Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Arena
Kiadó: Verglas Records
Megjelenés: 2003
Játékidő: 58:44
Értékelés: 5/5
A „Contagion”, a brit neoprogrock-bajnok Arena ötödik stúdiólemeze ennek a túl gyakran elfelejtett formációnak sok rajongója szerint egyenesen a zenekar eddigi legjobb albuma, és ezt maguk a tagok közül is többen elismerik. Clive Nolan billentyűs nagymester és Mick Pointer dobos veterán, az új évezred progresszív rockjának ez a két alapítója és főnöke a „Contagion”-nal olyasmit ért el, ami az Arenánál egészen a közelmúltig elképzelhetetlen volt: először sikerült együtt tartaniuk ugyanazt a zenésztársaságot, mint az előző lemezen, vagyis a kiváló elődön, az „Immortal?”-on (2000). A felállás – Pointeren és Nolanen kívül, aki mindig a szövegek, a koncepciók fő szerzője és a központi hangszerelő is volt, a briliáns gitáros John Mitchell, az egyedi hangú énekes Rob Sowden és a sokoldalú basszusgitáros Ian Salmon – végül csaknem tíz évig együtt maradt. Ez idő alatt három felejthetetlen stúdióremekművet alkottak. A „Contagion” volt ezek közül a második, amely koncepcionális mélységben, hangszerelői és szerzői tökéletességben a „The Visitor” (1998) rendkívül magas színvonalát érte el, amely addig joggal számított az Arena magnum opusának.
Az Arena mindig is a brit neoprogrock-zenekarok legcinikusabbja és legsötétebbje volt, ezért nem csoda, hogy a „Contagion” általános hangulatát komor, feszült és melodramatikus látomások töltik meg egy posztapokaliptikus, közeli jövőről, egy disztópikus társadalmi berendezkedés közepén, ahol a főszerepet egy pusztító vírus játssza: lassan emészti fel a beteg civilizáció utolsó maradványait, miközben azokat, akik az első érintkezéskor nem halnak meg, a fertőzés egyre inkább valamiféle zombikká változtatja. Nolan koncepciója erről szól, és az egyes szövegeken keresztül bontja ki, hogyan terjed egy bosszúálló „terrorista” által szabadjára engedett vírus ellenőrizhetetlenül a földgolyón, és hogyan hullanak az emberek, mint a legyek. A szövegek tehát rendkívül cinikusak, ugyanakkor intelligensen átható erejűek, tele dühvel az emberi ostobaság és a modern társadalom teljes apátiája miatt.
Talán nem is meglepő, hogy a „Contagion” megjelenésekor az Arena eddigi legkeményebb lemeze is volt, hiszen Mitchell egy-egy gitárfrázisa sok progmetal zenekarnál is megállná a helyét. A pazar szimfonikus hangszerelések Nolan billentyűs rendezésében felismerhető, grandiózus szimfoprog folytonosságot adnak az egyes daloknak, amelynek gyökerei Pointer első zenekarához, a legendás Marillionhoz nyúlnak vissza. Sowden közben sajátos énekstílusával tökéletesen beilleszkedett a csapatba, és talán élete legjobb éneklését nyújtja Arena-tagként. Elmondható, hogy a neoprogban kevés olyan énekes van, akinek a hangja sok más műfajban is remekül működne. A hatalmas vokális harmóniákban Nolan és Mitchell segíti hatásosan az éneket – ők már többször bebizonyították, hogy nemcsak kiváló hangszeresek, hanem említésre méltó énektehetséggel is rendelkeznek, ez különösen igaz Mitchellre, aki manapság a kultikus prog/pop rockerek, az It Bites énekes-gitárosaként is keresi a kenyerét.
Az intenzív atmoszféra a „Contagion” koncepcionális eposzának elejétől a végéig nem lankad, kezdve a nyitó bombával, a „Witch Hunt”-tal, amely már rég „népszerűvé vált” az egyik legkedveltebb Arena-klasszikusként. A teltházas gitárriffet frenetikusan zúgó szintetizátor-textúrák veszik körül, és kompromisszumot nem ismerő dobfordulatok támogatják, ami együtt szinte klasszikus progmetal motívumot ad. Rob energikus énekének belépésével az egész erős dallamos dimenziókat is kap, a csúcspont az epikus refrén. Mitchell nem lenne Mitchell, ha rögtön az elején nem gondoskodna egy zamatos és szellemes gitárimprovizációról, miközben az egyes ritmusváltások a nyers és komor általános hangulat közepette a zenekar gazdag ötlettárának legravaszabb darabjai közé tartoznak. Hirtelen váratlan átmenet következik a rövid, zongorára időzített balladába, az „An Angel Falls”-ba, ahol Rob a zenekari díszítések között ismét bravúros és érzelmes éneklésről tesz tanúbizonyságot.
Az összeesküvés-hangulatú „Painted Man”, amely a korrupcióról és a kivetett idegenről, a modern, rasszista társadalom minden nyűgének kijelölt bűnbakjáról szól, meghajlik a temperamentumos gitárpasszázsok és Nolan billentyűs birodalmának szimfonikus hullámzása alatt, ami együtt szinte ünnepélyes légkört teremt. Ismét nem hiányoznak a grandiózus gitár- és billentyűimprovizációk, Salmon basszusvonalai pedig ezúttal különösen mozgalmasak. Az ultradramatikus instrumentális „This Way Madness Lies” nem enged a posztapokaliptikus hangulat szövésében, amelyet melankolikus gitárpasszázsok és mozgalmas szintihullámok alakítanak ideális módon, a ritmikai átmenetek pedig a lehető leggondosabban és legintelligensebben időzítettek. A remek „Spectre At The Feast”, a „szép új világ” kompromisszummentes felvázolása, a „Contagion” 16 száma közül az egyetlen, amely hosszabb öt percnél, ami pont elég ahhoz, hogy az Arena fokozatosan kibontsa a melodramatikus hangulatot, ahol különösen Rob érzelmileg izzó éneke ragyog. A hangulat végig rendkívül mozgalmas és folyton változik: amint felcsillan a remény sugara és valamivel könnyedebb kedély uralkodik el, a dekadencia és a korrupció sötét felhője újra mindent beborít.
A „Never Ending Night” megrendítő balladaként nyílik, majd Mitchell ínycsiklandó szólója közvetve gondoskodik arról, hogy ennek a kiváló dalnak a szerkezete jóval összetettebb dimenziókat öltsön. A „Skin Game” újabb kompromisszummentes utazás az emberi psziché sötét kanyarulataiban, miközben Sowden teátrális éneke ismét az epikus melodramatikusság tiszta győzelme. A záró részben meglepő fordulat következik optimista hangulatba, amikor egy erőteljes gitárdallam szárnyán felcsillan a remény rövid sugara. A végig feszült „Salamander” a „Contagion” egyik újabb csúcspontja. A klausztrofób-sötét atmoszférát összetett ritmikai minták támasztják alá, a kompozíció csúcsa pedig a dallamos, emelkedő refrén. Itt ismét beigazolódik Clive minden billentyűs zsenialitása és leleményessége, szellemes szintiimprovizációkat sző, és hatalmas ambient függönyöket sző.
A dinamikus instrumentális „On The Box” számos ötletes elektronikus és orgonatextúrát tartalmaz Nolan zseni rendezésében, valamint egy bravúros gitárszólót a modern progrock egyik legkreatívabb gitárosának ujjai alól. A hangulat ezúttal valamiféle sci-fi, disztópikus horrorfilm zenei aláfestésére emlékeztet. A „Tsunami” rakás ingerült Salmon-féle basszusimprovizációt tartalmaz, a feszült és titokzatos hangulat fő megteremtői ezúttal Nolan billentyűs orgiái és Sowden teátrális éneke. Néhányan a „Bitter Harvest”-et progmetal power balladának neveznék, pedig valójában sokkal több annál. Az Arena tagjai itt mind egy szálig ismét az összetett és hiperdramatikus hangulat egyedi mestereinek bizonyulnak, ami manapság, amikor minden műfajban akad tartalmilag és érzelmileg teljesen üres zene, nagyon fontos és ritka erény. A „The City Of Lanterns” rövid, melankolikus zárlat, amely kissé a korábbi balladisztikus saga, a „Crying For Help” emlékét idézi, és afféle nyitányként szolgál az összetett, ritmikailag felgyorsított instrumentális „Riding The Tide”-hoz. Ez utóbbi őrült billentyűs és gitáros improvizációival és ünnepélyes központi motívumával az album újabb diadalmas pillanata.
A megindító zongoraballada, a „Mea Culpa” az a koncepcionális pillanat, amikor néhány ritka egyén a tönkrement disztópiában kezdi felismerni, hová juttatták ezt a bolygót, de már késő; a végső csapás elől az emberi faj nem menekülhet. Rob szívszaggató éneke, amelyben keveredik a pesszimizmus és az optimizmus, ismét külön fejezet. A „Cutting The Cards”-szal, egy újabb epikus remekművel a „Contagion” gyorsuló léptekkel közelít végső kinyilatkoztatásához. Akusztikus hangszerelések lassan formálnak hatalmas dallamot, miközben Snowden úr ismét meggyőzően találja meg helyét az úgynevezett civilizáció végnapjainak krónikásaként. Ez egyike azoknak az epikus, záró Arena-klasszikusoknak az „Enemy Without” stílusában, amikor a koncepció diadalmasan és kompromisszumok nélkül megkapja epilógusát. A sötét és emelkedő, mindenekelőtt pedig lelkesítő zárlat, az „Ascension”, hatalmas zenekari függönyök és Rob még egy bravúros énekesi teljesítménye szárnyán az emberi faj utolsó képviselőinek végső búcsúját jelenti, akik azért maradtak életben, hogy az eljövendő nemzedékeket figyelmeztessék a múlt hibáira, egyúttal felkészítsék egy új, más kezdetre, amely vagy ismét katasztrófába torkollik, vagy talán nem.
Az emberiség végnapjai még soha nem szóltak ilyen elsöprően epikus, a mindenség közelgő végét idéző hangulatban, mint a baljós remekművön, a „Contagion”-on. Az Arena a „The Visitor” és az „Immortal?” után újabb neoprogresszív rock klasszikust alkotott megdöbbentő ambient-konceptuális dimenziókkal, amely előtt újra és újra le kell hajolni, valahányszor a 2000 után megjelent legjobb progrock albumokról esik szó. Sajnos ez nem sokat segített rajtuk abban, hogy kilépjenek a szinte teljes kereskedelmi ismeretlenségből, pedig az Arena valóban korunk egyik bűnösen elhanyagolt zenekara, amely a gyanús hírű, vállalati előadók helyett kiérdemelné, hogy teltházas stadionokat töltsön meg, hiszen a progresszív rock legnemesebb hangzási hagyományából merít, és minden új zenei projektjébe teljes szívvel vág bele.
Felállás
Rob Sowden – ének
John Mitchell – gitár, háttérének
Clive Nolan – billentyűk, háttérének
Ian Salmon – basszusgitár
Mick Pointer – dob
Produkció
Clive Nolan & John Mitchell
Számlista
1. Witch hunt (4:17)
2. An angel falls (1:13)
3. Painted man (4:41)
4. This way madness lies (3:35)
5. Spectre at the feast (5:34)
6. Never ending night (3:23)
7. Skin game (4:43)
8. Salamander (3:59)
9. On the box (2:40)
10. Tsunami (2:38)
11. Bitter harvest (2:52)
12. The city of lanterns (1:22)
13. Riding the tide (4:28)
14. Mea culpa (3:46)
15. Cutting the cards (4:57)
16. Ascension (4:34)
