Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Kansas
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 1976
Értékelés: 5/5
Ha egy újító szellemű, a nagyobb tömegsikerre vágyó zenekar az album sietős felvétele közben komoly nyomás alá kerül, csak két kimenetel lehetséges: tiszta csőd vagy tökéletes mestermű. A legendás amerikai proggerek, a Kansas a negyedik lemezükkel a második utat járták be, és a „Leftoverture”-rel karrierjük legnagyobb diadalát aratták, olyan albumot készítve, amely a mai napig a szimfonikus prog rock egyik klasszikusának számít. Egyúttal az egyik kulcslemez lett egy új műfaj – az arena rock – születéséhez is. Kevésen múlt, hogy az album a „Leftovers” címet kapja, hiszen pihenő nélkül, hihetetlen sietségben készült. Ráadásul az akkori kiadó erős nyomása alatt, amely az előző album, a „Masque” (1975) kereskedelmi bukása után az utolsó esélyt adta nekik: vagy elérik a nagy áttörést, vagy felbontják velük a szerződést. A Kansas szerencsére nem foglalkozott ezekkel a fenyegetésekkel a lemez készítése közben, és a zenekar egyes tagjainak minden várakozása ellenére olyan albumot csinált, amellyel végre megérkezett a régóta kerülgetett kereskedelmi áttörés. A Kansas három kiváló, rendkívül rövid idő alatt született album és szakadatlan koncertturnék után a „Leftoverture”-rel örökre beírta magát a (prog) rock történetének legfontosabb zenekarai közé, és végleg megerősítette helyét az amerikai szimfonikus prog rock kulcsegyütteseként. A „Leftoverture” a tagoknak a hosszú évek robotja után – amelyeket java részt különféle „cowboy” bárokban játszva töltöttek – egy régi álom beteljesülését jelentette.
Ehhez bizonyára hozzájárult a szerencsés körülmények összejátszása is. Kerry Livgren, a gitáros és időnként billentyűs ugyanis éppen a „Leftoverture” felvételei alatt élte át alkotói csúcspontját, és átvette a kezdeményezést az album megszületésében. Kerryből, aki akkoriban még lelkesen tanulmányozta a keleti filozófiát és az indián legendákat, egymás után törtek elő az őrült ötletek, és ez a lemez sok tekintetben az ő alkotói gyermeke volt, hiszen az összes kulcsfontosságú szerzeményt és hangszerelést ő írta. Néhol, mint mindig, a énekes-billentyűs Steve Walsh is támogatta, aki a felvételek alatt nagy alkotói válságon ment át, vokálisan viszont igazi virágkorát élte, így tovább növelte hírnevét minden idők egyik legkiválóbb rockénekeseként. A „Leftoverture” volt az a pillanat, amikor először megszületett az a jellegzetes hangzásfaluk. Ez a fenséges szimfonikus hangszerelések kombinációján alapult, amelyek Livgren gitárja, Walsh billentyűi (általában szintetizátorok és orgona) és a hegedűs, időnként éneklő Robbie Steinhardt között létrejött hihetetlen egység és kémia gyümölcsei voltak. Az album hangzása ráadásul teljesen egyedi volt a Kansas egész diszkográfiájában, mert olyan szintetizátorokat is használtak rajta, amelyekhez később soha többé nem nyúltak. Az epikus, számos összetett szimfonikus hangszereléssel és hangszeres jammel megtűzdelt szerzemények most sem hiányoztak, csak éppen valamivel kifinomultabbak és kevésbé sötétek voltak, mint a korábbi munkák többsége. Ugyanakkor a „Leftoverture”-ön megszaporodtak a rövidebb dalok, amelyek már a dallamos rock határát súrolták. Ez a trend a következő lemezekkel egyre erősebb lett. A „Leftoverture” legnagyobb erénye talán az, hogy egyetlen átlagos dal sincs rajta, és ettől szintén egyedi a Kansas életművében.
A „Leftoverture” tele volt Kansas-klasszikusokkal. Ezek többsége örökre beírta magát a progresszív rock számos rajongójának szívébe. A legismertebb közülük kétségtelenül a nyitó sláger, a „Carry On Wayward Son” volt, ez a dallamos rockszerzemény hozta meg nekik a világhírt, és a mai napig a legismertebb rockhimnuszok egyike, amelyet azok közül is sokan ismernek, akik egyébként még soha nem hallottak a Kansasről. Szerzője, Kerry Livgren a dalt az előző album, a „Masque” egyik tétele, a „The Pinnacle” folytatásának szánta. Ez a dallamos rockhimnusz hihetetlen energiával van tele, és a zenekarra jellemző hangszeres díszítésekkel. A drámai, többszólamú bevezetést hatalmas gitárriff követi, rendkívül ízléses billentyűs futam és energikus ritmus fölött. Amikor aztán beszáll Walsh szenvedélyes éneke is, amelynek színe és szövege hihetetlen optimizmust sugároz, a csodás dal teljes pompájában ragyog fel. A fenséges klasszikus egyetlen negatív következménye, hogy a Kansast emiatt napjainkban gyakran tévesen AOR-zenekarként könyvelik el, miközben alkotásaik többsége a progresszív rockhoz tartozik. Következik a „The Wall”, a vallásos ihletésű szerzemény, amely kissé rövidebb a korábbi szimfonikus prog rock eposzoknál. A billentyűk és a hegedű fenséges szimfonikus hangszerelése itt tökéletes harmóniában áll, és gyönyörűen árad együtt a hatalmas, ébresztő hangú énekkel, amely a szövegen át lelki újjászületésről beszél. A „What’s On My Mind” egy újabb rövidebb, inkább dallamos rockos dal volt, felépítésében a „Carry On Wayward Son”-hoz hasonló. Itt is nagyszerű, mesteri módon szőtt riff fut át a központi dallamon, amelyet a szenvedélyes ének és a billentyűk hangzásának kombinációja formál. Ez a félig ballada, félig energikus rocker dal remekül egyensúlyozta ki az album központi szimfonikus prog rock eposzait.
A szimfonikus fenség először a „Miracles Out Of Nowhere” hatalmas eposzával csap fel, amely az album első szimfonikus prog rock eposza, és a zenekar egyik legmélyebb műve. Ez egyszerre igaz a fenséges, összetett hangszerelés felépítésére és az ébresztő szövegre, amely az egyén lelki lehetőségéről szól: arról, hogy alkotóereje és adottságai révén szó szerint csodákat tud teremteni. A hegedű és a billentyűk egyesüléséből született gyönyörű barokkos hangszerelések teljesen klasszikus vizekre viszik a szerzeményt. Itt található egy polifonikus szóló is, amely különleges szintetizátorokon megszólaló kürthangokat tartalmaz, és amelyeket ezután az album után soha többé nem használtak. Egy drámai, titokzatos orgonás rész után ismét kiváló átvezetés és fenséges, ébresztő refrén jön. Kivételes klasszikus, a klasszikus zene és a rock fúziójának diadala. Az „Opus Insert”, egy újabb rövidebb prog és dallamos rock hibrid, fokozatos szintetizátoros bevezetéssel nyit, amely a zenekartól meglehetősen szokatlan volt. Itt ismét a hatalmas dallam áll előtérben, kiváló szimfonikus hangszerelésekre, energikus énekre és a dob és a basszus közti kiágazó ritmikára építve. Van benne egy szellemes hangszeres rész is, a vibrafon és a billentyűk hangjára hangsúlyt helyezve. Következik még egy rövidebb mű, a csavaros „Questions Of My Childhood”, amely főleg a szintetizátorok és az elektromos zongora számos szimfonikus futamára épült. Ez is azon dalok egyike, ahol megcsodálhatjuk, mennyiféle szenvedélyt volt képes Walsh a legjobb korszakában az énekébe önteni.
A progresszív rock gourmand-jai az album dalai közül valószínűleg a „Cheyenne Anthem” fenséges szimfonikus remekművét értékelik majd a legtöbbre. Ez a progresszív és klasszikus rock történetének egyik legszebb himnusza volt, és azon halhatatlan dalok egyike, amelyek az ilyen zene rajongójának örökre a szívébe és lelkébe vésődnek. Misztikus aurájához hozzátesz, hogy az észak-amerikai cheyenne indiánoknak szentelték, és szellemük fehér elnyomók fölött aratott diadalának. Egyébként a szövegét tekintve ez a Kansas azon számos dalának egyike, amelyek a fehér ember ostobaságáról, mohóságáról és kapzsiságáról szólnak, aki általában mindent tönkretesz, amihez hozzáér. Végig hihetetlen eposz, melankólia és himnikus nagyszerűség keveredik benne, amely talpra állítja a hallgatót, és hihetetlen energiával tölti el a legnehezebb pillanataiban is. A gyönyörű melankolikus nyitó verset, amely a billentyűk csodás zenekari függönyeinek és az akusztikus gitárnak a dallamára épül, Steinhardt hegedűs énekelte el. A folytatásban az első nagyszerű kontraszt következik, amelyet Walsh drámai énekének hirtelen berobbanása hoz, és amely mesés kifejezőerejével előkészíti a „terepet” a végső, diadalmas kinyilatkoztatáshoz. Ekkor érkezik a gyönyörű hangszerelés a fenséges női kórusénekekkel, és a csodás átvezetés a hegedű és a billentyűk pazar futamával. Ezt követi a drámai, csavaros és rendkívül összetett szimfonikus rész, amely nem titkolja, hogy kacsint néhány hangzásbeli hatás felé a legendás Emerson, Lake & Palmertől, főleg a billentyűk hangzását illetően. Ezután ismét felcsendül a szerzemény fenséges és diadalmas központi motívuma, amely egyúttal az egyik legszebb tisztelgés valamely indián nép előtt. Szavakkal lehetetlen leírni a nagyszerűséget és az energiát, amely ezt az isteni szerzeményt átjárja, és amelyben egy időre újra életre kelnek az indián legendák, valamint az emberi szellem hihetetlen szabadságakarata és megtörhetetlensége.
A „Leftoverture” csúcspontját és legnagyobb diadalát a záró, főleg hangszeres remekművel, a „The Magnum Opus”-szal éri el. Ez is azon szimfonikus prog rock szerzemények egyike volt, amelyek hihetetlen epikus méretűek, és a mai napig felkavarják a kísérletező zene és a szimfonikus fenség minden rajongójának lelkét. Számos összetett, egymástól teljesen eltérően hangszerelt részre oszlik, szellemes elnevezésekkel. Egy drámai résszel nyit, a „Father Padila Meets The Perfect Gnat”-tel, amely melankolikus szimfonikus hangszereléseket tartalmaz billentyűkön, hegedűn és vibrafonon, valamint számos drámai gitárszólót. Walsh érzéki énekének berobbanása vezeti be a „Howling At The Moon” részt. Jön a „Man Oveboard”, ahol ismét jól kivehető volt az ELP nagy hatása, hiszen a billentyűk, a hegedű és a gitár csavaros, drámai improvizációi elképesztő sebességgel követik egymást. Utána az „Industry On Parade” rész következik, Livgren éles, szinte metalos riffjeivel és lélegzetelállító drámai szólójával. A „Release The Beavers” rész számos drámai és végletekig csavart billentyűs futamot vezet be, majd egy időre titokzatos hanghullámzásba nyugszik. A záró „Gnat Attack” rész pedig valóságos nirvána minden technikás hangszeres finomságra éhes hallgatónak, mert hihetetlen, rendkívül gyors és kidolgozott intervallumokat tartalmaz a brutális gitárriffek és szólók, valamint a fénysebességű billentyűs futamok között. Ez a rész sokakat emlékeztet majd arra, mekkora hatása volt a Kansasnek a prog metalra és a neo prog rockra, és mennyi ötletet kölcsönöztek tőlük (más formában) az amerikai prog metalosok, a Dream Theater. A „The Magnum Opus” valóban a zenekar igazi magnum opusa volt, és ma is az egyik a három fő esélyes közül a legjobb szerzemény címére a történetükben.
A „Leftoverture” a legfenségesebb ékszer, nemcsak a Kansas történetében, hanem szerintem az amerikai szimfonikus prog rock egész történetében is, és a mai napig csökkenthetetlen fénnyel ragyog. A Kansas ezzel érte el alkotóerejének csúcsát, és bár később még számos nagyon jó album következett, ilyen közel a prog rock tökéletességéhez soha többé nem sikerült kerülniük. Az album és a „Carry On Wayward Son” kislemez nagy kereskedelmi sikere után világhírre tettek szert, és végre nagy arénákban kezdtek játszani, valamint az európai közönség előtt is, amelynek derekasan meg kellett lepődnie azon az amerikai zenekaron, amely egyenrangúan megállta a helyét az európai (főleg brit és olasz) szimfonikus prog rock bajnokok mellett. Egyúttal ez volt az a pillanat, amikor a zenekar először kissé eltávolodott progresszív rock gyökereitől a dallamos rock irányába, hogy szélesebb közönséget érjen el, ami később hangzásuk fokozatos AOR/dallamos rock felé fordulásához vezetett. Az album a neo prog rock és a korai prog metal fejlődése szempontjából is fontos volt. A „Leftoverture” egészében (misztikus borítójával együtt, amelyen egy ókori kinézetű öreg tudós áll könyvek és kották hegye előtt) olyan album, amelyet egyszerűen lehetetlen túldicsérni. Mint ilyen, természetesen kötelező darab minden háztartásban.
Felállás
Steve Walsh – ének, orgona, szintetizátor, zongora, billentyűs hangszerek, háttérének
Kerry Livgren – gitár, billentyűs hangszerek
Robby Steinhardt – hegedű, mélyhegedű, ének, háttérének, vibrafon
Rich Williams – gitár
Dave Hope – basszusgitár
Phil Ehart – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Toye LaRocca – ének
Cheryl Norman – ének
Produkció
Jeff Glixman, Kansas
Számlista
1. Carry on wayward son (5:13)
2. The wall (4:47)
3. What’s on my mind (3:27)
4. Miracles out of nowhere (6:29)
5. Opus insert (4:26)
6. Questions of my childhood (3:38)
7. Cheyenne anthem (6:50)
8. Magnum opus (8:27)
Az album hossza: 43:17
Bónuszdalok a 2001-es újrakiadásról:
9. Carry On Wayward Son (élő)
10. Cheyenne Anthem (élő)
