely egy órára egyenesen a híres „Crimson-esk” vígjátékkal való barátkozás kebelére visz, és hamis illúziót varázsol elétek. Reméljük, hogy a történet itt nem áll meg, és a trió a jövőben még kiad egy hasonló albumot. Ha ráhallgatsz erre a lemezre, a smooth jazz visszavonhatatlanul megundorodhat tőled.
Felállás
Tony Levin – basszusgitár, nagybőgő, Chapman Stick
David Torn – gitár
Alan White – dob, ütőhangszerek
Producerek
Tony Levin, David Torn, Alan White
Számlista
1. No Warning Lights
2. Ultra Mullett
3. White Noise
4. The Hood Fell
5. Monkey Mind
6. Cheese It, The Corpse
7. Convergence
8. Pillowfull of Dark
9. The Eggman Cometh
10. Sleeping Horse
11. Prom Night of the Centipedes
12. Crunch Time
13. Brain Tattoo
14. Lights Out
