Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Mad Season
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 1:19:14 + 1:14:52
Értékelés: 4.8/5
Grunge – puszta divatszó, amely semmit sem árul el a címke mögött rejtőző hangzásvilág palettájáról, vagy inkább történelmi tényről beszélhetünk, amely meghatározta a kilencvenes éveket, az én generációmat, mindenekelőtt pedig Hendrix után ismét világgá vitte egy olyan város hangját, ahol az év 90 százalékában esik, a többi napon pedig az eget a szürkeség, a kilátástalanság, a depresszió és a narkotikus bénultság nehéz, ólmos felhői szövik be? Akárhogy is – éppen Seattle adott értelmet a kockás flaneling-mintáinak inváziójával, a kiváló zenélőérzékű, tehetséges helyi függők tengerével az én szétszórt tinédzserkori életemnek a kilencvenes években, a megmentők katonaseregének oroszlánrészét pedig olyan zenekarok alkották, mint a Pearl Jam, a Screaming Trees, az Alice In Chains, a Nirvanáról és a Soundgardenről, az élvonalbeliekről nem is beszélve. A drogok egyszerre voltak kísértés és teher, amely miatt pár évtized távlatából számos zenei briliánstól megfosztottak minket, mindenekelőtt pedig a mártírok lelkének folytatásától, a mérgezően termékeny költőktől, akik már nincsenek köztünk. Maradjunk is éppen a láncra vert Alice-nál. A karizmatikus, depressziós, drogtól és sötétségtől átitatott frontember, Layne Staley az, akit joggal tarthatunk az Alice In Chains igazi hangjának és arcának, és nemzedéke egyik leghangosabb és legnemesebb hírnökének; az akkor újonnan feltalált seattle-i hangzás és a metal hibridjével a zenei élvezet vonatát mindig kissé más, kevésbé központi irányba terelte, ezért most, az ismeretlenbe tett kirándulásának újrakiadásával, kivételes sztárnevek szövetségében, egy fedél alatt, a Mad Season zenekarban.
A történet valójában ott kezdődik, amikor a Pearl Jam gitárosa, Mike McCready egy elvonókúra-központban rokonlélekre talált a Walkabouts basszusgitárosában, John Baker Saundersben, vele alapított zenekart, és másokkal együtt a egyre mélyebbre süllyedő Staleyt is felkérte az együttműködésre; a barátok zenén keresztül akartak segíteni neki megtalálni a gyógyulás, a megtisztulás és mindenekelőtt a túlélés fényéhez vezető utat. A képet a Screaming Trees dobosa, Barrett Martin egészíti ki, a Gacy Bunch ideiglenes néven adott pár koncert után pedig a zenekar nevet változtat, és a korhoz és a zenekar lelkéhez illőbb névvel, Mad Season néven lesz híressé. Az újkori pszichedélia, a gombás idők emlékműve, a dallamos révület virágzása 1995-ben kapta meg a ragyogó kivételesség obeliszkjét, amikor megjelent az Above album; a sokkal inkább ünnepelt és emlegetett ismeretlenbe tett kirándulásokkal, olyan zenekarokkal ellentétben, mint a Temple Of The Dog és a Brad, a zenekar eljut a rádióhullámokra, a meredek emelkedést azonban korai zuhanás követi, a rendszer összeomlása, Staley távozása a zenekarból, majd Saunders visszatérése az önpusztítás ösvényére, amely 1999-ben idő előtt véget vetett az életének, mindössze három évvel később pedig a végzetes kábulatnak Staley is áldozatul esik.
A lemez megjelenése óta eltelt a nagykorúság egész korszaka, így most már objektívebben és józanabbul ítélhetünk a lemez minőségéről, amelyet most, 18 évvel később, gazdag extrákkal megspékelve ismerhetünk meg. Az Above Deluxe kiadása a jól ismert album mellett színes koncertfelvétel-palettával is szolgál, korábban kiadatlan anyagokkal a zenekar sikertelen újraélesztési próbáiról, egy DVD-vel és egy írásos, dokumentarista főhajtással egy olyan város korszaka előtt, amely soha többé nem lesz olyan, mint 1995-ben volt. Valójában hamis romantikát itt nem kell keresni. A Mad Season kivételes zenészek gyülekezete volt, akik megpróbáltak utat törni egy új, közös valóságba, és olyan nyomot hagyni, amely felejthetetlen maradhat. Barrett Martin találó szavakkal írta le itt a hangzás receptjét, és a Mad Seasont egy blueskísérlettel azonosítja. Ez meg sem lep, hiszen Saunders korábban a szeles Chicagóban és Minneapolisban is alakította a bluesszínteret, mégsem tudok teljesen egyetérteni a száraz blueszsargonnal a Mad Season kapcsán. Sok az atmoszférikus grunge-hangzás, amely azonban az éles, metalizált vonalak helyett ezúttal jóval lazább lounge-hangulatokat vitt a génállományába, ha úgy tetszik, a tökéletes roadtrip pedig ezúttal teljesen mentes a stopperes kényszerektől; a szenvedély és a szép hang szívből jövő kiömlései gyakran túllépik a hat perces epikus hosszt, de unalom nincs a lemezen.
A zene tükrözi az összes jelenlévő karakterét, és ha ők az anyazenekarukban, a „munkahelyükön” inkább a punkos felhangú grunge metalizáltabb varázsának engedtek, ezúttal inkább a rockklasszikusok, például a Led Zeppelin, valamint a kontemplatívabb Black Sabbath hatása került előtérbe, az Above füstös hangulatába pedig még valami jazzesebb, lazább és improvizációsan szabadabb is belekeveredik. A Wake Up fokozódó érzékisége bizonyítja, hogy McCready stratocasterje igazi mérgező kiegészítése Layne álmodozó komorságának, a dal szerkezetébe pedig a basszus és a dob mellett az alapvető négy akkord xilofonhangjai is gyönyörű töltelékként hullanak be. A Planet Caravanra való utalás az X-Ray Minddal robbanékonyabb folytatásba megy át a pszichedelikus torzítások között. McCready gitárja minden dalban uralkodik, az édes gitárhangok egyenrangú ellensúlya pedig többnyire Staley sötét, önpusztító elszántságú költészete. »See the more I think / I’m afraid to blink / I don’t move an inch / Slowly draining me / Hire a spy and bug me / Pimp your friends for money / Rich and growing sicker / Sell the dead ones quicker,« énekli Layne, a gazdag hangzásrétegek pedig azt mutatják, hogy a Mad Season egészében a megihletett, gyönyörűen összeillő és nemesen megedzett zenészek nagyon kiegyensúlyozott keveréke volt. Az elsőlemez főszinglije, a River Of Deceit hű marad a fájdalomhoz és a pont megfelelően megédesített grunge receptjéhez. »My pain is self-chosen, at least so The Prophet says / I could either burn or cut off my pride and buy some time / A head full of lies is the weight, tied to my waist,« vallja újra és újra Layne, a slágergyanús szöveg pedig most minden akkorddal utat törhet magának a kereskedelmi hangzást előíró rádióadókhoz is.
A megtévesztés tökéletes, az album meditatív alapja pedig egyszerre olyan egyszerű és látszólag törékeny, hogy az ember csak az I’m Above keményebb hangjaiba érkezve fogja fel, hogy az egész egy jól átgondolt rockermunka. A Screaming Trees Mark Lanegan remek baritonján át szivárog a hangszórókból, amely királyian egészíti ki Staley bánatos színezését. A Led Zeppelin-es refrén ütőerejét az akusztikus gitár lazasága puhítja, a Mad Season pedig nem ereszti szabadjára teljes lendülettel az összes mágnesesen vonzó démonát. Sok a visszafogottság és a tartalékolás, éppen ezért kapott a Mad Season 1995-ben csupán egy maroknyi dicshimnuszt azokból, amelyeket könnyedén megérdemelt volna a végzett munkáért. Rengeteg munka szövődött az egészbe, teljes kikapcsolódást és 100 %-os szórakoztatást azonban nem lehet a lemeznek tulajdonítani. Ehhez nem járul hozzá a kivételes bluesdal, az Artificial Red sem, sem a sötét Lifeless Dead exponenciálisan mennydörgőbb torzítása, amely a heroinfüggés zsákutcás kilátástalanságát énekli el. A zombikodás az Alice In Chains-esebb I Don’t Know Anythinggel folytatódik, majd skizofrénül átcsap a Long Gone Day laneganesebben elsötétített akusztikájába, amelybe mérgező Skerik-szaxofon és mélyen morajló csellóhangok lopakodnak be, a Mad Season pedig ismét lazább, jazzes pillanatoknak adja át magát, az anyazenekarokétól teljesen eltérő narrációval.
A Pearl Jam érzékiségének, a Screaming Trees baljósságának, az Alice In Chains élességének és szemtelenségének, valamint a Lamont Cranston Band bluesos személyiségének a keveréke valami igazán kivételes és soha többé meg nem ismételt dolog, az eredeti stúdióáldozatok záró felvonásaival, például a November Hotel pszichotikus briliáns instrumentálisával és az All Alonenal azonban az első lemez nem ér véget. Extra anyagból, Staley hiánya ellenére is, jócskán akad. Az Interlude akusztikus közjátéka után a Mad Season 1997-ben még a Locomotive piszkos metrikájával bizonyítja, hogy létezhet tovább; itt minden énekes feladatot Lanegan vesz át, aki azonban nem éri el Staley piszkos szépségét és elbódult introspektív megszállottságát, amely szinte morrisonos misztikával fordul az elmúlás és a halál lángjai felé. A régi dalokkal összhangban inkább a Black Book Of Fear töredezett szépsége áll, de Lanegan nem tud kibújni a Screaming Trees-cipőjéből, a Mad Season pedig ezúttal jóval közelebb szól a countryhoz, mint a hétköznapokból kiemelkedő, lazább kábultságú régimódi rockkalandokhoz. A Slip Away a régi szivárványok morzsáit próbálja elkapni, a hangzási pillanatokon túl azonban, a címéhez illően, kevés esszencia marad a tenyérben, amelyre a siker további története épülhetne. Az is emlékeztet, hogy a Mad Season csúcspontján az I Don’t Wanna Be A Soldier című dalt a munkásosztály hősének, John Lennonnak ajánlotta (mellesleg ez a dal szépen díszítette a Working Class Hero válogatásalbumot éppen Staley előadásában, a The Beatles főideológusának és hangadójának háborúellenes meditációjaként), emlékezetes marad a szexi szaxofonvonal is, amely ismét némi rézfúvós alapot hoz az ugyanazon akkordok és a már hallott minták meglehetősen egysíkú ismétlődéséhez.
https://www.youtube.com/watch?v=b8-VEQuNeHM
Hogy a zenekarban mennyi jó van, azt jobban bizonyítják a stúdiófelvételeknél a seattle-i Moore Theater koncertjének élő felvételei. Ami az albumon még szelídített volt, az teljes színpadi felszabadulást és kisülést kapott az 1995. április 29-i dokumentált koncerten. A hangzás pokoli, a nyitó Wake Up pedig a zenekar kreativitásának és álmodozásának minden regiszterét megnyitja. Minden gát leomlik, a Mad Season pedig szilárdan és megtörhetetlenül funkcionál. A pusztító sötétség szépen folytatódik a Lifeless Dead című dallal, amely paravánja lesz az elemek kíméletlenebb eljátszásának, a kivételes ritmusszekció pedig remekül kiegészíti az ének-gitár párbajokat. Bizonyíték, hogy a kémiát nem lehet laboratóriumban megteremteni, majd a színpadon újra létrehozni (a Mad Seasonnek éppen a zsenialitása empirikus bizonyításával voltak gondjai a stúdió laboratóriumi steril környezetében, a színpadon viszont láthatóan nem …). Az Artificial Red mesterséges pírja több bluesos természetet idéz a szettbe, a River Of Deceit pedig a színpadon még kiegyensúlyozottabban és rezonánsabban hat, mint az albumon. Az áprilisi koncert egyik nem sejtett csúcspontja Lennon katonaság elleni lázadása is volt az I Don’t Wanna Be A Soldier című számmal, amelyet kiválóan fűszerez Skerik. A basszus, a dobok, a torzított gitárok és Staley hazáért való halásnak mondott fuck offja bombasztikus csapását kiegészíti a gyönyörű szaxofon, amely a Mad Season szókincsében kevéssé van jelen, de ahol megjelenik, annál ütősebb és megrázóbb. Minden hibátlanul, lazán, felszabadítóan működik, az őrület évada pedig Lanegan egykor volt napot dicsőítő himnuszával, a Long Gone Day című dallal folytatódik. A címadó I’m Above tanúsítja, hogy a Mad Season joggal volt a kilencvenes évek egyik fényesebb pillanata, a grunge pedig soha többé nem részesül az akkor létrehozottak megismétlésében. A minőség szintje az I Don’t Know Anythinggel vagy a sugárzás okozta végzetű X-Ray Minddal is megmarad, az All Alone meditatív dal visszhangjai után pedig a szett a November Hotel egész 14 perces meditációjával zárul gyönyörűen. Hallani, hogy a Mad Season a világ zenei meghódítására indított küldetésén legalább egy pillanatra tudott szórakozni, és a lelkesedését a tömegek közé is el tudta vetni.
Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem ott magam is abban a régi, 1995-ös szertartáson Seattle e hangzó szentélyében, vigaszul viszont a Deluxe kiadáson ott van a zenekar utolsó színfalak mögötti látogatása a Mad Season e szent triptichonjának lezáró, harmadik részén – a DVD-n, amely a Moore Theater-beli koncert teljes képi dokumentuma a korábban hallott és teljesen elfogyasztott hangzó kanonádról, emellett ott vannak a zenekar legutolsó közös színpadi fellépésének édes extrái az 1995-ös szilveszteri estéről az RCKNDY-ben, a Self Pollution rádióműsorban való vendégszereplés felvételei, valamint természetesen a zenekar egyetlen hivatalos videóklipje a River Of Deceit című dalhoz. Mindenekelőtt a kivételes November Hotel marad meg emlékezetben, amelyben McCready epikus szólóval és a mérgező stratocaster teljesen átélt leeresztésével veszi el a lélegzetünket, az összes közreműködő verejtékező arca pedig arról tanúskodik, hogy a férfiak tudták, mit csinálnak, ugyanakkor a szív esszenciájának tökéletes hangzó származékáért feláldozták az összes potenciáljukat, karizmájukat, lemondtak a pózról és az anyazenekarok garantált sikerének biztonságos menedékéről, és mindenekelőtt a zene igazi, ősi hívásának engedtek. A dokumentált szépséget ezúttal Duncan Sharp rendezői pálcája szépen átdolgozta, tizennyolc éves időeltolódás ellenére pedig a színfalak mögé tett látogatás talán még jobb és maradandóbb, mintha magam is ott álltam volna a zenekar előtt abban a végzetes 1995-ös évben.
Úgy gondolom, hogy a puristák, a meg nem született kritikusok és a sarlatánok kifogásai, akik 1995-ben tonnaszám öntötték a trágyát egy olyan kor kivételes zenei oratóriumaira, amely olyan átkozottul fontos volt, ugyanakkor olyan szűkre szabott a puszta grunge divatszóval, amely az alternatív rock igazi ősatyáinak zenéjéről és kozmikus hatásuk szélességéről alig mond valamit, most, tizennyolc évvel később, átkozottul keveset számítanak. A Mad Season megkapta az emlékművét, a nagyság emlékjelét ezzel a különleges, valóban gyönyörű hang-, lélek- és képegésszel, ebben a rangos kollekcióban, végre tartósan felállítva. Hogy mi lett volna, ha, az nem is fontos. A kilencvenes évek lényegét adó rombolás legendái mellett, azok mellett az emberek mellett, akik kétségtelenül nyomot hagytak az időn és rajtunk is, akik a hangzás mellett az üzeneteket, figyelmeztetéseket, útmutatásokat, ébresztőket is meghallgattuk, most valami egyedülálló áll rendelkezésre. Az Above ebben a formában ugyanis kivételes időgép, az idő és a véletlenek csodálatos összjátékának dokumentuma, amelyből valami nagy és kivételes született, mi pedig ezt talán akkor nem is tudtuk értékelni. Varázsigeként és gyönyörű áldozatként tér vissza most, amikor tizennyolc évvel idősebbek és bölcsebbek vagyunk, lehetőségként, hogy elismerésünket, legalább egy pillanatnyi szökéssel messze ettől az őrült világtól, a mostani őrületek évadaitól, kifejezzük a Mad Seasonnek legalább ma – ennyi hosszú tizennyolc évvel később. És ez teljesen jogos és megérdemelt, kedveseim!
Felállás
Barrett Martin – dob, ütőhangszerek, nagybőgő, cselló, marimba, vibrafon
Mike McCready – elektromos és akusztikus gitár
John Baker Saunders – basszusgitár
Layne Staley – ének, ritmusgitár
Vendégzenészek:
Mark Lanegan – ének az I’m Above, a Long Gone Day, a Locomotive, a Black Book Of Fear és a Slip Away dalokban
Skerik (Nalgas Sin Carne) – szaxofon
Produkció
Mad Season & Brett Eliason
Számlista
CD 1: Above + Bonus Tracks
1. Wake Up
2. X-Ray Mind
3. River of Deceit
4. I’m Above
5. Artificial Red
6. Lifeless Dead
7. I Don’t Know Anything
8. Long Gone Day
9. November Hotel
10. All Alone
Bonus tracks:
11. Interlude
12. Locomotive
13. Black Book Of Fear
14. Slip Away
15. I Don’t Wanna Be a Soldier
CD 2: Live at the Moore
1. Wake Up
2. Lifeless Dead
3. Artificial Red
4. River Of Deceit
5. I Don’t Wanna Be A Soldier
6. Long Gone Day
7. I’m Above
8. I Don’t Know Anything
9. X-Ray Mind
10. All Alone
11. November Hotel
DVD: Live at the Moore plus bonus footage
1. Lifeless Dead (Live at The Moore)
2. River Of Deceit (Live at The Moore)
3. Long Gone Day (Live at The Moore)
4. I Don’t Know Anything (Live at The Moore)
5. X-Ray Mind (Live at The Moore)
6. All Alone (Live at The Moore)
7. November Hotel (Live at The Moore)
8. Wake Up (Unseen Footage from The Moore)
9. Artificial Red (Unseen Footage from The Moore)
10. I Don’t Wanna Be A Soldier (Unseen Footage from The Moore)
11. I’m Above (Unseen Footage from The Moore)
12. Wake Up (Live at The RCKNDY -NYE Show 1995)
13. Lifeless Dead (Live at The RCKNDY -NYE Show 1995)
14. River Of Deceit (Live at The RCKNDY -NYE Show 1995)
15. I Don’t Know Anything (Live at The RCKNDY -NYE Show 1995)
16. I’m Above (Live at The RCKNDY -NYE Show 1995)
17. Artificial Red (Live at The RCKNDY -NYE Show 1995)
18. I Don’t Wanna Be A Soldier (Live at The RCKNDY -NYE Show 1995)
19. All Alone (Live at The RCKNDY -NYE Show 1995)
20. November Hotel (Live at The RCKNDY -NYE Show 1995)
21. Lifeless Dead (Self Pollution Radio Broadcast)
22. I Don’t Know Anything (Self Pollution Radio Broadcast (new edit))
23. River Of Deceit (Music Video)
