Előadó: Shub Niggurath
Kiadó: Musea
Megjelenés: 1986
Értékelés: 4.5/5
1986-ot írtunk, és a progresszív rockban a neoprogot leszámítva nem történt semmi. Legalábbis sokan így gondolják, akik végignézték, hogyan merül egyre mélyebbre a felejtésben a műfaj. Igaz, hogy sokan elfelejtették, de soha nem tűnt el igazán. Csak kicsit homályosabb lett. A nyolcvanas években az olyan bandák, mint a Present, az Univers Zero, a Pseu, a Dun és még sokan mások alkották a legjobb műveiket. Ide tartozik a Shub Niggurath is, amely a „Les Morts Vont Vite” albummal szerzett nevet magának az avantgárd/zeuhl berkeiben. Való igaz, hogy nem lettek olyan híresek, mint a Yes, az Emerson, Lake and Palmer vagy a Genesis, soha nem váltak népszerűvé, de akik esélyt adtak nekik, gazdagon megkapták a jutalmukat. A progresszív rocknak a hírnév afféle béklyó volt, a végén pedig a bukását is jelentette (legalábbis a szimfonikus vonalon), így aztán miután homályba hullott, újra kezdett hitelességre szert tenni. A túlságosan népszerű zenekarok már nem az újításon törték a fejüket, kifacsarták az összes ötletüket, és mivel túl felismerhetők voltak, nem tudtak többé mozogni, nem alkothattak úgy, ahogy szerettek volna. Pont ezért jött kapóra a progresszív rock (a neót persze kivéve) elmerülése a feledésben.
Sokan hasonlítják a Shub Niggurathot a Magmához, de szerintem ezek az összehasonlítások nem állják meg a helyüket. Igaz, hogy mindkét zenekarnál feltűnik a női operaének, de a dallamok a Shub Niggurathnál teljesen mások. Több a disszonancia, a zene jóval sötétebb, pillanatokra kifejezetten félelmetes. A „Les Morts Vont Vite” zenéje több közös vonást mutat a King Crimsonnal (a Wetton-korszakkal, 1973 – 1974), az Univers Zeróval és a Presenttel, mint a Magmával. Az operaének és a zúgó basszus ugyan a zeuhlba is besorolja őket, de ugyanúgy az avantgárdhoz tartoznak. Bár a zenében van némi hasonlóság az említett bandákkal, a Shub Niggurath alapvetően nem másol. A saját hangját keresi, a maga módján akar kifejezni magát, és szerintem megtalálta. Olyan zenét alkottak ugyanis, amely a legsötétebb rémálom aláfestése lehetne, nekem pedig igazi katarzist jelent. Folyamatosan váltogat a csendes, melankolikus részek és a tiszta, nyers püfölés között. Akárcsak a rémálomban, sosem tudhatod, mikor érkezik a következő roham.
A Shub Niggurathnál minden elem rendkívül erős. A dobosról azt lehetne mondani, hogy néhány ötletét Bill Brufordtól kölcsönzi a King Crimson korszakából (1973 – 1974). Különösen látványos a cintányérjátéka. A basszusgitáros hasonló szerepet tölt be, mint a Presentnél és az Univers Zeróban, csak éppen rendkívül összetett vonalakat húz, amelyek elsőre egyszerűnek tűnnek. Ahogy a rock in opposition hagyománya megkívánja, ennél a felállásnál is van egy fura fúvós. A harsona még ódonabb és félelmetesebb hatást segít létrehozni. A gitáros nagyjából úgy játszik, ahogy Robert Fripp a „Red”-en. Sok a torzítás és a hosszan kitartott hang, de bőven akad összetettség és összhang a többi hangszerrel. A billentyűk változatosak, ahogy az avantgárd/zeuhl bandáknál illik – a harmóniumtól a zongorán át az orgonáig. 1986-ot írtunk, a Shub Niggurathnak mégsem volt szintetizátora. Személy szerint nekem ez tökéletesen megfelel. Attól, hogy nem használtak semmiféle effektet, még erősebb az ódon hatás, az egész időnként (amikor nincs elektromos gitár) úgy hangzik, mint valami különös maradvány a régi időkből. Végül marad az énekesnő. Sokaknak biztosan az idegeire megy majd, nekem viszont a zene kulcseleme. Disszonáns és atonális dallamaival még feszültebbé teszi a hangulatot. A hangja néha úgy szól, mintha a túlvilágról érkezne, vagy mintha egy vámpírnő csalogatna minket a szirénhangjával. Nem tudom, különös véletlen-e vagy sem, de a gitár ritkán szól egyszerre a billentyűkkel. Ha a gitár szólózik, a billentyűk mintha eltűnnének, ha pedig a zongora szólózik, eltűnik a gitár. Ez nem mindig igaz, a „Cabine”-on például a két hangszer támogatja egymást, de a többi számon gyakran előfordul. Mégis, meglepő módon az album ettől nem szenved túl sokat. A hangzás mindig elég erős, a zene elég bombasztikus és rémisztő ahhoz, hogy a gitár vagy a zongora hiánya csak fokozza azt a borzongást, amelyet a Shub Niggurath képes kelteni. Egyébként a dob, a basszus és a harsona bőven elegendő kíséret annak a hangszernek, amelyik éppen szólózik. Az albumon a négy hosszú szám mellett van még két rövidebb bónuszdarab is, amelyek dinamikájukban, motívumaikban és hangulatukban tökéletesen illenek a lemezhez.
Ha valaki úgy dönt, hogy meghallgatja ezt az albumot, azt javaslom, készüljön fel. Nem fogok olyan butaságokat beszélni, mint néhány másik kritikus, hogy ez a zene, ha lelkileg gyenge ember vagy, öngyilkosságba kergethet. Ez badarság. Ha nem jön be a zene, legfeljebb elég rendesen kiborít. Ha viszont elér a lélek azon rejtett zugaiba, amelyekbe félsz benézni, akkor igazi megváltást nyújthat ez az album.
Felállás
– Alain Ballaud: basszusgitár
– Franck Coulaud: dob
– Franck W. Fromy: gitár
– Jean-Luc Herve: zongora, orgona és harmónium
– Ann Stewart: ének
– Véronique Verdier: harsona
– Michel Kervinio: dob és ütőhangszerek (az 5. és 6. számon)
Produkció
Pierre Benazeth, Shub Niggurath
Számlista
1. Incipit Tragaedia (15:46)
2. Cabine 67 (5:55)
3. Yog Sothoth (12:27)
4. La Ballade De Lénore (8:58)
5. Delear Prius (4:03)
6. J’ai Vu Naguère En Peinture Les Harpies Ravissant Le Repas De Phynée (4:19)
Az album hossza: 51:28
